Minden csoda három napig tart, ám a Black Mirror csodája csodával határos módon négy évadot is kibírt. Az ötödik évad megbillenteni látszott a sorozat ázsióját, egyesek temetni kezdték Charlie Brooker éjfekete gyermekét. A hatodik évadra azonban három helyett mindjárt öt epizóddal tért vissza az egyre bővülő „audiovizuális novelláskötet”, és milyen jól tette! Az ötből nem egy, nem kettő, hanem mindjárt három epizód zseniális – ez nem is rossz arány!
Van egy visszatérő szólás, ami eléggé elterjedt az utóbbi évtizedben: „tisztára, mint egy Black Mirror-epizód”. Ezt általában akkor szokták használni az emberek, ha techno-szkeptizicmusuknak kell hangot adniuk. Ha hallanak valami hírt, hogy valaki visszaélt valami technológiai újítással, egy új találmánnyal szubhumánus létbe kényszerítettek egy embercsoportot – vagy általában ha az emberiség jobbítása helyett csak még mélyebbre süllyedünk az új kütyüknek (és egymásnak) köszönhetően.
Ezeket nézz(t)ük az idén – Stranger Things / The Night Of / The Crown / Black Mirror / Westworld / Chance
Tömény kamaszkori nosztalgiától androidlázadásig: íme, karácsony előtti tévéajánlónk.
Ez pedig nyilván nem tesz jót ennek a szerencsétlen sorozatnak, hiszen az ember automatikusan ennek mentén fogja értelmezni és értékelni az egyes epizódokat, és ha az elvárásai nem teljesülnek, akkor igen gyorsan silánynak fogja érezni a részeket. Ez egyébként, úgy gondolom, kiküszöbölendő, hiszen a hatodik évad minden eddiginél egyértelműbben jelzi nekünk, hogy hahó, ezektől a mozgóképektől ne feltétlenül szkepticizmust tessenek várni – vagy legalábbis ne csak azt, vagy ne úgy, mint annak előtte. A kritika itt is megvan, de nem feltétlenül azon a síkon és olyan atmoszférával, mint ahogy az előző évadokban megszokhattuk. Tessék hát rugalmas lenni, és elfogadni, hogy a Black Mirrort nem nagyon tartja össze (sőt, tartotta össze mindig is) más, mint a cím, valamint Charlie Brooker személye és zsenije.
Jellemzője az új évadnak, hogy történeteit az előző évtizedek valamelyikébe helyezi vissza. A hatvanas (Beyond the Sea), a hetvenes (Demon 79) és a kétezres (Mazey Day) évek is megelevenednek, sőt, előszeretettel íródnak újra alternatív történelemként. Az eddigi jövőszorongás tehát most alacsonyabb lángon ég, sőt, tán meg is szűnik. A másik jellegzetessége, hogy a technológiai szál és annak sci-fi-jellege ebben az évadban szorul legjobban háttérbe. Lélekutazó asztronautákon és deepfake-kel gyártott sorozatokon kívül egyáltalán nincs is sci-fi benne (sőt, az is kérdéses, hogy utóbbi mennyire az), inkább a (jelenkori) média kritikáját látjuk megelevenedni kisebb-nagyobb mértékben, ennek pedig fő kérdése, hogy mit áldozhatunk be a megfelelő médiareprezentáció oltárán.
Ezekből a gesztusokból az látszik, hogy Brooker tudatosan követ el mindent, hogy fokozatosan elhatárolódjon a „konvencionális Black Mirror-képtől”, és helyette afelé vigye a hangsúlyt, ami mindig is érdekelte. A tudományos-fantasztikus köntös igazából csak díszletként szolgál a számára (az évad végére pedig teljes egészében meg is szűnik a sci-fi elem), ami őt valójában foglalkoztatja, az az, hogy hogyan vagyunk képesek egymást kreatívan megnyomorítani, a hosszú idő alatt felépített „pozitív világ” valójában mennyire törékeny és milyen könnyen lerombolható, hogy ebben hogyan esnek áldozatul különféle emberi sorsok és hogy ehhez a kapitalizmus által bekebelezett technika és általa a nem kevésbé profitéhes média miképp nyújt segítő kezet. A Black Mirror ebből a perspektívából pedig semmit sem változik, sőt – pusztán a díszletek variálódnak.
