Földöntúli élmény a Földről – önmagában jócskán ellentmondásos vállalkozás, ám Terrence Malick sosem volt a konvenciók embere. Ha próbálunk nem tudomást venni a coelhói mélységekből felbugyogó narrációról és a dinamika meg-megbicsaklásáról, akkor sajátos LSD-tripbe tudnak nyomni a lassan fodrozódó hullámok, tintahalak, hipnotikusan bugyogó lávafolyamok. Az viszont biztos, hogy nem Az univerzum története lesz a biológiaórák új sztárja.
14 milliárd évet elég nehéz belesűríteni 90 percbe, Terrence Malicknak is több mint 40 évbe telt, mire vászonra tudta ezt álmodni. Az amerikai rendező alapjáraton sem az a filmgyáros típus – az 1973-ban megjelent első rendezése, a Sivár vidék (Badlands) óta mindössze nyolc filmet készített –, az univerzum születését bemutató gigaprojektjét több mint 40 éven át dédelgette, majd tavaly, a Velencei Filmfesztiválon tárta a közönség elé.
A fontosabb állomások mind ott vannak a fortyogó lávától az egysejtűeken és a dínókon át az önfeledten táncoló ősemberig – minden korszakba belekóstol a film. A lineáris történetvezetést olykor megszakítja néhány mai archív felvétel a szemétben fuldokló indiai falvakról, hajléktalanokról és rituális bikaölésről – élest kontrasztot alkotva a nyugalmat árasztó mélytengeri képekkel. És sajnos egyúttal didaktikussá is teszi az egyébként megfoghatatlan filozofálgatásokba csomagolt univerzumszületést.
Malick nagy visszatérőfilmje, Az élet fája (The Tree of Life) világegyetemes jelenetei jóformán trailerként funkcionálnak Az univerzum történetéhez. A képek – főleg az film első felében – mágikusak, szinte lüktetnek. Paul Atkins operatőr munkája kiemeli a filmet abból a dobozból, amibe akaratlanul is behelyezzük, ha meghalljuk a dokumentumfilm szót. Malick tudta, hogy egy ilyen jellegű filmben a látvány lesz az, amely elviszi a hátán a már unalomig ismert történetet. Mégsem olcsó parasztvakítás, meglátszik, hogy tanácsadói között ott volt Hollywood effekt-atyaúristene, Douglas Trumbull, akinek többek közt a 2001: Űrodüsszeiát és a Szárnyas fejvadászt is köszönhetjük; Dan Glass, a Mátrix effektspecialistája, de egy NASA-tanácsadó is. A látványra tehát semmi panasz nem lehet, a legutolsó légbuborék is a helyén van. Néha a történet vizualitása kicsit mintha belefeledkezne önmagába, az ősrobbanás LSD-triphez hasonlító szekvenciái álmosítóan hosszúnak hatnak. Ennek ellenére, működik, amit látunk…
…egészen addig, amíg a narrátor meg nem szólal. Malick ezt sem bízta a véletlenre: a rövidebb, IMAX-változatban Brad Pitt narrálja végig a 15 milliárd évet, a hosszabb verzióban Cate Blanchett a szokásosnál is andalítóbb hangon folytat párbeszédet az Ősanyával. A szövegkönyv megírásakor Malick valószínűleg rátenyerelt a bullshit-generátorra: klisébbnél klisébb mondatokkal kommentálja a történéseket, helyenként beszúr néhány fohászt az „Anyához”, mindezt a létező legindokolatlanabb képekhez társítva. Persze, Malickot nem lehet azzal vádolni, hogy szereti követni a konvenciókat, ráadásul a harvardi filozófiadiploma is erősen hat szerzői kézjegyére, itt azonban mintha elvetette volna a sulykot. A csodálatos képeknek és a pontosan eltalált, katartikus zenének nekifutásból ad akkora pofont Cate Blanchett „anyázása”, hogy Coelho adja a másikat. A százféleképpen értelmezhető általános bölcsességek csüggedten és megfoghatatlanul lógnak a levegőben. Sokkal jobban járt volna mindenki, ha Malick nem akar mindenképpen beleerőltetni egy egyoldalú filozófiai monológot az élet és a halál nagy kérdéseiről.
A film ritmusa ráadásul erősen meg is bicsaklik a második felére: az első etap andalító, mégis monumentális erőt prezentáló szakasza a film egyik nagyon jól eltalált fordulópontjával, a dinoszauruszok kihalását csupán csak sejtető képsorral ér véget. Innen kissé esetlen tempóban fejlődik tovább az élet, gepárdok, majmok, National Geographicot idéző képsorok, majd ismét szokatlan módon, kézikamerával követve az ősemberek önfeledt táncát nézhetjük. Közben pedig a narrátor továbbra sem hanyagolja lamentálását arról, hogy hova is tart ez a világ.
Ki vagyok én Neked? – kérdezi folyamatosan a film? Malick számára élete egyik szerelemprojektje, egy 40 éves vajúdás eredménye, évmilliárdos időutazása. Számunkra viszont egy hihetetlenül látványos köntösbe csomagolt, andalító álfilozófiai ömlengés.
