Dave Burd, avagy ismertebb nevén Lil Dicky amerikai rapper egy meglepően szórakoztató önéletrajzi sorozattal rukkolt elő, ami nem csak a zenészek klasszikus sikertörténeti toposzára koncentrál.
A zenészportré és az életrajzi film kéz a kézben jár évtizedek óta. Az esetek többségében elhunyt legendák életét dolgozzák fel (egyik legfrissebb példa erre a Freddie Mercuryt bemutató Bohém rapszódia), de újabban már élő legendák is helyet kapnak az alműfajban (ilyen az Elton John életén végigsüvítő Rocketman). Ahhoz viszont nagy arc és jókora adag önirónia kell, hogy valaki már harmincas éveiben saját életéről és zenei pályafutásától készítsen kalandos beszámolót. Az FX tévécsatorna megadta Dave Burdnek a lehetőséget, hogy egy önéletrajzi ihletettségű sorozatban meséljen Los Angeles-i hétköznapjairól. Arról, hogy milyen kemény avagy lapos az élet feltörekvő fehér rapperként. Így született meg a Burd és Jeff Schaffer által kreált Dave, a provokatív és sokszor obszcén humorral operáló sorozat, ami komolytalan benyomása ellenére nem csak szórakoztat, de fogyaszthatóan elmélkedik közösségi média és alkotó viszonyáról, valamint a bipolaritás és a nárcizmus problémáiról.
Dave Burd ma már a kortárs rap prominens alakja, akit mindeddig Lil Dicky néven (igen, azt jelenti) ismerhettünk. Dalaiban fülbemászó beatek vegyülnek röfögve nevetős szövegekkel, melyek általában egy-egy történetet mesélnek el monológ vagy dialógus formájában. Ízelítőként a Pillow Talking férfi és nő képzelt párbeszéde egy alkalmi szex után, a Professional Rapper pedig valóságos ars-poetica, amiben Lil Dicky Snoop Doggot próbálja meggyőzni művészetének legitimitásáról. Lil Dicky tehát valahol a „professzionális” rapperek által képviselt szigor és a The Lonely Island parodisztikus stílusa között mozog. Imidzsét tekintve korunk neurotikus zsidó származású szerzője, hipochonder hajlammal és megalomániával fűszerezve.
A Dave azonban címszereplőjén kívül másokat is bevon a történetbe. Oldalán áll óvónőként dolgozó barátnője, Ally (Taylor Misiak), gyerekkori barátja, aki már híres rapperek stúdiófelvételeiben segédkezik, Elz (Travis „Taco” Bennett), az önmagát alakító rapper és hype man, GaTa, valamint Mike (Andrew Santino) és Christine Ko (Emma), akik másodállásban Dave karrierjével foglalkoznak menedzserként vagy éppen grafikusként. A szereplőgárda nem hétköznapi, hiszen a színészek fele zenész (Dave, GaTa, Travis), akiknek saját szakmai tapasztalata vetül ki a sorozatra. Persze a politikai korrektség nevében a hattagú társaságban megvan a fehér, az afroamerikai és az ázsiai szereplő is, viszont a stáb kémiájának és az ügyes karakterfejlődések miatt a PC-elvek most nem annyira címkeszagúak. Ráadásul a Dave kontextusában fordul a kocka, hiszen fehér főhőse válik kisebbséggé egy olyan terepen, amit alapvetően a feketék uralnak.
A sorozat egyik körkörös motívuma, hogy különbséget tesz a magánszemély Dave és a közszereplő Lil Dicky között. Előbbi szégyelli megmutatni péniszét orvosa előtt, utóbbi teltházas koncerteken osztja meg magáról a legintimebb részleteket. Tekintettel arra, hogy Lil Dicky egy új évezred „terméke”, az alkotó személyisége további darabokra szakad szét, az online-offline tevékenységek tengelyén. Vagyis amit kiír a Twitteren, azt nem mondaná el bárhol, bárkinek, és lényegében ez a közösségi média egyik legnagyobb paradoxonára reflektál. Hiszen hiába publikus, mégsem érezzük ekvivalensnek a posztolást azzal, hogy kiállunk a városháza elé egy transzparenssel. Egy másik probléma, hogy kezdő alkotóként csak úgy vonhatja magára a figyelmet, ha virális tartalommá válik az interneten. Dave így készségesen elköveti azokat a nonszensz baromságokat, amikkel nézőszámot lehet szerezni. Azután rájön, hogy a hírnév már korántsem annyira kielégítő, ha az embert úgy ismerik fel az utcán, mint „tudod az a csávó, aki…”. A Dave a mélyreható elemzés igénye nélkül is láttatja, hogy alkotó és közösségi média kombinációjában mennyire lecsökken a művész önrendelkezési kapacitása saját imidzse felett.
A széria leginkább azáltal válik szimpatikussá, hogy a mindössze 20-30 perces játékidő keretei között képes arra, hogy karaktereiben elmerüljön. Dave labilis és nem egyszer szánalmas figura, akinek minden önfényező mondata mögött egy zsigeri önbizalomhiány feszül. Távol vagyunk az idealizált sztáralaktól, Burd sármja már a zavarbaejtő őszinteségében rejlik. Mindemellett attól sem riad vissza, hogy túlzásokba vitt egocentrizmusát tematizálja. Az „igazi” Dave szerénységét mutatja viszont az, hogy egyes epizódokat átad mellékszereplőinek, hogy őket is felfedezhessük. Eképpen nyer teret GaTa és az ő flashbackekkel tűzdelt előtörténete, amelyből kiderül, hogy a világ leglazább csávója valójában gyógyszerek segítségével próbálja kordában tartani bipolaritását. Legyinthetnénk mondván, hogy ez a sorozat olcsó húzása, erőltetett utalása a mentális betegségekre, de a (nem színész) GaTa játéka ijesztően meggyőző. Egyszerűen azért, mert igaz a története. Apró kitekintésként a képi világról megjegyzendő, hogy a szereplőkhöz való közeledést a dinamikus kézikamera segíti elő, amellyel örök búcsút intenek a babaházas sticomoknak.
A Dave bizonyára azok kedvence lehet, akik már a sorozat megtekintése előtt tisztában voltak Lil Dicky munkásságával. Azok számára, akik alapvetően a rap-szcéna szubkultúrájára kíváncsiak, komplexebb képet nyújthat a Childish Gambino (azaz Donald Glover) által vezényelt Atlanta, ami mellett a Dave inkább szórakoztató matiné. Ezzel együtt Burd sorozata megnyerő és műfaji határain belül kifejezetten jól teljesít. Forgalmazási jogait az HBO valamint a Hulu is megvette, mindeközben pedig a beígért második évad indulhat útjának 2021 tavaszán.