Az első epizódban Joan, az újgazdag cégvezető egy átlagos este nézni szeretne valamit a Netflix-paródiának beillő, Streamberry nevű streamingszolgáltatón, amikor szembejön vele egy sorozat, aminek Joan is Awful a címe, és a borítón lévő Salma Hayeknak még a haja is úgy van elválasztva, mint a „valódi” Joannak. A sorozat tartalma pedig nem más, mint Joan elmúlt napja, mintha egy világgá kürtölt mozgóképes napló lenne. A drámai fordulat, amit az epizód egyharmadánál feldob, sokfajta üzenetet hordozó alap, azonban ezzel az újgazdagos-suburbos-bohókás hangulatú felvezetéssel némileg élét veszti a konfliktus, mert nem képes megágyazni kellő mértékben annak, hogy szatíraként tekintsünk a továbbiakra. Az elején még az is felmerül, hogy itt valamiféle jellemfejlődés fog a középpontban állni, ám a később előtérbe állított technológiai szál más irányba tereli az epizódot. A végére talán kikristályosodik valami olyasmi, hogy ez egy szatíra szeretne lenni, ahhoz képest viszont nem elég bevállalós és nem elég releváns. Próbál ugyan humoros is lenni párszor, ám ez nem sikerül neki. Némi infantilizmust is megvillant (ami kifejezetten jól szokott állni a jó szatíráknak), azonban ezek a jelenetek is hatástalannak bizonyulnak. Ha Brooker még egy kicsit csiszol a forgatókönyvön, egyértelműbben jelzi nekünk, hogy mit akar, pakol bele még néhány kreatív ötletet, egy sokkal jobb kisfilm keletkezhetett volna belőle.
A Loch Henry-ben két fiatal filmes látogat el az egyikük falucskájába, aminek múltjára egy sorozatgyilkosság sötét árnyéka vetül. Rövid mérlegelés után úgy döntenek, erről forgatnak dokumentumfilmet, ám nem várt dolgok derülnek ki a nyomozással egybekötött filmforgatás előrehaladtával. Ha a lényeget nézzük, nagyjából egyetlen csavarra van felhúzva a teljes epizód, odáig pedig egy elég konvencionális, bár szépen építkező thriller-séma alapján gördülnek az események. A nagy fordulat mégis olyan drámai és olyan sötét, hogy nyugodt szívvel lehet katartikusnak is mondani. A technológia itt tényleg pusztán háttérként van jelen, és persze itt is felmerülő kérdés, hogy mit meg nem tesznek a médiamunkások az elismerésért/pénzért – de ez csak egy kis szelete annak, amiről a rész szólni kíván. A szülő-gyerek viszony, a feltáratlan múlt, a feldolgozatlan trauma témái állnak az epizód középpontjában, és ezekről sikerül is érdemben mondania valamit (ez gyakran a kétszer olyan hosszú filmeknek sem megy). Az egészre pedig az utóbbi idők egyik leghátborzongatóbb jelenete teszi fel a koronát. Nem csak a remek rendezés érdeme ez, hanem a forgatókönyvé is, hiszen képes a fordulópontot tragikus mélységekkel telíteni. Büszkén vállalható epizód lett, sőt, én az is érthető, ha valaki megfelelő indoklással az évad legjobbjának kiáltja ki.
A Beyond the Sea a hatvanas évekbe kalauzol minket. Két asztronauta dolgozik a végtelen űrben, ám amikor nincs semmi dolguk, lehetőségük van a tudatukat visszateleportálni egy-egy Földön lévő, rájuk megszólalásig hasonlító robotba. A friss öt közül talán ez a legtipikusabb Black Mirror-epizód, itt fonódik össze a legszorosabban a (sci-fi) technológia a karakterek sorsaival és drámáival, és ez indítja be a legerőteljesebben a gondolatmenetet, amit egy hagyományos Black Mirror-résztől elvárunk: íme, itt egy technológia; mi történne, ha az emberek a szokásos kicsinyességük és gyarlóságuk szerint élnének vissza vele? Az alapötlet kiemelkedően eredeti, sokrétű és izgalmas, a legnagyobb sci-fi írókat idézi (némi szerénytelenséggel ezzel a készítők is tisztában vannak, és előszeretettel pakolgattak bele klasszikus sci-fi-regényeket easter egg gyanánt) – és szerencsére Brooker él is az alapszituáció kínálta lehetőséggel. A történet nagyon lassan építkezik, de ez szükséges is ahhoz, hogy megfelelő súllyal telepedjen a nézőre, amihez a tökéletes színészi alakítások is asszisztálnak. Ha az évadból csak egyet ajánlhatnék, ez lenne az. Mindenképpen a legjobb epizód az öt közül, sőt, meg merem kockáztatni, hogy az egész sorozat egyik ékköve. Nem látványos gyomros, inkább egy bőr alá kúszó, lassú nyomasztás, amit nagyon nehéz végignézni, de legalább egyszer muszáj lesz.
