Véget ért a Narcos franchise, amely kérlelhetetlenül beírta magát a kortárs nyugati popkultúra legjelentősebb alkotásai közé azzal, amilyen színvonalon meg tudta jeleníteni a bűn természetét és a bűnüldözés vétkességét, Latin-Amerika társadalmi és politikai kontextusait, valamint a szövevényes és kiegyenlítetlen viszonyokat az Egyesült Államokkal. A kérdés csak az volt, hogy a záró évadban is fenn lehet-e tartani a patikamérlegen kimért arányokat az erőszakábrázolás, az emberi motivációk elbeszélése és a politikai üzenet között.

A Narcos című bűnügyi dráma 2015-ben indult és Kolumbiába kalauzolta el a nézőket: az első két évad a Medellín kartell világhírű drogbárója, Pablo Escobar (Wagner Moura) története köré szerveződött, míg a harmadik a rivális Cali kartell felemelkedését és bukását mutatta be. Ehhez képest a Narcos: Mexikó címet viselő spin-off 2018-as indulásakor nagy vállalást tett az alkotói gárda – Carlo Bernard, Chris Brancato és Doug Miro –, ugyanis ez a széria már nem egy egzotikusnak ható és letűnt világot kívánt lefesteni, amely időben és térben is egyaránt kellő távolságra fekszik az Egyesült Államoktól, hanem a mai napig tartó mexikói drogháború közvetlen előzményeit. Tette mindezt úgy, hogy törekedett arra, hogy megtartsa az eredeti sorozat nagy erényeit, de mégis mondjon újat is a szervezett bűnözés és a politika végeláthatatlan összefonódásairól. November óta tekinthető meg a Netflixen a Narcos: Mexikó harmadik és egyben utolsó évada, amelynek mindehhez kellett volna méltó befejezést szolgáltatnia.

Érdemes azonban először arról szólni, hogy mik is ezek a nagy erények, hogy tulajdonképpen mivel is ejtett rabul a Narcos univerzuma ennyi rajongót. Nem elhanyagolandó tény, hogy az első évad akkor készült, amikor felfutóágban volt a narcotraficanték, drogkereskedők történetei iránti kereslet. Sorra láttak napvilágot a Pablo Escobart közvetlenül is ismerő személyek regényes és sokszor egymásnak ellentmondó beszámolói, amelyekből aztán dokumentum- és játékfilmek is születtek. A Narcos ezt a sajátos betyárromantikát járatta csúcsra – hogy aztán mára ne csak az Escobar arcképével ellátott repitermékek garmadáját lehessen kapni a piacokon, hanem popszámok sora is készüljön a drogbáróról. Azzal együtt, hogy a Narcos meglovagolta ezt a trendet, a sorozat mégsem csapott át a bűnözői életmód féktelen dicsőítésébe. Épp ellenkezőleg, a nézőnek a bűnözők emberi oldalát megpillantva sem lehet kétsége afelől, hogy a drogkereskedelem és az ahhoz kapcsolódó tízezrek életét követelő terror nem lehetnek követendő példák. Viszont a sorozat betekintést engedett abba is, hogy ezeknek a bűncselekményeknek az üldözése sokszor olyan szürkezónás cselekedeteket követel meg, amelyek nagyon súlyos morális dilemmákat vetnek föl.

Ezt az tette lehetővé, hogy a Narcos narratívája többszólamú: együtt jeleníti meg a drogkereskedők, az amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal (DEA) ügynökei, valamint az ártatlan civilek hangját. A sorozat készítői hatalmas forrásanyagra támaszkodhattak, és ezt az apparátust a képernyőn sem voltak restek megmutatni – nem véletlen, hogy a sorozat gyártása folyamán két, Escobart üldöző amerikai ügynök (Steve Murphy és Javier Peña) is részt vett konzulensként, akik a sorozatban nézőpontkarakterként jelentek meg Boyd Holbrook és Pedro Pascal alakításában. Bár a széria tudatosan vállalta, hogy valós történetek fikcionalizálásán alapul, a díszletek és a jelmezek kiváltképp hitelesnek hatnak a korabeli fényképek és videófelvételek dokumentumfilm-szerű bevágásainak köszönhetően. Miközben többféle zsáner ismérvei érhetők tetten a Narcosban, a párbeszédek a legnagyobb bűnügyi drámás elődök szintjére emelték a sorozatot. Ehhez különösen sokat adott hozzá Wagner Moura játéka Escobarként, amely mellett még Javier Bardem is amatőr színésznek tűnhet, aki a Loving Pablo című filmben alakította ugyanezt a karaktert. És hát ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Narcos kolumbiai szériái azt is leszállították, amire mindenkinek szüksége van ahhoz, hogy az igazságos világba vetett hite ne vesszen el: bár a lehető legszövevényesebb módon jutunk el a végkifejletig, a bűnözők az évadok végére elnyerték méltó büntetésüket, mint ahogyan ez a valóságban is történt.

