Az Arrested Development (Az ítélet: család) sztárja, Jason Bateman hátat fordított vígjátéki múltjának és a Netflix berkeiben próbálta ki magát drámai szerepben, egy Breaking Bad (Totál szívás)-szerű sorozatban, ami nem éri el a Walter White-sztori színvonalát, de (egyelőre) három évadnyi feszültséggel, izgalommal és számos meglepő csavarral tud szolgálni.
A Breaking Bad-áthallás jogos, ugyanis a Bateman alakította Marty Byrd egyszerű középkorú férfi Chicagóból, egyszerű, ideális amerikai élettel: feleséggel, két gyerekkel, kertvárosi házzal. Kivételes tehetsége van azonban a pénzügyek terén. Hogy családjának biztos anyagi jövőt teremtsen, kollégájával pénzt mosnak az egyik mexikói drogkartellnek. Azonban Marty társa elsikkaszt pár milliót a drogbáró javaiból. Lelepleződnek, leutazik az egyik kartelles főmufti, arcon lő mindenkit egy elhagyatott hangárban. Marty a pisztoly csövébe nézve, hebegve igyekszik improvizálni valamit: villámgyors kalkulációval arról próbálja meggyőzni az egyszemélyes kivégzőosztagot, hogy három hónap alatt több millió dollárt lenne képes tisztára mosni a Missouri-állambéli Ozark-tavaknál tervezett vállalkozása keretében.
Abban a percben, hogy Marty kegyelmet nyer, fogja feleségét, Wendyt és két gyermeküket, s pár napon belül már azon dolgoznak, hogy kaszinót építsenek a gazdag turisták által szaporán látogatott, hegyekkel és tavakkal tarkított üdülővidéken. A kartell katonái folyamatosan megfigyelés alatt tartják a Byrdéket, mert ha határidőre nem lesz meg a megbízás, akkor nekik annyi. (Egyre gyakrabban tűnik fel a vásznakon és a képernyőkön ez az egyedi couleur locale-lal rendelkező táj: a környéken játszódott a True Detective (A törvény nevében) harmadik évada, illetve a 2010-es Winter's Bone (A hallgatás törvénye), a film, ami Jennifer Lawrence-szet sztárrá avanzsálta.)
A stresszes alaphelyzet fenntartja a néző figyelmét és érdeklődését, illetve epizódról epizódra újabb és újabb helyzetekkel komplikálja Byrdék új, kártyavár stabilitású életét. Valahogy meg kell vetniük lábukat a közösségben, a helyiek bizalmába kell férkőzzenek, politikai körökbe kell behízelegniük magukat, hogy az illegális bizniszt beindíthassák. Összetűzésbe kerülnek a környék két másik bűnszövetkezetével, ugyanakkor össze kell tartsák saját családjukat a túlélés és a siker érdekében.
A széria kreátorai hosszútávra terveznek: a kaszinó csak a második szezon végére épül fel, s nagyjából pár hónapnyi cselekményt ölel fel. Ezért is talán kissé vontatottnak érezhetjük a második évadot, s talán érezhették a forgatókönyvírók is, hiszen meglehetősen magas volt a body count, egyik szereplő hullott el a másik után. De ez vasmarkú tisztogatás meghozta az eredményt a harmadik évadra: kihullottak a töltelék-figurák, kialakultak az erőviszonyok és a kulcsszereplők, amelyek egy elég izgalmas negyedik évadot vetítenek előre.
Nem csak a sztori hozta magát egyenesbe a harmadik évadban, hanem az eddig passzívabb és kevesebb hangsúlyt kapó Wendy Byrde, Marty feleségére terelődik nagyobb hangsúly, aki kezdeti kétségbeesését hátra hagyva, egyre helytállóban viseli a nehézségeket, sőt, szépen lassan kezébe veszi az irányítást – s mint kiderül, már-már élvezni kezdi a hatalmat és a befolyást, illetve az ezekkel járó lehetőségeket. Sőt, bensőséges kapcsolatot kezd kialakítani a mexikói bűnszervezet pszichopata főnökével is. Ez azért is szerencsés döntés a forgatókönyvírók részéről, mert kétségkívül a Wendyt alakító Laura Linney az Ozark legsokoldalúbb színésze.
Ezzel szemben Jason Bateman két, kisebb sikereket elért vígjátéka után (The Family Fang / Vicceskedők, Bad Words / Szaftos szavak) hiába állt önbizalommal eme szerep eljátszásához és a(z ön)rendezéshez, a siker elmaradni látszik (díjai nagy részét is inkább a pár Ozark-epizód levezénylésével érdemelte ki), mivel játéka meglehetősen eszköztelen Marty szerepéhez. Fő antihősünk olyan, mintha egy Coen-film balga karaktere (például a Fargóé) eltévedt volna egy David Fincher-filmben (amelyeknek amúgy a hideg színekkel operáló, távolságtartó, kimért vizualitását igyekszik imitálni az Ozark), s nem tudja mihez kezdjen: ugyanazokkal a gesztusokkal, ugyanazok a reakciókkal, ugyanazzal az arckifejezéssel reagál szinte minden helyzetben. Így gyakran unalmassá, kiszámíthatóvá és akaratlanul is komikussá, önmaga paródiájává válik a figura. Némileg érthető ez a helyzet, hiszen pont Marty az, aki szinte semmiben nem fejlődik: minden helyzetet látszólagos nyugalommal kezel, legyen az akármilyen súlyos – valamilyen hirtelen kieszelt, fondorlatos csellel vagy bölcselettel előrukkol, vagy egyszerűen kimagyarázza magát. S ha nem, akkor ugyanazokat a frázisokat puffogtatja jelenetről jelenetre. Nem is csoda, hogy Wendy egyre érdekesebb lett a nézők és az írók számára egyaránt. Remélhetőleg a negyedik évadra őt Martyt is gatyába rázzák a sorozat írói.
Minden mulasztása ellenére azért az Ozark binge-worthy, erős premisszája fenntartja a figyelmünket, s szezonról szezonra igyekszik kirostázni magából a gyengeségeket, hogy jobbnál jobb legyen.
