David Gordon Green Terrence Malick első számú örököse: az amerikai vidék melankóliájának és brutalitásának krónikása, aki a Mélydél porladó háttere előtt vizsgálja az emberi természetet. Hollywoodba tett, füves komédiákkal központozott kitérője után előbb a Prince Avalanche komédiájával, majd a Joe keményvonalas drámájával tért vissza korai remekléseinek terepére.
A Joe forgatókönyvírója, Gary Hawkins a tanárod volt az egyetemen, ő ismertetett meg Larry Brown regényeivel. A Joe sztorijában mi fogott meg?
Ismertem Larryt még életében, és tudtam, hogy ez egy nagyon személyes történet volt számára. Engem elsősorban a címszereplő és Gary Jones karaktere fogott meg, illetve az, hogyan reagálnak a környezetükre, az őt körülvevő kultúrára. Ez egy apa-fiú kapcsolat, de nincs köztük vérségi kötelék. Nicolas Cage karaktere védelmező figura, aki a szárnyai alá veszi Garyt, miközben a fiú igazi apjának a saját démonaival kell megküzdenie. Mind a történet mitológiája, mind az emberi alakok autentikussága magához láncolt olvasóként.
A Joe az első függetlenfilmed, aminek forgatókönyvét nem te írtad. Korábban az izlandi Either Way című film remake-je és az Angyal a hóban regénye esetében is személyesebbre faragtad a saját verzióidat. A Joe is személyes film számodra?
Minden történet személyessé válik az adaptáció folyamán. Larry regényei egyébként is hozzájárultak a saját hangom kialakításához. A Joe esetében a saját környezetemből, a hátteremből, sőt a szomszédjaimból is merítettem. A filmbeli seriff például a szomszédom, több szereplővel pedig itt találkoztam az utcán, Austinban. Szóval a színészek karakteréből is sok minden átszivárgott a filmbe, a rendezői stílust pedig természetesen az én személyiségem határozta meg.
Már az első filmedben, a George Washingtonban is szerepeltettél az utcáról összeszedett embereket. A Joe-ban a harmadik legnagyobb szerepet, Gary apját egy helybéli hajléktalan, Gary Poulter játszotta (aki a forgatás után nem sokkal meghalt). A nem professzionális színészeket másképp instruálod, mint mondjuk Nicolas Cage-et?
Nem igazán. Alapvetően minden színészhez egy kicsit másképp kell közelíteni, mindenkinek más a módszere. De én minden színészemtől azt várom, hogy önmagát rakja bele a karakterbe. Ez pedig ugyanúgy megy mindenkinél. Nicolas Cage-nek rengeteg színészi tapasztalata van, Gary Poulternek semmilyen, de mindkettőjüknek a személyiségüket, az autentikus élményanyagukat kellett hozni a szerepükben.
Az egyik jelenetben Gary Poulter alkoholista karaktere megöl egy hajléktalant egy üveg borért. Voltak kétségeid, hogy ez már túl sok lesz a néző számára?
Nem. Ez a jelenet az erőszak abszurditásáról, képtelenségéről, és e karakter arcátlanságáról szól. A brutalitás tekintetében el kellett mennünk eddig a határig, hogy létrehozhassuk ezt a szörnyeteget. Meg kellett mutatni, hogy meginog az emberi mivoltában, és utána felvillantani azt is, hogyan takarja el a saját bizonytalanságait a szörnyű tetteivel.
Miért Nicolas Cage-et választottad a főszerepre?
Szeretem a kiszámíthatatlanságát. Senki sem tudja, hogy milyen típusú színész is valójában, mert annyiféle filmben szerepelt. Úgy gondoltam, ez egy különleges szerep lehet számára, mert ilyen karaktert még nem játszott.
A 18 éves Tye Sheridan Garyként rendkívül nyers, de természetes alakítást nyújt. Hogyan bukkantál rá?
