Xatar, a rapper márkanévnek számít Németországban, Fatih Akin az ő önéletrajzát adaptálta filmre. De mennyi a legenda, és mennyi a valóság a Rheingoldban?

A német hip-hop-piacra 2008-ban tört be az iráni-kurd származású Xatar (polgári nevén Giwar Hajabi), és népszerűsége azóta – pár kisebb hullámvölgyet leszámítva – töretlen. A rappereknek jellemzően van valamilyen eredetmítosza, egy erőszakkal vagy lázadással kevert származástörténet, amelyet vagy a dalszövegekbe rímesítenek – folyamatosan gazdagítva a sztorit –, vagy szemérmesen hallgatnak róla, mert a tévéhíradók már úgyis értesítették az egész nemzetet, és a kussolás tulajdonképpen a legenda önerejű dagadását szolgálja. Xatarnak is van ilyen, lényegében kettő is: egyrészt az a szomorú életrajzi adalék, hogy első gyermekkori emléke egy iraki börtön, ráadásul belülről, másrészt az a tény, hogy pár társával 2009-ben kifosztott egy aranyszállítmányt, és a zsákmány hollétéről nem kíván beszélni. 2015-ös, Alles oder Nix: Bei uns sagt man, die Welt gehört dir (kb. Mindent vagy semmit: Azt mondják, miénk a világ) című emlékiratában ezeket is kidomborítja – több egyéb mellett. Fatih Akin pedig, a török származású német rendező az emlékiratot adaptálva forgatott Rheingold címmel filmet Xatarról.

Tisztázzuk: Giwar Hajabi utcai neve, a kurd xatar és az arab khatar szó egyaránt veszélyt jelent. Ebben nagyjából benne van egyrészt, hogy szülei az 1979-es iráni forradalom idején veszélyes körülmények között távoztak Sanandajba, ami Kurdisztán fővárosa; hogy ott Giwar 1981-ben egy fegyveres támadás idején barlangban született, majd 9-10 éves korában, az első perzsa-öböli háború idején Irakba szökésük alkalmával börtönbe került az egész család. Másrészt pedig az, hogy piszok mód tud verekedni. Kisgyermek korában fegyveres felkelő anyját és gyanús értelmiségi apját kínozták az iráni és iraki hatóságok. Apja különben Eghbal Hajabi, híres kurd zeneszerző, karmester és zongoratanár, s amikor végül kikötöttek Bonnban, a papa Giwart is próbálta zongorára oktatni, magántanárt is kerítettek, de pár alapdalon – köztük A Rajna kincse című Wagner-opera nyitányának részletein – kívül nem sok ragadt rá (később viszont hozzátanult). Erre utal a Rheingold filmcím is: Richard Wagner A Nibelung gyűrűje négyrészes operájának első darabjára, az említett A Rajna kincsére, amelyben Alberich törpe (egy izgága és nem túlzottan eszes nibelung) megszerzi a rajnai lányok aranyát, cserébe lemond a szerelemről.

A germán és skandináv mitológiából gyúrt történet és zenemű két szálon is kapcsolódik a filmhez, illetve az életrajzhoz: kisebbrészt a Wagner-nyitány ritmusa, amelyet a rapper első dalaiban alkalmazott (a legenda szerint), nagyobbrészt pedig, hogy Xatarnak, mint bevándorlók gyermekének, sok mindenről le kellett mondania ahhoz, hogy végül sikeressé váljon, és kezdetben egyáltalán nem tűnt úgy, hogy viszi is valamire. Kamasz és fiatal felnőtt éveiben, miután apjuk a családot elhagyta, lemondott például a biztonságos életről, helyette veszélyesen játszott, kábszert terített, időnként megverték, bosszú állt, lecsukták. Mivel edzett fiú volt (a „Veszély” név is így született), előbb izomból próbált karriert csinálni, és ezt vegyük szó szerint: diszkókra szakosodó biztonsági céget alapított, majd beépült az arab maffiába és hopp, máris akkora tartozást halmozott fel, amit csak egy jól kitervelt, nagyot szakító rablással tudott törleszteni. Ezzel máris megszületett a legenda, a mítosz, a monda – amiről az emlékiratban sem fél részletesen mesélni: fényes nappal az országúton rabolt, utána Irakba szökött, ott lecsukták, az aranyat ismeretlen helyen tárolja, és első lemezét külső segítséggel a börtönben vette fel. Xatar az Alles oder Nix (kb. Mindent vagy semmit) lemez kiadása után – amely a német zenepiac minden rangos díját elnyerte –, és börtönből szabadulását követően megtért, családot alapított, majd lassan az egekbe emelkedett. Brand lett belőle, terméknévvé vált, lemezgyára van, gyorskaját, szeszesitalt, zenét forgalmaz. Borzasztóan agresszív szövegű ocsmány videóklipeket forgat, ezekben rendszerint tetőtől talpig aranyba van mártva. A német hatóságok több ízben megfeddték, egyes dalszövegei és videoklipjei az „ifjúságot veszélyeztető” címkét is megkapták.

