Az új Halloween felszínre hozza, mekkora műfaji kaméleon is az eddig inkább vígjátéki és drámai terepen mozgó David Gordon Green. Legalább akkora profizmussal hozza rá a frászt Michael Myers-szel a közönségére, mint amekkorával korábban megnevettette őket.
Amikor Michael Myers pontosan negyven évvel ezelőtt először indult tinédzsereket vadászni, talán senki sem sejtette, hogy a benzinkutas-gúnyát és William Shatner-maszkot viselő késes rém párszázezer dolláros költségvetésből több, mint negyvenmilliót kaszabol össze a pénztáraknál. John Carpenter filmje − az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlással és a kanadai Fekete karácsonnyal karöltve – úgy rakta le a 80-as években csúcsra járatott és a folytatások által az évtized második felére már igencsak felhigított slasher-zsáner alapkövét, hogy közben egy megkerülhetetlen horrorklasszikus, a Hitchcock-féle Psycho előtt sem felejtette el leróni tiszteletét. Az Illinois államban lévő fikciós városka, Haddonfield rettegett mumusa emellett nemcsak, hogy zöld lámpát biztosított Carpenternek a fősodorbeli Hollywood felé, hanem egyúttal komoly branddé is formálta magát, biztosítva a producereknek a folytatások, előzményfilmek és egyéb leágazások révén az aranytojást tojó gyilkos végsőkig menő kizsákmányolását.
Hat folytatás, egy spinoff (Halloween III), két, előzményfilmként is funkcionáló reboot (Rob Zombie Halloween-filmjei) után Myers 2018 októberében is a mozivásznakon vagdalkozik, ráadásul annak ellenére is tele van földöntúli energiával, hogy a széria során már nem egyszer végeztek vele − a húsz évvel ezelőtt készült, szintén jubileumi H20-ban pedig konkrétan a fejét is lenyisszantották. De minden idők egyik legemlékezetesebb final girl-je, a legendás sikoly királynő, Jamie Lee Curtis is visszatér Laurie Strode szerepében, holott karakterével Myers már végzett a 2002-es Halloween: Feltámadásban. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy mindez hogyan lehetséges. A válasz pedig az, hogy a David Gordon Green-féle Halloween egy olyan folytatás, amely megtagadja az 1978-as klasszikus után készült összes Halloween-filmet. Ezzel együtt pedig azt az élősködő hozzáállást is, amit ezek a részek tanúsítottak az eredetivel szemben.
Elfelejthetjük tehát a csak viszonylag tűrhető második és harmadik részt, a nézhetetlenül pocsék új trilógiát, a nagy jóindulattal korrektnek nevezhető H20-at és a horrorfilmes hommage-okkal igen, eredeti ötlettel azonban már kevésbé teletűzdelt Feltámadást is. Nem kell tudnunk arról sem az új Halloween megtekintése előtt, hogy Rob Zombie már barbár módon nekiállt leásni a szörny lelkivilágának mélyére, és annak ellenére próbálta a klisés „tragikus gyermekkor”-kártyát lobogtatva indokolni a brutális gyilkosságokat, hogy állítólagos kedvenc filmje, a 78-as Halloween prológusából pontosan kiderül, hogy a kis Michael teljesen átlagos polgári családban, rendezett, kertvárosi környezetben nőtt fel, és éppen ezért igazán ijesztő, hogy egyik pillanatról a másikra, mindenféle motiváció nélkül lett ő – Dr. Loomis szavaival élve – az „eredendő gonosz”. A leginkább indie-vígjátékairól híres David Gordon Green (Ananász expressz, Király!, A bébisintér) és a szintén inkább humoros vonalon nyomuló forgatókönyvíró partnerek, Danny McBride és Jeff Fradley (Kib*zgatóhelyettesek) ugyanis ezzel szemben első horrorfilmjükben is akkora alázattal és hozzáértéssel nyúlnak a filmtörténeti mérföldkőnek számító eredetihez, hogy felmerülhet a kérdés, ezek a srácok miért nem ijesztettek meg minket legalább olyan gyakran, mint ahányszor mosolyt csaltak az arcunkra.
Az új Halloweenből kétségtelenül kiderül, hogy ilyen téren is vérprofik. Kiválóan ráéreztek arra, hogy a 78-as Myers-gyilkosságok igazi ereje a könyörtelen vérfürdő végtelenül egyszerű módon való tálalásában rejlett. Zombie-val ellentétben elkapták, hogy egy slasher-filmhez nem kellenek komplex karakterek, komoly pszichológiai motivációk, vagy jellemfejlődés, egyszerűen csak annyit akarunk látni, hogy egy álarcot viselő monstrum különböző kreatív módszerekkel halomra szúrja vagy vágja a felelőtlen bulira vágyakozó, élvhajhász fiatalokat. Greenéknek pedig szerencsére sikerült is elég bőlére ereszteni a fantáziájukat, így a történet elején főszereplőnek tűnő, valójában azonban csak az első rész eseményeinek rövid összefoglalásához kellő oknyomozó újságíró-páros kizsigerelésével kezdetét is veszi a különböző szúró-vágó eszközökkel kivitelezett, változatos aprítás. A megszokott toroknyirbálás és a késelés mellett ezúttal még egy emberi töklámpásnak is örülhetnek a rajongók, akik alighanem már az első filmet idéző főcímtől és az eredeti zenei témához hasonlóan szintén John Carpenter által komponált szintetizátoros score-tól is kisebbfajta extázisba esnek.
Akinek pedig még ez sem elég, annak ott van a Jamie Lee Curtis által alakított Laurie, akit immár harcias nagymamaként láthatunk viszont, és aki már a szétnyitott, veszélyes szúrófegyverként használt fémvállfa helyett egy teljes fegyverarzenállal készül a könyörtelen Michael Myers-szel való újabb halloweeni összecsapásra. A filmet a zsigeri élvezetek megélésén túl elemezgetni is vágyó nézők számára pedig az alkotók több ponton (ráadásul igen kreatív módon) felvetnek egy olyan értelmezési lehetőséget, miszerint Michael figurája már csak a Laurie által cipelt tinédzserkori trauma kivetülése, és valójában inkább a bébiszitter-gyilkosságoktól becsavarodott öregasszonytól kellene rettegnünk, mintsem magától a sorozatgyilkostól.
De akárhogy is, a 2018-as Halloween az iskolapéldája lehetne annak, hogy a 2000-es évek pocsék filmeket eredményező remake-dömpingje sem tudta még teljesen kiirtani a slasher műfaját a mainstream moziból. Ameddig pedig a Blumhouse stúdiónak köszönhetően a kizárólag anyagi hasznot leső iparosok helyett olyan alkotók fogják leporolni Michael Myers, Bőrpofa, Jason, Freddy vagy bármelyik 80-as évekbeli maszkos gyilkológép legendáját, mint a David Gordon Green-féle kreatív csapat, a legnagyobb élvezettel zarándokolunk el sokadszorra Haddonfieldbe, de akár a Kristály-tóhoz vagy a texasi semmi közepére is, hogy részesei lehessünk a láncfűrészberregéssel, kaszasuhogtatással, késélezéssel vagy akár vasvilladöfködéssel előadott mészárlás-szimfóniáknak.