Először Az élet fája című Terrence Malick-filmben láttam. Később egy austini barátom épp a filmjét vágta, amiben Tye szerepelt [Jeff Nichols 2012-es Mud című alkotásáról van szó – S. T.], és a vágószobában láttam, hogy Tye kész fiatalemberré érett. Úgy gondoltam, hogy a Joe a megfelelő film, amiben Tye felnőtté válhatna.
Bizonyos szempontból minden filmed felnövésfilm. Gyakran mesélsz fiatalokról (George Washington, Áramlat, Az „Igazi”, Joe) vagy gyerekes felnőttekről (Prince Avalanche). De a végén mindig érettebbé válnak, megváltást nyernek a karaktereid.
Ezzel én is megküzdök a saját életemben. Érettebbé válni, felelősségget vállalni, elfogadni a kötelességeket – néha drámai, néha humoros módon szembesülök a kihívásokkal, és ez tükröződik a filmjeimben is.
Larry Brown regénye 23 évvel ezelőtt jelent meg. Mennyire fest pontos képet a mai Délről?
Mondjuk úgy, hogy nem kellett korszerűsítenem a sztorit. Csak mobiltelefonokat adtunk hozzá, ill. a teherautókból újabb modellek láthatók a filmben, de egyébként még a helyszínek is ugyanazok, mint az eredetiben. Ez egy örökérvényű történet.
Sok filmed játszódik az amerikai Délen, de mégsem foglalkozol – vagy legalábbis a Joe előtt nem foglalkoztál – a hasonló filmek slágertémáival, a szegénységgel vagy a faji konfliktusokkal. Direkt kerülöd ezeket a témákat, hogy másfajta perspektívából mesélhess déli történeteket?
A korai filmjeim inkább elemelt, stilizált alkotások voltak, míg a Joe nagyon realista és naturalista. Nem tudom, hogy a Joe szól-e faji vagy gazdasági kérdésekről. Inkább azt mondanám, hogy kíméletlen portrét mutat olyan emberekről, akiknek kemény szituációkkal kell szembenézniük. Visszagondolva a filmjeimre, soha nem tettem direkt témává a faji problémákat: a szegény-gazdag, fehér-fekete ellentétek helyett inkább az eltérő személyiségek közti feszültségek érdekelnek, illetve hogy az adott karakterek hogyan illeszkednek, hogyan viszonyulnak a környezetükhöz.
A környezetnek, a természetnek saját karaktere van a filmjeidben. Korai műveidben az operatőröd, Tim Orr kamerája gyakran elkalandozott a cselekményről, hogy rögzítse a figurák körüli világ apró rezdüléseit. A Joe-ban milyen szerepet osztottál a természetre?
A természetet mindig különálló szereplőként kezelem, nem csak háttérként. A Joe-ban egy olyan karaktert játszik, akit megölnek, Joe-éknak ugyanis az a munkája, hogy kiirtsanak egy erdőt. Kiviláglik a táj szépsége és a pusztulás szomorúsága egyaránt. Amikor forgattunk, ügyelnünk kellett, hogy csak a megfelelő napszakban és fényben forgassunk, hogy rögzíteni tudjuk ezt a lenyűgöző haldoklást a háttérben.
A vidéki környezetben állatok is gyakran felbukkannak, amiket szolidan szimbolikusan filmezel, mint a halott teknőst a Prince Avalanche-ban, a kóbor kutyát a George Washingtonban, vagy a sáros disznóólat az Áramlatban. Példaképed, Terrence Malick sok nehézséget okozott a kameramanjainak a Mennyei napok forgatásán, mert ha elrepült egy sáskaraj az égen, vagy meglátott egy állatot a mezőn, rögtön ráirányította a kamerákat. Te is hasonlóan filmezed az állatokat?
