Nem bocsátkozik felszínes pszichologizálásba, magyarázkodásba, forgatókönyvírói kurzuson tanult karakterépítési trükkökbe és unalomig használt családi traumákba, hanem meghagyja a lélek sötét oldalának titokzatosságát. Így tesz kíváncsivá, így kúszik a bőrünk alá és így válik igazán hátborzongatóvá a Vörös szobák.
Sok titkot rejtegető, jó értelemben véve megfejthetetlen, sőt, nehezen értelmezhető film a Vörös szobák. Ez valahol érthető, hiszen alapvetően egy, a dark web kibogozhatatlan bugyraiba merészkedő kiberthrillerről/tárgyalótermi drámáról van szó. Szerencsére a pokol legutolsó körébe nem visz le, épp csak megmutatja, hogy merre van. És mindig van lejjebb, mindig vannak a sötétségnek újabb és újabb rétegei.
Pascal Plante író-rendező izgalmas nézőpontot választ: egy online pókerből és alkalmi modellkedésből élő fiatal nőt követünk, aki (nem tudni pontosan miért) kitartóan részt vesz a hírhedt sorozatgyilkos, Ludovic Chevalier tárgyalásán. Kelly-Anne (Juliette Gariépy) itt találkozik egy másik lánnyal, Clementine-nel (Laurie Babin), aki szintén amolyan groupie-ja a „rosemonti démonnak”, azonban ő határozottan és véleményének hangot adva áll ki a férfi ártatlansága mellett. Chevaliert azzal vádolják, hogy brutálisan meggyilkolt három kamaszlányt, és az egészet élőben közvetítette a dark weben, pénzért.
A film egyik tárgyalótermi jelenetében egy szakértő hosszasan ecseteli, hogyan működik a TOR (The Onion Router) hálózat és az ezen keresztül elérhető dark web: több, egymásra épülő biztonsági réteg védi a felhasználók identitását, ami lehetővé teszi különböző illegális tevékenységek folytatását. Maga a film is egy ehhez nagyon hasonló szerkezetet használ: a játékidő haladtával újabb és újabb rétegeket hámoz le saját magáról, közelebb jutva valamiféle igazsághoz, de végül sosem fedi fel igazán a titkait, sosem fedi fel önmaga és a szereplői „igazi identitását”.
Annak ellenére, hogy a két szereplőt összeköti a feltételezett gyilkos iránti érdeklődésük, különbözőbbek nehezen lehetnének: Kelly-Anne hideg, kimért, kiismerhetetlen, érzelemmentes (és a film egészét tekintve minden bizonnyal pszichopata), míg Clementine jóval barátságosabb, kommunikatívabb, de hangos véleménynyilvánításai ellenére valahol esetlenebb és törékenyebb is, akit mintha sokkal jobban érdekelne Chevalier sorsa, mint a saját élete. A film nagyon fukarul bánik a karaktermotivációkkal, háttértörténetekkel, miegymással: majdhogynem semmilyen betekintést nem enged a szereplők belső világába. Hogy Clementine miért tartja ártatlannak Chevalier-t, miért szán rá időt és energiát, hogy egy másik városból átjöjjön a tárgyalás helyszínére, miért telefonál be egy élő műsorba kiállni védence mellett? Rejtély. Csak találgatni lehet: nem elég izgalmas a saját élete és muszáj valami feszültséget csempésszen bele; kallódó lélek, aki így próbál magának valamiféle ideiglenes célt keresni; valóban ártatlannak tartja; szerelmes belé – nem tudni pontosan.
Kelly-Anne esetében is hasonló a helyzet: bár hozzá közelebb jutunk és megtapasztalunk valamit az ügy iránti sötét megszállottságából, a konkrét, tényleges motivációja még a film végére is talány marad. Pontosabban: nem értelmezhető racionálisan. Talán ízlés kérdése, hogy ez mennyire működőképes, de ennek a filmnek kimondottan jól áll: üdítő olyan alkotást látni, ami nem bocsátkozik felszínes pszichologizálásba, magyarázkodásba, forgatókönyvírói kurzuson tanult karakterépítési trükkökbe és unalomig használt családi traumákba, hanem meghagyja a lélek sötét oldalának titokzatosságát. Így tesz kíváncsivá, így kúszik a bőrünk alá és így válik igazán hátborzongatóvá.
Mindketten megszállottak, de mindketten másképp. Míg Clementine amolyan naiv rajongóként éli magát bele a történetbe, addig Kelly-Anne számára az egész fétissé és perverzióvá válik. A három fiatal lány kegyetlen kivégzése – köszönhetően többek között a médiának és a különböző virtuális tereknek – showműsorrá, látvánnyá és spektákulummá, a valóságról leváló történetté változik. Fantázia, amibe ki így, ki úgy projektálja magát. Ebben a kontextusban válik például nagyon fontossá Kelly-Anne foglalkozása: modell, ő maga is látvány, a vágy tárgya. Kevés film van, ami ennyire hatásosan kapcsolja össze a virtualitás és a virtualitásban kiélhető perverziók viszonyát, az utóbbi időkből talán Carlos Vermut szintén elég erős Manticore című filmje próbálkozik hasonlóval. A Vörös szobák esetében a fantázia azonban visszahat, átírja a valóságot és visszafordíthatatlanul eltorzítja Kelly-Anne életét. A film nagyon jó munkát végez a vizuális brutalitás megjelenítésével is, egész egyszerűen azáltal, hogy nem mutat semmit. Nekünk, nézőknek („meta-nézőknek”) nem adja meg azt a lehetőséget, hogy látványként tekintsünk a történtekre: csak a szemlélők arcát látjuk, ami valahol sokkal ijesztőbb. Egészen kiváló teljesítmény úgy megcsinálni egy kvázi-horrorfilmet, hogy közben zéró explicit tartalmat látunk.
Emellett a film technikai megvalósítása is remek: a hangi világ, a zene az elejétől fogva megragad és a film végégig nem enged el, a fényképezés pedig kellőképpen visszafogott, pontos és lényegretörő. Az apró vizuális megoldások is a film előnyére válnak: a szorongató 3:2-es képarány, a néha digitálisan „glitchelő” kép, a kék és a piros színek használata. Külön ki kell emelni a Kelly-Anne-t alakító Juliette Gariépy játékát is: úgy marad szinte végig érzelemmentes, hogy közben mégis tudunk menni vele. Egy kevésbé sikerült casting biztos a film halála lett volna, hisz a szereplőben sok szeretnivaló igazából nincs, de a színésznő képes úgy megformálni Kelly-Anne-t, hogy ne legyen teljesen elidegenítő (érdekes párhuzamként eszünkbe juthat Jake Gylenhall és az Éjjeli féreg / Nightcrawler).
Nagyon erős film a Vörös szobák, hajszálon múlt, hogy igazi mestermű legyen: talán egy katarktikusabb befejezés vagy a lényegre való még határozottabb rátapintás hiányzik belőle. Nehéz megmondani, de így is kiemelkedő élményről van szó.