A készítők a Narcos: Mexikó című spin-offal a fentiekhez képest is emeltek a téten. A mexikói drogháborúról már nem lehet elhitetni, hogy nyugvópontra jutott, annak a történetében nem volt ugyanis olyan szimbolikus pillanat, mint amikor Escobar halálát vagy a Cali kartell vezetőinek kifüstölését követően örömittasan üvöltöttek föl a katonák, hogy „¡Viva Columbia!”. A jelenleg is tartó mexikói drogháború még nagyon is jelen van az amerikai, és így az egész nyugati világ globalizált-amerikanizált közbeszédében. Már a sorozat kezdőjelenetének narrációjából megtudhattuk, hogy itt bizony egy olyan történetet fogunk megismerni, amelynek nincs boldog végkifejlete. Ezzel együtt a Narcos: Mexikó is rendelkezik mindazokkal a jellemzőkkel, amelyek miatt szerethető volt az eredeti sorozat. A csillogó bűnözői létforma és az ügynökök sziszüphoszi munkájának élethű narratívái mellett eddig nem esett szó a feszült akciójelenetekről, amelyek kellő realitással mutatják be a kegyetlenkedéseket, mégsem válnak túlzóvá és öncélúvá. Talán nem meglepő, hogy a 3. évad azon két epizódját, amelyben két rivális kartell brutális összecsapásai láthatók – és ebben a tekintetben a legjobban sikerültek –, épp a korábbi évadokban Pablo Escobart alakító Wagner Moura rendezte.

A spin-off nagyobb időkeretet ölel föl az eredeti szériához képest: az első évad az egész Mexikót behálózó Guadalajara kartell és Félix Gallardo (Diego Luna) 70-es évekbeli felemelkedésével indul, a harmadik ezredforduló környékén zárul le. Ez nem tűnik problémának az első két évadban, mert keretet ad Kiki Camarena (Michael Peña) ügynök elrablása, ami az amerikai beavatkozás casus bellijének tekinthető. A záró évad viszont mintha túl sokat akart volna markolni. A korábbi évadokban megszokottakhoz képest kevésbé jelentősnek tűnő mellékszálak kerültek előtérbe, miközben a történeti kontextus nagy muníciót adott volna. Mexikó fejlődése ugyanis egy ponton jelentősen eltér Kolumbiáétól: míg utóbbi nagyvárosait a narcotraficanték terrorcselekedetei térdre kényszerítették, addig Mexikóban ez azért sem történhetett meg, mert ott a drogkereskedők kezdetektől öltönyös maffiózókként működtek, akik korrumpálható politikusokkal közösen fejtették ki nem túl áldásos tevékenységüket. A mexikói belpolitikai események viszont kifejtetlenül maradtak. A mellékszálak gyengeségei háttérbe tették azt a nagyon fontos politikai üzenetet, hogy az Egyesült Államok szerveit is nagy felelősség terheli a drog elleni küzdelem zátonyra futásában. Talán az írók mégsem akartak annyira beleállni az USA ostorozásába, mint amennyire elsőre tűnt, pedig erre lehetőséget adott volna az, hogy az utolsó két évad DEA-ügynökét, Walt Breslint (Scott McNairy) nem egy valós személyről mintázták.

A Narcos: Mexikó 3. évada mégsem értékelhető kudarcként. Nem azért tűnik kevésnek, mert nem képviselne minőséget, hanem azért, mert a két sorozat előző öt évada olyan magasra tette a mércét: a Narcos univerzumában az átlagosnál jobb nem tűnik kiemelkedő teljesítménynek. A záró évad hiába képvisel magasabb minőséget egy átlagos bűnügyi sorozathoz képest, a valós történetek lezáratlanságából fakadóan nem lehetett olyan befejezést adni a sorozatnak, amely ne hagyott volna keserű szájízt a rajongókban. És bár a Narcosnak nem lesz folytatása, azt jól megmutatta, hogy a drog elleni küzdelemnek van.