Ha nem is állítom meg emiatt a forgatást, de figyelek az állatokra abban a környezetben, amiben forgatok. Van olyan is, hogy direkt hozok be állatokat, például így lettek csirkék a Joe azon jelenetében, amikor egy halott szarvas lóg a mennyezetről. A kutyák és a kígyó is benne volt az eredeti elképzelésben. A filmjeimben külön dimenziót kap az állatvilág, amire rátaposnak ezek a brutális emberek.
Terrence Malickkel együtt is dolgoztál, ő volt az Áramlat producere. Az új munkáidra is hatással van még Malick?
Igen. Nemrégiben együtt ebédeltünk, jó volt megbeszélni, hogy azóta merre haladt az ő karrierje, és merre az enyém. Malick egyfajta mentor- és apafigura számomra, nagyon inspiráló a filmiparról és az egyéniségre való törekvésről diskurálni vele. Az ebéden ott volt még Al Pacino is, és arról beszélgettek, milyen volt a 70-es években dolgozni. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy 30 évvel elkésett a karrierem.
Azt mondtad egyszer, hogy csak a Medium Cool (1969) és az Átlagemberek (1980) között készült filmek inspirálnak. [Ez nagyjából lefedi a hollywoodi reneszánsznak nevezett időszakot, amikor kísérletezőbb, egyénibb hangvételű munkák születtek az álomgyárban, mint például Robert Altman, Martin Scorsese, vagy épp Malick filmjei. – S. T.]
Úgy van! Most is épp egy Medium Cool posztert nézek a falamon. [Nevet.]
Al Pacinóval a készülő, Manglehorn című filmed miatt találkoztál?
Pacinóval pár hónapja fejeztük be a Manglehornt. Éppen Austinban járt, úgyhogy találkoztunk hármasban. Maga a film egy szerelmes történet lesz, az elveszett szerelemről és szenvedélyről szól. Al egy lakatost játszik; ami azt illeti, megszállottan érdekel az emberek foglalkozása, főleg az olyan különleges munkák, mint amikor sárga csíkokat festenek egy úton, vagy mérget fecskendeznek a fákba.
Paul Logan írta a Manglehorn forgatókönyvét. Ha jól tudom, ő volt a sofőr a Prince Avalanche forgatásán, aki utált vezetni.
[Nevet.] Igen, azon a forgatáson elegyedtem szóba vele, és kiderült, hogy van egy forgatókönyve, amit aztán felajánlottam Al Pacinónak. Nagyon jó, hogy egy ilyen összetartó csapattal dolgozhatok, sok a helyszínek és a színészek közötti átfedés ebben a három filmben. A Prince Avalanche-beli öregember egyik száma elhangzik a Joe-ban, a Joe-ban szereplő színészek közül pedig több is felbukkan a Manglehornban. Próbáltam ezt a három filmet összefűzni egy trilógiává, egy önálló fejezetté a karrieremben.
A Manglehorn főszerepét eleve Al Pacinóra írta Paul. Mennyire fog ez különbözni a szokásos szerepeitől?
Nagyon. Még nem igazán játszott hasonló karaktert. Pontosabban... láttad a Madárijesztő című filmet? Ez egy kora 70-es évekbeli film, amit Gene Hackmannel csinált, az egyik örök kedvencem. A Madárijesztő volt a referenciapont a karaktere számára. De most egy melankolikus öregembert fog alakítani, aki visszatekint élete nagy veszteségeire. Elképesztő volt együtt dolgozni Al Pacinóval, a film nagy részében improvizált. Egy gyönyörű filmvers lett a végeredmény.
Beszéljünk akkor a trilógiádról. A Prince Avalanche egy izlandi film remake-je, de a te verziód líraibb, drámaibb lett, mint az eredeti. Min változtattál az újraforgatás során?
Nagyszerű munkát végzett az izlandi rendező, de én szerettem volna személyesebbre hangolni a történetet, és megnövelni az érzelmi szintjét. Úgyhogy a két karakterbe beleírtam magamat is, amellett, hogy igyekeztem hű maradni a forrásanyaghoz.
Ez az első függetlenfilmed, amit digitális kamerával forgattál.