Maga a film Xatar szelíd narrációjával indít, és lényegében a nagy dobást követően egy iraki börtönbe internálják éppen, ahol választ várnak tőle a „Hova rejtetted az aranyat?” kérdésre, majd, mint a legtöbb életrajzi dolgozat, visszarepít a kezdetekhez. Innen tovább a cselekmény követi a családtörténeti időrendet. Ezen a nagy kereten belül a rablás kieszelése és véghezvitele környékén viszont átvált a két idősíkú, kevert elbeszélési formára, ahol felváltva figyeljük a rablást magát, és a bírósági tárgyaláson elhangzottakat. Érezhetően itt a hangsúly, erre volt/van minden kihegyezve. A cselekmény időigénye lelassul, másodpercről másodpercre csordogáló tempóban követjük az eseményeket, nem úgy, mint korábban, amikor ugyanennyi idő alatt végignéztük közel 30 év történetét. A nagy keretben így valójában három filmünk van: a családi dráma korszaka háborús hátérrel, a felnövéstörténet kamaszos-jövőkeresős szakasza sok verekedéssel, végül a szélhámosságot dramatizáló bűnfilm-bohózat.

Ha figyeltünk a szöveg elején, láthattuk, hogy a valóságban előbb volt a debütlemez, utána esett a rablás. A film éppen a mítosz és a dramaturgiai hatás kedvéért megfordítja a sorrendet, ugyanis itt előbb van az aranyrablás, és utána, annak igazságszolgáltatási folyamodványaként a börtön, ahol végül megszületik az első lemez. Szóval a rendező (és a forgatókönyvírásban segédkező Xatar) az igazság helyett a legendát szolgálja ki, azt mélyíti, a sokmilliós kamasz rajongótábor örömére újabb szép mesével járul hozzá a kurd sztár önfényezéséhez. Nem feltétlenül nemes a szándék, mindazonáltal Akin úgy döntött, hogy a dramaturgiai hatás kedvéért beáldozza a valóságot – és ezért a mozdulatért, illetve mert egy bűnözőből faragott szimpatikus alakot, számos kritika érte. Különben Xatarral egyetértésben Akin több másik ponton is szépít a valóságon, s a rablásos elbeszélés során Tarantino- és Guy Ritchie-beütésű, a vidáman erőszakos bóhozatot és a súlyosan erőszakos bűnfilmet ötvözi, igen hatásosan. A felnövéstörténetben is nagyobb hangsúlyt kapnak az arcot-péppé-verő pillanatok, valahogy ezeken az adrenalinlöketet biztosító kiemelt narratív pillanatokon fordul meg Xatar sorsa, a családi dráma szinte mellékes. Az apa nem több karikatúránál, jóllehet a rosszfiú megtéréséhez az apai tanácsok járulnak hozzá leginkább, túlegyszerűsített hollywoodi modorban, az anya pedig – bár a hálás fiú hőssé magasztalja – lényegében háttérszereplő és messze nem tud olyan életformáló komponenssé válni a filmben, mint amivé valószínűleg Xatar eleve szánta. Minden a legendát szolgálja tehát itt, még az is, hogy a felnőtt Giwar szerepét a roppant népszerű és tehetséges Emilio Sakraya viszi, aki legfeljebb a bőrszín árnyalatában hasonlít az alanyhoz. Az igazi Xatar bulldogalkatát és -fizimiskáját meg sem közelíti.

A narratív bontás tehát hatékony, Giwar-Xatar fejlődése egyenletesen fokozatos, a bevándorlói sokszínű kultúrkörnyezet, abban az életfilozófia és a „sorsszerűen” születő rendszerkritika, a cuki szerelmi szál, a kezdetben egzisztenciális indíttatású, majd életformaként választott pimasz szélhámosság mind hozzájárul ahhoz, hogy a nézőnek kielégítő összetett érzelmi utazásban legyen része. Fordulataiban gazdag, humorában kiegyensúlyozott és helyenként fergeteges, eléggé pontosan rendezett, szemrevalóan eljátszott ahhoz, hogy Xatart agresszív természete ellenére megszeressük, küzdelmeiben szurkoljunk neki, és végül vele együtt a börtönben, kissé elszorult torokkal üdvözöljük áttörő sikerét, a hosszan hajszolt és végre megtalált életértelmet. Aztán rákeresünk YouTube-on, és minden rokonszenv odavész.