Az évad, sőt, talán az egész sorozat egyértelműbben leggyengébb részében, a Mazey Day-ben egy csoport paparazzi munkáját követhetjük nyomon. Rövid, kifejtetlen, dramaturgiátlan, a mondanivalóját már ezerszer megfogalmazták, ezerszer jobban és mélyebben, ráadásul ugyanebben az évadban is akad erre példa. A történet végi csavar pedig se nem drámai, se nem vicces, se nem elgondolkodtató, ellenben fárasztó, indokolatlan, és megalapozatlan. Egyetlen egy jó momentumot tudok megemlíteni, az utolsó képet, ami didaktikus ugyan, de legalább valamennyire erős (ha talán csak az azt megelőző negyven perc miatt is tűnik úgy). Az egészet egybevetve: ezért kár volt a horror – vagy ha gonoszak vagyunk, és miért ne lennénk az, a trash – világába elkalandozni...
...Nem úgy, mint a szezon utolsó részért! A Demon 79-ben a 70-es évek végi Angliába utazunk, ahol egy légynek sem ártó indiai cipőáruslány keveredik démoni kalandokba (és gyilkolászásokba). A történetet inkább lehetne a Small Axe egy horrorral felturbózott epizódjának mondani, mintsem egy Black Mirror-résznek. Ennek ellenére érezhető rajta, hogy Brooker keze munkájáról beszélhetünk (amire ezúttal Bisha A. Kali is rásegített), a rá jellemző pesszimizmus és mizantrópia itt is jelen van – igaz, a Joan is Awfulhoz hasonló oldottabb (de nem vicces!) hangulat képében. Ezt a részt is ajánlani tudom, a retróval kevert abszurd horror üde színfolt a sorozat palettáján.
Az utolsót leszámítva az összes rész egyik fontos témája, hogy miképpen viszonyul a valóság a reprezentációhoz. Érdekes kérdésük, hogy a mozgókép, ha tárgyként értelmezzük, hogyan írja felül a történet karaktereinek viselkedését, a film és tágabban értelmezve a média hogyan lép elő valóságkonstruáló erővé. A mozgókép mint médium ezekben a történetekben nem annyira passzív megörökítő vagy kultivált művészeti ág, inkább egy rendkívül erős autoritás lesz, aki valódibbnak képes feltűnni a valóságnál. Egy másik fontos dolog, amit fentebb is belengettem, hogy a sorozat az évad két utolsó részével kilép a vegytiszta sci-fi műfajából. Az utolsó előtti epizódot ugyan nagy vonalakban még hozzá lehet kapcsolni a Black Mirror általános tematikájához (a paparazzik mi mindent el nem követnek egy jó kép érdekében – azaz a kapitalizált technika átvette az életük fölött a hatalmat, és az készteti őket erkölcstelen cselekedetekre), az utolsó rész azonban már sehogyan sem kapcsolódik sem a technológiához, sem a médiához, ebben a tudományos fantasztikum helyett végleg a horror kerül előtérbe.
Az évad talán két leggyengébb része (a Joan is Awful és a Mazey Day) hangulatát tekintve nem nagyon tudja eltalálni, hogy mihez is akar kezdeni. A sorozat az eddigi évadok során sokfajta hangon szólalt meg, és mindegyiket többé-kevésbé színvonalasan hozta: legyen az thrilleres feszültségkeltés, drámai torokszorítás, társadalomkritikus nyomasztás vagy egyszerűen szituáció adta groteszk, Brooker és aktuális rendezője hatásosan építették az egyes elemeket egy jól körülhatárolható hangvétel irányába. Ez elsőként az ötödik évadban sikerült csak felemásan, talán ez is az egyik kulcsa az évad alulértékeltségének. És ami ott elkezdődött, az sajnálatos módon hatodik évadban is megfigyelhető – legalábbis két epizódnál mindenképp.
Hullámvölgyek-hullámhegyek követik egymást tehát a hatodik évadban, de a Black Mirrort ezért (is) szeretjük. Kiszámíthatatlan, váratlan, sokrétű – e jelzők néha a minőségre is értendőek, de hát egy antológiasorozatnál mikor nem? Örüljünk inkább a sikerültebb daraboknak, mert azok pár éven belül tényleg igényt tarthatnak a „klasszikus” jelzőre – csakúgy, mint az előző évadok darabjai.
