Talán senkinek nincs már fel kétsége afelől, hogy a voyeurizmus korunk egyik tömegperverziója, csak hát nem így hívjuk. Youtube, közösségi oldalak, airbnb és társaik elégítik ki voltaképpen ezt a kukkoló reflexet, amelyet hétköznapi exhibicionizmusunk hív elő. Bizarr ez javából, csak már nem tudatosítjuk. A magamutogatás függőség lett, a véletlenül lekamerázott hétköznapi balesetekből tréfás tévéműsorok készülnek, az élet szükséges velejárója mindez. Már nem lopva nézzük, mert a nyilvánosságban zajlik. Van, mert kell és kell, mert van. Amíg cuki és amíg bírjuk cérnával.
És amikor már nem cuki? Ha förtelmes, ocsmány és szörnyű? Akkor is kevesen néznek félre.
Fatih Akin ebben bízhatott, amikor leforgatta a Heinz Strunk regényéből adaptált Aranykesztyűt (Der goldene Handschuh, 2016). Remélte, hogy nem fognak félrenézni, a mindenkiben lakozó voyeur kíváncsi lesz. Vagy épp ellenkezőleg – és én erre fogadok: a kukkolás kritikájának esztétikai sokkját kívánta létrehozni, éppen így tudatosítva az olcsón kapott magánéleti titkok iránt felhorgadó fürkészetünk zavarba ejtő természetét. Személy szerint ebben a szándékban semmi kivetnivalót nem találok, viszont az érzékszerveimet virtuálisan elborító tömény undorra nem számítottam, amikor arra a mocsokra reagáltam, amelyben a töröknémet rendező 110 percen keresztül hatásosan fürdeti a nézőteret.
Esztétikáját tekintve ugyanis a film borzasztó mélyre megy, és kevés kivétellel két helyszínen: a főhős (vagy inkább: a történet központi figurája), Fritz Honka lakásán, valamint az Aranykesztyűhöz címzett csehóban. Friedrich Paul „Fritz” Honka lakása olyan, amilyennek az átlag sorozatgyilkos és szociopata söpredék kéróját elképzeljük a 70-es évek Hamburgjában, tele ósdi bútorral, a falon rendezett sorokban pucér nőkről fotók, rumli, átható bűz, olcsó bagófüst, benne a snapsz apró illatbuborékai. A vécéről jobb nem is beszélni. Emellé pár utcával odébb az Aranykesztyűben poharazgat a környék összes nyomorú egzisztenciája, SS Norbert, Tampon, az Orr, és mások, akiket Ánusz, a pikoló szolgál ki, és persze Fiete, a brutálisan torz Honka, Nyugat-Németország egyik leghíresebb sorozatgyilkosa. Valódi figura volt, ‘98-ban halt meg, a helyszínek is pontosan így léteztek, ahogyan az a filmvégi montázsból kiderül. Honka 1970-ben és 1975-ben négy idős nőt gyilkolt meg beteges alkoholmámorban, darabolt fel fűrésszel, és a testrészeket maga körül, a tetőtéri lakás rejtekében rothasztotta. Autóillatosítóval próbált úrrá lenni a bűzön, ami persze nemigen sikerült.
Történetet ne keressünk a cselekményben, mert az nincs, hacsak azt nem tekintjük történetnek, hogy a torz fizimiskájú Honka berúg az Aranykesztyűben, magukon kívüli részeg és lecsúszott asszonyoknak piát fizet, majd mindannyian távoznak hozzá haza, mert „van otthon pia bőven”, majd ott hirtelen felindulásból egy-egy kudarcos koituszt követően egyszerűen megöli, darabol, szuszakolja a rongyokba csavart véres cafatokat, és… ennyi a cselekmény. És ez négyszer. Aminek van ugyan egy rövid intermezzója, mert a második és a harmadik áldozat között leszokik a snapszról, éjjeliőr-állásba vonul, de nem sokáig bírja. Állati és kóros ösztönei felülkerekednek, ott folytatja, ahol abbahagyta. Exploitation film a javából, extrém bűnös és extrém gusztustalan, annyitól azonban megkímél Akin, hogy az eleven hús és a fogasfűrész találkozását mindössze a hangzó regiszterben tálalja, nem kell végig is nézzük a vágás aktusát. Kegyes, ha belegondolunk, de azon túl minden egyébbel állókamerás, szűkterű beállításokban szembesít, ami bőven kiváltja a nézőtér általános csömörét. A förtelem magasan tombol, szemközépig ér, hullámban jön a hányinger, és ha nem vigyázunk, a néha meghúzott üdítőnek rothadó hús mellékíze lesz, kukac mocorog a nyelv alatt.
Így következhet be egy véletlen pillanatban a film kétharmadánál, hogy a gyanútlan, a filmről előzetesen semmit el nem olvasott, s a trailert nem ismerő kritikus leborul Akin lábai elé. Még egyszer ugyan meg nem nézné, megtekintésre senkinek nem ajánlaná, de látja és minden érzékszervével tudatosítja, hogy filmtörténeti pillanatot él. A förtelem esztétikájának csodálatát minden undora ellenére érzi és maradéktalanul értékeli, hovatovább nem érdekli, hogy nincs történet, hiszen valóban milyen történet mesélhető el a bűnbánattal nem küzdő, tetteinek súlyát nem érzékelő, változásra képtelen Honkáról. Ez volt, ezt művelte, ezzel vonult be a bűn panoptikumába, és ez semmivel nem mentegethető. Ha úgy tetszik, a nyers és brutális újrajátszást néztem meg, főszerepben a szívtipró Jonas Dassler végletesen elocsmányított arcával és gesztusaival (ami újabb réteg az ambivalens értelmezésben), és egy rendezőzsenivel a kamera mögött, aki egyedi filmélménnyel ajándékozott meg, úgy is, hogy két napig minden kaja mellékízében visszaköszönt a schnapsszal kevert oszló izmok képzelt aromája.
