A Cunk on Earth – csakúgy, mint Charlie Brooker másik nagy sikerű sorozata, a Fekete tükör – témáját és kritikáját tekintve sok esetben fajsúlyosabb annál, hogy pusztán tévésorozatként értékeljük.

Az az ismeretelméleti felismerés, miszerint a történelem, ha jobban meggondoljuk, mindössze egy halom szöveg, ma már nem egy ördögtől való dolog. Az, amit a múltnak gondolunk, túlnyomórészt különböző írások alapján konstruálódik. A középkor, némileg leegyszerűsítve ugyan, de lényegét tekintve kódexekből, különféle történeti írásokból maradt ránk. (Persze ott vannak a tárgyi emlékek is, de be kell látnunk, hogy a hozzájuk kapcsolt szövegek hiányában csak egy halom kő, mázolmány és kacat lennének, nem töltődnének meg a történelmi ereklyére jellemző történettel.)

Azt gondolhatnánk, hogy a helyzet az egyéb, leginkább mechanikus eszközök megjelenésével megváltozott. A fénykép és a film elterjedésével megszűnt az írás egyeduralma. Most már nem kell leírnunk az eseményeket, le is fotózhatjuk, vagy felállíthatunk egy kamerát a csatatér közepére, hogy onnét örökítse meg a háború eseményeit. Ezekhez talán kevésbé kell szöveg mint az előző korok tárgyaihoz, mivel valamiféleképpen képesek önmagukat magyarázni. Történést konzerválnak, így nem (csak) maga a fénykép vagy film mint tárgy a dokumentum (úgy, ahogyan például a cserepek, ruhák esetében), hanem a rajtuk szereplő információk is; de nem is úgy, ahogy egy festményen vagy egy rajzon, azaz nem egy ember keze által lerögzítve, hanem az „önműködő" gép segítségével: megnyomjuk a gombot, és a saját mechanikájának (ma már: digitális szerkezetének) megfelelően rögzíti is az előtte lezajló eseményeket. Nem bízva semmit a festőművész kézügyességére, helyette teljes mértékben a mechanikára hagyatkozva. Objektíven, gondolhatnánk. Csakhogy az, hogy a film objektíven rögzíti a világot, nem teljesen igaz. A filmelmélet egyik legfogósabb és legtöbbet tárgyalt kérdéscsoportja, hogy mennyire is objektív a kamera? Mennyiben van beleszólása az embernek a kamera által rögzített tartalomba? És egyáltalán, hogyan értjük mi, befogadók a képek sorozatát, ami a szemünk előtt pereg?

A filmtörténet során nem csak elméleti szakemberek, de művészek népes csoportja is próbált azzal az állásponttal kezdeni valamit, hogy a film ugyan objektívnek tünteti fel magát, valójában mégsem az. Hogy egy klasszikus és egy mai példát is hozzak: Jean-Luc Godard és Wes Anderson munkásságainak egyaránt fő jellegzetessége, hogy más-más eszközökkel és másmilyen esztétikával ugyan, de mindkettő a néző és a nézett történet közti „senkiföldjébe" igyekszenek befurakodni.

Jelen írásban tárgyalt minisorozatunk, a Cunk on Earth (Philomena Cunk szerint a világ) szintén a filmes reprezentáció, az ismeretszerzés és a néző közötti, alapvetően láthatatlan, a sorozat által mégis közérthetően előtérbe hozott és tematizált „senkiföldjébe" akar beavatni minket. Igyekszik megmutatni, hogy ami nyilvánvalónak tűnik elsőre, egyáltalán nem biztos, hogy az is.

A legklasszikusabb BBC-s és Discovery Channel-es infotainment műsorokat idéző minisorozatban Philomena Cunk ezúttal az emberiség nagy vívmányait járja körbe történészek, filozófusok, archeológusok és mindenféle egyéb tudósok segítségével, a barlangrajzoktól indulva az első civilizációkon és nagy világvallásokon át az ipari forradalomig, az információs társadalommal bezárólag.

