Témaválasztásától függetlenül számomra mindig egyetlen dolog tűnt fontosnak Herzog dokumentumfilmjeiben. Jó, tudom, rengeteg mindent kinyomozott, felkutatta Kitezh városát, bevonult a halálra ítéltek közé, de munkássága szempontjából mindez csak ürügy arra, hogy az emberi lélekhez akár egy miliméterrel is közelebb férkőzhessen. Ars poeticáját saját fogalmaival írja körül a legjobban, rengeteg interjúban hangsúlyozza, hogy az „eksztatikus igazságot” keresi, s ennek szócsöveként mindig a rögzített valóság realizmusa felett marad, míg egy gép lencséjén keresztül tekint a lélek mélyére.
Korábbi dokfilmjeihez képest ezúttal egy pragmatikusabb és tényfeltáróbb diskurzussal közelíti meg témáját, az internetet. A világháló jelenségét az emberi lét tükrében mutatja meg, így a technológiában gyökerező fenomén egy humanista prizmán keresztül vetül vissza a nézőre. Ebben a megvilágításban gyakran meg is kérdőjelezhető a dolgok állása: mennyire tartható kordában ez a fajta evolúció, és milyen értelemben változtat a hálózatban élő ember etikai eszköztárán? A már védjegyévé vált, néha mértéktelen líraisággal átitatott herzogi narrációk ezúttal csak egy finom keretet szabnak a filmnek, és a jelenetek felett elsütött gondolatok kevésbé „csöpögősek”.
Témája alapvetően információátadásra kényszeríti Herzogot: negyven év távlatából vázolja a kezdeteket, amikor egy egyszerű távközlési üzenettel indult működésnek az internet. A hálózat múltja, jelene, majd lehetséges jövője egy olyan másfél órában préselődik össze, amely leginkább egy beszélő fejes jelenetekből felépített panoptikumhoz hasonlít, de ennél jóval izgalmasabb az, hogy Herzog miképpen téríti vissza az összes társadalmi újdonság létjogosultságát az emberre. Az internetes miliőben csírázó ipari forradalom, a betegség, a háború, és a különböző traumák toposzai nem csak technológiai, hanem egy erős teológiai szinten is visszahatnak az emberi közösség pszichéjére. Ezek nyomán sejlik fel a film hittel kapcsolatos kérdésköre, mely alapvetően pro vagy kontra argumentumokba rendezi a látottakat. Tudományos, anélkül, hogy tudálékos maradjon, a „gép” iránti érzelmeinket tükrözi, anélkül, hogy az alanyok explicit erről nyilatkoznának.
Felsorol tudósokat, akik az első matematikai egyenleteket dolgozták ki a háloózat létrejöttéhez, biológust, aki játékot fejlesztett különböző összetett molekularendszerek megfejtésére, traumatizált anyát, akinek halott lányát széttrollkodta a netes bázis, rádiósugárzástól számkivetett betegeket, mérnököt, aki sofőr nélkül közlekedő autókat tervezett, szupersztár hackert, a listát holnapig írhatnám, de igazából egy kulcsmondat kapcsolja egymáshoz az összeset: az ember, akit a világháló határozott meg. Homo interneticus. Nem elég felismerni, hogy mindegyik alany az elmének valami sajátos ragyogását hordozza magában, itt inkább az lenyűgöző, ahogyan az énkép módosul a technológia tükrében. Ezen túl pedig Herzog egyfajta hálózati összefüggésben is asszociálgat a film vágásával, laza áthajlásokat teremtve a beszélő fejek között.
Apró történetei kivétel nélkül releváns tételekben tárgyalják a tömegpszichológiát, vagy az egyén (re)integrációját a társadalomba. A halál és születés, más esetekben a harc és béke ellentétpárok megoldatlan egyenletét csodálhatjuk a túláradó adatfolyamban, nem véletlenül kap kiemelt helyet a víz szimbóluma egy enyhén zizzent internetes feltaláló szavai között. Herzog kimondottan jó helyeken szúr be olyan kérdéseket (szokása szerint megszólal a kamera mögül is), amelyek óriásit fordítanak az adott jelenet dramaturgiáján. Hosszabb interjú után megkérdezi a robotfocigép fejlesztőjét, hogy szereti-e a nyolcas számú robotot, amire ő az azonnal igennel válaszol, s így villámgyorsan exponálja a lelket, amely végérvényesen összefonódott a mesterséges intelligenciával. Kevés helyen kotyog bele úgy, hogy az a film szempontjából irrelevánsnak hasson, de azért akad rá példa: pl. mint amikor egy pedagógus beszél arról, hogy majd a robotok is készíthetnek filmeket. „Határozottan nem jobbat, mint én.” – azt hiszem ez a trailerben is használt snitt, ami inkább valamiféle mementója lehet a benne eltemetett fenegyereknek, mintsem a szinopszis mozgatórugója. Persze ettől Herzog még tündöklően teremt feszültséget, két ponton is bedob egy óriási narratív cselt, ami a meg nem mutatható titok sajátosan cortázari tálalásában áll. Ezekben a helyzetekben mindig valami olyan mozzanat van nem megmutatva, amihez sem a szerző, sem a néző nem férhet hozza, s így pótolva marad egy allegórikus, annál százszor erősebb jelzéssel. Nem mutathatja meg egy lefejezett kislány arcát, de üres szobájával helyettesíti azt, nem tárhat fel egy cyberháborús titkot, viszont rengeteg kávé elfogyasztását mesélteti el a nyilatkozó cyber-detektívvel. Összefoglalva bebizonyosodik, hogy a rendező láthatóan jelen van, semmiképp nem a „légy a falon” módszertana szerint figyel, de a legfontosabb helyeken mégis láthatatlan marad, s végeredményben ezzel teremti meg a film egészséges egyensúlyát.
Technika és forma szempontjából különösebb huncutságok nélkül szövődik egységessé a film, a veterán szerző inkább a már felvett tartalmakkal és időnkénti kommentárjaival stilizál. Ezek nélkül el sem tudok képzelni egy Herzog-dokfilmet, és biztosan valami modoros BBC-kaliberű eszmecsereként csapódna le bennem. Ahogyan azt egy Vice Talks Film-interjúban is kijelenti, Herzog csodálattal hódol azoknak az alanyoknak, akiket kamera elé állít, esze ágában sincs a maga igazát propagálni. Távolról figyel és nincsenek ítéletei, amit viszont bátran megenged magának, az az, hogy egy zseniális kérdéssel törjön rá a megkérdezettekre, s evvel szerintem csodálatosan antropomorfizálja a világhálót: fog valaha az internet magáról álmodni?
