A Bardo egy maroknyi közérdekűség gigantikus krónikája emlékezetes víziókkal és felejthető, kusza háttértörténettel.
Alejandro Gozález Iñárritu karrierje az egyik leglátványosabb sikertörténet az elmúlt évtizedekből: a mexikói rendező – a Korcs szerelmekkel a háta mögött – úgy tört be Hollywoodba, hogy ott változatlanul magas színvonalon alkothatott filmeket, minden műve A-kategóriás fesztiválokon debütált és nyert díjakat. Négyszeres Oscar-díjasként is megőrizte a szerzőiségét, elkerülték bukások és a bérmunkák is. Hálózatosság, nagy emberi sorstragédiák és szenvedéstörténetek, szörnyű véletlenek és ellentmondásos, a legkülönbözőbb társadalmi osztályokhoz tartozó karakterek népesítik be a rendező drámáit. A Bardóból azonban kiderül, hogy ami a külvilág szemében elismerésre méltó és irigyelt diadalmenet, az belülről a teljes bizonytalanság, elveszettség megélése. Már ha hiszünk az önéletrajzinak tűnő filmnek, és a Mexikóból az Egyesült Államokba került, hazáját hátrahagyó, identitásával és lelkiismeretével birkózó újságíró-dokumentumfilmes, szakállas-loboncos Silveriót Alejandróval azonosítjuk.
A Bábel, a Birdman és A visszatérő rendezője is beszállt abba a kortárs trendbe, amit talán épp a szintén mexikói jóbarát, Alfonso Cuarón indított el a Romával. Az elmúlt években elszaporodtak az önéletrajzi ihletésű, önelemző „így jöttem”-filmek, a mérföldköveket olyan darabok adták, mint az Isten keze, a Belfast vagy az Armageddon Time, míg távolabbról – egy szeretett és személyesen fontos korszak megidézésével – a Volt egyszer egy… Hollywood és a Licorice Pizza is ide köthető. Ám míg a rendezők többsége a gyerekkorából merített, addig Iñárritu a jelenét, felnőttkorát ültette át álmokkal, képzelgésekkel átszőve a vászonra, nem kisebb elődhöz visszanyúlva, mint Fellinitől a 8 és ½. A szerzőiség alapműve mellett a Bardo a – szintén félig-meddig mexikói – szürrealista zsenit, Buñuelt is megidézi egy-egy bizarr megoldásával. Hogy miért nem működik mégsem mindez, az nem az egyes összetevőkön vagy az indíttatáson, inkább ezek keverékén múlik.
A Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája világpremierje a Velencei Filmfesztiválon volt – jómagam ott láttam először –, majd több fesztiválszereplés és rövid mozis körút után került fel a Netflixre. Iñárritu azonban a második fesztiválállomás után kivágott a filmjéből 22 percet, ami sokatmondó reakció az első nézői és kritikusi visszajelzésekre. A végeredmény továbbra is bő két és fél órás, de kijelenthető, hogy a Bardo jóval feszesebb és fogyaszthatóbb lett, még ha a csonkítással a kukába is került az egyik legprovokatívabb és legemlékezetesebb jelenet (amelyben szerepel két női mell, két tükörtojás és a főhős felnőtt fejjel, de kisfiú testtel).
A Bardo túldíszített, túltelített film, teletömve egymást kioltó szürreális motívumokkal (bénultság, némaság, axolotlok, köldökzsinór, víz, homok, rezesbanda), egymást elnyomó témákkal az őslakosok helyzetétől a kortárs migráción át egy személyes tragédiáig. Nemcsak a film egészét nézve zavaros a képlet, hanem gyakran egyetlen jeleneten belül is több szimbólum, gondolatfoszlány és stílus ütközik, így a Bardo nem sűrű, inkább kusza film. Nyakonöntve mindez egy szenvelgő, önfelmentő hangnemmel, a filmet könnyen bélyegezhetnénk az öncélúság netovábbjának, részleteiben mégis van annyira érdekes, mondanivalójában pedig annyira meglepő, hogy érdemes foglalkozni vele.
Iñárritutól korábban sem állt távol a szürrealitás, a rögvalóságtól való elszakadás (a Birdman szintén ehhez az eszközhöz nyúl a művészi kudarc és zsákutca illusztrálásához), a Bardo pedig már a nyitójelenetben szó szerint ezt teszi: szubjektív beállításból látjuk, hogy valaki hatalmas ugrásokkal lépdel a sivatagban, mígnem felszáll. A film több ilyen emlékezetes víziót tartalmaz, ezek azonban első ránézésre meglehetősen esetlegesen követik egymást, a kidolgozatlan, önmagát újra- és újraíró háttértörténet nem könnyíti meg a kontextualizálást (az újranézés mindenképpen segít helyre tenni a hangsúlyokat és könnyebben kirajzolódik a film íve is).
Természetesen egy filmnek nem kötelező történetet mesélnie, azonban a Bardo esetében túl gyenge lábakon áll az a gondolatiság is, illetve túl széttartó a stílus is, amely végig érdekessé tenné mindezt a néző számára. Az egyik letaglózó jelenetben Silverio még az őslakosok testéből emelt piramis tetején diskurál Cortezzel, egy másikban szatirikus közjátékban oktatja ki egy határőr, hogy nem nevezheti magát amerikainak, de akadnak teljesen realisztikus pillanatok is, mikor például a kamaszfiával vitázik a konyhaasztal mellett.
A Bardo legfontosabb és legérdekesebb témái az identitás/művészi gyökértelenség és egy személyes tragédia, egy elvesztett gyermek feletti gyász, még ha ezernyi részkérdéssel is egészül ki a tabló (szülőkkel való kapcsolat, hírnév, siker, szexualitás). A két fő irányt a cím is összeköti: a bardo a buddhista hitvilágban az a köztes állapot, amely a halál és az újjászületés között van. Mexikóiság, amerikaiság, születések és búcsú egy halott gyermektől – csupa határhelyzet, amely továbblépést igényel. Számvetést azzal, hogy kik vagyunk, merre tart az életünk és hogyan békélünk meg a sorsunkkal. Silverio útkeresését mindenképpen szomorú Iñárritura vetíteni, hiszen a film igazi önostorozás – mintha bocsánatot kérne a nemzetközi karrierjéért, amelynek kedvéért hátrahagyta a kizsákmányolt hazáját, szenvedésnek tette ki a családját, miközben a sikereivel sem volt képes megbirkózni.
A Bardo vezeklés, csakhogy senki nem kért vezeklést Iñárritutól, bűnbocsánatot pedig nem az eddigiekért, hanem kis túlzással ezért az alkotásért érdemelne. Egy túlburjánzó művészi egó terméke ez a film, amelynél senki nem mondta, hogy állj, így minden ötlet kontrollálatlanul belekerülhetett. A 8 és ½ pont arra jó példa, hogy a legegyszerűbb alaphelyzetből, egyetlen helyszínen is modellezhető egy teljes férfiúi élet és művészi karrier, az eredmény pedig közérthető és örökérvényű lesz. A Bardo nem tartja be ezeket az elveket, s bár kétségtelenül érdekes állomás Iñárritu karrierjében, remélhetőleg egy korszak és dilemma lezárása, ami után újjászületés jöhet.