Dramaturgia, történet, színészi játék vagy egyebek szintjén annyira nem érdemes a sorozatról beszélni, hiszen egy konvencionális formajegyeket felvonultató ismeretterjesztő sorozat külsejét ölti, autentikus helyszínekkel, egyetemi tanár interjúalanyokkal. Tehát pejoratívan úgy is fogalmazhatnék, hogy formailag unalmas – ha nem épp ennek a kijátszása lenne a cél, vagyis az, hogy a konvencionális formajegyeket felhasználva és azokat eredeti, informatív funkciójukból kibillentve kritikával illessék a tudás megszerzésének konvencionalizált formáit.

Ezt nem mással éri el, mint a stílus egyik központi elemével. Minden televíziós ismeretterjesztő sorozat elengedhetetlen kelléke a host, a házigazda, aki egyfajta mindentudó tanítóként tűnik fel, nagy magabiztossággal sétál a kamera felé a legkülönfélébb helyszíneken, sőt, még a tér és az idő távolságát is képes áthágni a vágás segítségével. Az efféle hostok hús-vér karakterek ugyan, mégis a filmnyelv (és nem a való világ) természeti törvényei szerint léteznek. Philomena Cunk sem kivétel ez alól, ő is egyszerre filmnyelvi és fizikai világbeli létező – ki is használja mindenhatóságát, hiszen egy alkalommal véletlenül a vatikáni Szent Péter téren hagyja a Bibliáját, amire a következő, angliai snittnél is szüksége van – így gyorsan vissza is siet, hogy két másodperc múlva immár Bibliával felszerelve sétálgasson az angol partoknál. Az egész sorozat tele van efféle, a bevett (dokumentum)filmnyelvi sablonokat kiparodizáló megoldásokkal, sőt, a lényegét is ezek a gesztusok adják.

„Ez itt a mi bolygónk. A Föld. Szó szerint ezen a bolygón állok. És hacsak épp nem egy repülőn ülnek, vagy egy épületből zuhannak le, akkor nagy valószínűséggel önök is.” - hangzik a nyitóepizód elején. A paródia törzsét Cunk kommentárjai és kérdései adják, vagyis a sorozat  lényege verbális síkon zajlik, ezért ha feltárjuk Cunk verbális megnyilatkozásait, feltárulhat előttünk a sorozat jelentősége is.

Talán a legfontosabb megállapítás ez irányban, hogy nem lehet bekategorizálni, hogy pontosan Cunk kinek a pozíciójából beszél. Egyszer szabadszájú, nyers és társadalomkritikus, másszor a mindent kizárólag a ma környezetének szűrőjén keresztül megérteni képes posztmodern prezentista konzumidióta, másszor pedig a legalapvetőbb dolgokra is kifacsartan rákérdező földönkívüli újszülött. Philomena Cunk nem egy megalkotott karakter: bármennyire is úgy tűnik, nincsen személyisége. Nincs szubsztanciája, nincs egy én, ahonnan magyaráz és kérdez. Egy a lényeg: arról a végéről fogja meg az illető témát, ahonnét váratlannak, groteszknek és abszurdnak tűnik. Ez elsőre írói hibának látszhat, hiszen nem sikerült egy koherens karaktert megalkotni, ám hamar rájöhetünk, hogy nem is ez volt az írók célja, hanem egy olyan társadalomkritika megalkotása, amely túlnő az azt bemutató mozgókép keretein.

A Cunk on Earth – csakúgy, mint Charlie Brooker másik nagy sikerű sorozata, a Fekete tükör – témáját és kritikáját tekintve sok esetben fajsúlyosabb annál, hogy pusztán tévésorozatként értékeljük. Kifizetődőbb és tartalmasabb komplex társadalomkritikaként szemlélni ezen alkotásokat, tehát nem olyan filmeknek vagy sorozatoknak, amelyeknek érdekes részük a kritikai attitűdjük, hanem inkább olyan társadalomkritikáknak, melyek filmes alakot öltöttek. Audiovizuális esszék ezek, melyek a művészet közegébe emelve kérdőjelezik meg társadalmunk építőköveit.