Reklámokat forgattam már digitálisan, és az új kamerákat vagy lencséket mindig kipróbáltam. Az Alexával készítettem pár autóreklámot, és hozzászoktam ehhez a formátumhoz. A Prince Avalanche-t a lehető legolcsóbban szerettük volna megcsinálni, ezért próbaképpen digitálisan forgattuk, és annyira megszerettem, hogy a következő két filmemet [Joe, Manglehorn– S. T.] is digitális kamerával készítettem.
Ez meglepő, hiszen az első filmedet, a George Washingtont még a digitális kamerák népszerűvé válásának hajnalán, 2000-ben direkt forgattad 35 mm-es CinemaScope-ra.
Engem is meglepett, mert soha nem voltam oda a digitális kamerák nyújtotta lehetőségekért. De ez most megváltozott. Nagyon sokat számít az is, hogy milyen lencsét használsz, Tim Orr pedig olyan operatőr, akiben maximálisan megbízom. Habár azóta is forgattam pár dolgot 35 mm-es filmre, de az új filmjeim esetében a digitális kamera intimitása és gazdaságossága nagyon sokat jelentett. Most viszont egy új projekten dolgozom, amit remélhetőleg megint anamorfikus, 35 mm-es filmre forgathatok. A farm, ahol élünk című könyvsorozat egy új adaptációját fogom rendezni – ez lényegében egy pionír westerntörténet.
Zavart-e, hogy az Egyesült Államokban „R” [17 éven felülieknek] besorolást kapott a Prince Avalanche?
Abszolút... Nincs erőszak, profanitás, szex, meztelenkedés vagy drogozás a filmben, és mégis a Restricted kategóriába sorolták, míg a Z világháború PG-13-at kapott [13 év alatt szülői felügyelet ajánlott – S. T.]. Különös világ az Államok. Úgy találták, hogy a sugallt tartalom nem megfelelő a gyermekek számára.
Szerinted mire gondoltak? Lance sztorijára a lány megujjazásáról?[A filmben ez nem olyan durva, mint ahogy leírva hangzik: a történet Lance érzelmi éretlenségét érzékelteti, humorosan. – S. T.]
Arra, illetve az egy szem maszturbálásra a film elején. De most komolyan! Zombik fejét lekaszabolhatod, de nem recskázhatsz egy hálózsákban?!
Alvin dohányzós sztorija személyes élményen alapszik. Hogyan is történt az az eset a Jesse James meggyilkolásának forgatásán?
A barátomat, Andrew Dominikot látogattam meg. Vagy hajnali 3 lehetett, gatyarohasztó hideg, és épp a vonatrablásos jelenetet vették. Sam Sheparddel, akit akkor még nem ismertem, egy sátorban melegedtünk, és megkérdezte, hogy kérek-e egy cigarettát. Mondtam, hogy „persze, kérek”, és elkezdtem szívni. Erre ő: „Neked nem kéne dohányoznod.” Mondom: „Miért?” „Mert hülyén áll.” [Nevet.]
És mit válaszoltál?
Nevettem rajta, de azóta se gyújtottam rá. Ha Sam Shepard szerint hülyén cigizek, akkor nem is fogok. [Nevet.]
Ha már remake-kek: sokszor szóba került, hogy megrendezed a Sóhajok című Argento-klasszikus újrafilmjét. Hogyan nézne ki a te verziód?
Azt szeretném, ha olyan lenne, mint egy opera. Egy gyönyörű, elegáns filmet képzeltem el. De a horrorfilm zsánerében manapság mindenki a lehető legolcsóbban akar forgatni, és found footage filmet készíteni – legalábbis az Egyesült Államokban. Ez is egy trend, ami el fog tűnni, még ha most nem is akarnak másféle, költségesebb horrorfilmet finanszírozni. Talán majd én, vagy valaki más megcsinálja a remake-t. Vagy pedig megcsinálják a Sóhajok found footage verzióját.
