Maria Sødahl saját kálváriáján alapuló filmje kórházi szobákból és CT-gépek mellől indul, mégis szerelmi történet lesz belőle amely mindenféle giccstől mentesen, hihetetlenül hétköznapi módon kúszik be az ember bőre alá.
Dave Burd, avagy ismertebb nevén Lil Dicky amerikai rapper egy meglepően szórakoztató önéletrajzi sorozattal rukkolt elő, ami nem csak a zenészek klasszikus sikertörténeti toposzára koncentrál.
A Locarnói Filmfesztivál különdíjával hazatérő Ivana cea Groaznică egy játékos mozi, amiben Mladenović szerb szülővárosába tér vissza, hogy elkötelezett dokumentarizmussal látogassa újra mindennapi valóságát.
A tintahal és a bálna rendezője elkészítette eddigi talán legérzelmesebb filmjét, ami egyszerre szentimentálisan és kegyetlenül őszintén boncolgatja a párkapcsolatok széthullásának folyamatait.
Laurie Anderson a film eszköztárát felhasználva próbál kép- és élményvilágot teremteni ahhoz a bensőséges monológhoz, amely a férj, az anya és kutya halála nyomán született meg.
„Egy nagy házban elveszítjük egymást” – hangzik Erik, a középkorú egyetemi tanár szájából a jóslatszerű kijelentés, ami egyértelmű irányba fordítja a cselekményt. Thomas Vinterberg új filmje azonban mégsem elsősorban az eltávolodásról szól, hanem azt feszegeti, hogy hol húzódnak és milyen erősek az intimitás határai.
106 éves korában – 2015. április 2-án – eltávozott Manoel de Oliveira, korunk egyik legtermékenyebb és legidősebb filmrendezője, akit az elmúlt 30 év alatt több életműdíjjal kitüntettek, mert senki nem számított arra, hogy valaki 100 évesen és évente fog előállni újabb és újabb filmekkel. Pedig ez történt.
A kortárs török filmet leginkább Ferzan Özpetekkel és Fatih Akinnal szokás azonosítani, pedig ők hazájuktól távol (Olaszország, Németország) alkotnak, a nemzeti török filmről azonban alig-alig hallani. A kétezres évek elején ez megváltozott, a „kivándorolt” mozisok mellett egy új generáció lépett színre. Ennek a nemzedéknek egyik legkiemelkedőbb török alkotója Nuri Bilge Ceylan.