Rengeteg mocukmentaryval ellentétben nem a film tárgya képezi a paródia alapját, hanem a már meglévő műveltség új módon való előadása. Vagyis nem egy meghökkentő dolog van bemutatva a sablonos dokumentumfilmes kifejezőeszközökkel (mint pl. a Betondzsungel ösvényein című Youtube-videósorozat, ahol természetfilmes megoldásokkal vannak bemutatva különböző városi szubkultúrák), hanem egy sablonos formában (az emberi kultúra és civilizáció története mint keret) van prezentálva szokatlan tartalom.

A sorozat pozíciója talán úgy ragadható meg a legjobban, ha egy érdeklődő óvodás kisgyereknek tekintjük (magát a sorozatot), aki szüntelenül érdeklődik, gyakran a legnyilvánvalóbb dolgokra is rákérdez, van, amikor a legváratlanabb perspektívából ragadja meg a dolgokat, és a nagy számok törvénye alapján néha bekövetkezik, hogy olyan témát olyan nézőpontból közelít meg a kérdése által, hogy a nézőket is gondolkodásra, sőt, felülvizsgálatra készteti. Többek közt ebben is áll a Cunk on Earth kritikaisága.

Ehhez a gyermeki attitűdhöz lehet kapcsolni a „kéretlen igazmondás" alakzatát, ami nagyjából olyasmi, mint amikor egy gyerek olyan dolgokat mond, amiket egy felnőtt nem, vagy máshogyan mondana. A sorozat is rendelkezik efféle odamondásokkal, melyek hirtelen és váratlanul csapják arcon a nézőt. Ezek többsége nyíltan politikai, pl.: „Most, hogy Lincoln volt az elnök, eltörölték a rabszolgaságot, és a helyébe egyszerű faji előítélet lépett.”, vagy: „[A nők] még szavazati jogot is kaptak. (...) [V]égre eldönthették, melyik férfi parancsolgasson nekik.”

A Cunk on Earth még az egyértelműen avantgárd, dadaista hagyomány megidézésétől sem riad vissza: mindegyik részben a kontextustól teljesen idegen módon bevágnak egy részletet a Pump Up The Jam videóklipjéből, melyet ugyan Cunk felkonferál, tehát a narráció szintjén „becsatornázza" a betétet, ám magából a sorozatból természetesen teljesen kilóg. A sorozat kritikája a valóságreprezentációval kapcsolatban véleményem szerint ennél a visszatérő szegmensnél nyeri el csúcspontját: teljesen eltéríti a mozgóképet az információ átadásától, sőt, indokolatlanságával magától a józan észtől is.

Kapás Zsolt Zsombor tanulmányában¹ az áldokumentumfilmek tipológiáját taglalja. A szöveg szerint különféle attitűdből készített mockumentarykat különböztethetünk meg, ezek beletartozhatnak a paródia, kritika és megtévesztés, dekonstrukció, illetve a hatásorientált kategóriák valamelyikébe. A Cunk on Earth ebben a rendszerben a dekonstrukció alá sorolható. A tanulmány szerint a dekonstrukció kategórája „konkrétan a dokumentarizmus jelenségére koncentrál. Ez a beállítódás az említett filmes irányzathoz kötődő elvek támadásában, dekonstruálásában valósul meg. (...) [K]ritizálják a filmképnek a valóság pontos reprezentációjaként való értelmezését, (...) az objektív, elfogulatlan, beavatkozástól mentes felvételek ideológiáját".² A Cunk on Earth hiába egy látszólag angol humorra építő paródia, valójában ez az ideológia áll a sorozat hátterében, hiszen azáltal, hogy témájává egy banális kérdéskört tesz (melynek szinte mindegyik részéről már általános iskolában is tanulunk), automatikusan az azt tálaló formára helyezi a hangsúlyt, vagyis arra, hogy e banális témát milyen új reprezentációs formák képesek artikulálni. Tehát magát a hagyományos dokumentarista nyelvet rombolja le, majd építi újra.

A Cunk on Earth túlmutat saját magán, vélt gyengeségeit a saját javára fordítja és cinikusan kicsúfolja a valóságreprezentációkba vetett bizalmunkat. Nem mint sorozat, hanem mint társadalomkritika kötelező darab.