Mindez azért hangsúlyozandó, mert elég könnyű lett volna elrontani. Scott Frank nem egy Howard Hawks vagy John Huston (bár nyilván még lehet), márpedig Lawrence Block regényeihez legalább olyan avatott kézzel érdemes csak hozzányúlni, mint a hard boiled krimiirodalom klasszikusaihoz. Ha van méltó irodalmi örököse Dashiell Hammettnek és Raymond Chandlernek, akkor a Ha a szent kocsma is bezár, A penge élén, a Nyolcmillió halál vagy a Hosszú út a sírkertbe írója bizonyára az. (A Sírok között esetében egyébként a magyar nyelvű kiadás a filmes hájpot követi: a könyv idén jelent meg magyarul – borítóján Liam Neeson alakjával.)

Matt Scudder pedig – mint az a filmben hangsúlyos utalásként, egy meglehetősen intertextuális párbeszéd részeként elhangzik – „olyasmi, mint Sam Spade vagy Philip Marlowe”. Ha lehet, még kiábrándultabb, még kedvetlenebb. Miután rendőri pályája drasztikus módon ért véget – ittasan tűzpárbajba keveredett egy rablóbandával, az egyik golyója gellert kapott, és ez tragikus következményekkel járt (nem mondjuk el, mivel, tessék filmet nézni) –, az Anonim Alkoholisták rendezvényeinek állandó látogatójává vált, és magándetektívként kezdte keresni a mindennapi betevőt. Ráadásul engedély nélküli magándetektívként: úgymond szívességeket tesz másoknak, akik ezt adományokkal honorálják. Érdes modorú, kiégett figura, mégsem cinikus: súlyos vétkek terhelik, az élete romokban, és ezt tudja is, de nem vesztette el a hitét abban, hogy léteznek kitörési pontok – ezt jelzi a megváltást Istennél kereső névtelen alkoholisták keblére való „megtérése” is.

Nos, abban nem vagyok egészen biztos, hogy Liam Neeson az, akinek szerencsés volt megformálnia ezt a karaktert. Nem azért, mert nem alkalmas rá – a Sírok közöttben nyújtott teljesítménye bizonyítja, hogy nagyon is az. Csakhogy Neesonra túlságosan is ráégett az utóbbi években az Elrabolva – valljuk be – szokványos akcióhős-stigmája, és ez indulásból egyfajta értelmezés felé tolja a Block-adaptációt. Annál is inkább, mert a Sírok között alapsztorijában semmi különös nincs, ami megkülönböztetné a szabványos emberrablós-sorozatgyilkosos thrillerektől. Két különösen kegyetlen pszichopata nehezen megfejthető (de racionális) algoritmus alapján nőket rabol el, bezsebeli a váltságdíjat, majd visszaszolgáltatja az alanyokat – általában több darabban. Az áldozatok férfi hozzátartozói nem fordulhatnak a hatóságokhoz, mert maguk is sárosok, egytől egyig benne vannak a drogbizniszben. Ez az a világ, amelyben nyomozónk otthon érzi magát, a szeretve gyűlölt New York, a bűn, a „nyolcmillió halál” városa, ahol senki sem ártatlan, de mindenkinek kijár egy esély.

A rendező-forgatókönyvíró Scott Frank – valamint operatőre, a román Mihai Mălaimare Jr. – hatalmas érdeme, hogy a viszonylag egyenes vonalú bűnügyi dramaturgiára sikeresen adaptálja azt a súlyos, komor, nyomasztó atmoszférát, amely Block műveinek sajátja. A bűnözők, narkósok, megtévelyedett és útjukat kereső lelkek városa nemcsak díszlet, hanem (némi költői túlzással) élő organizmusként öleli át Scudder parabolává magasztosuló történetét. Kegyetlen férfivilág ez, még egy árva femme fatale sem bukkan fel a színen, mint az ősmintának tekintett film noirokban (a film simán elbukná a Bechdel-tesztet); Scudder mélységes magánya így válik szembeszökővé.

A detektív ebben a magányban saját múltjával szembesül folyamatosan, a permanens önvizsgálat állapotában létezik, akkor is, amikor a bűnözőket üldözi. Persze van itt minden, sikítanak az elrabolt nők, fröccsen a vér, dörögnek a fegyverek az utcákon és a szimbolikus helyszínen: a temetőben. De Scudder mintha „holt lélekként” kívül állna mindezen, mint akinek már minden mindegy – ezért is tud fölénybe kerülni a gyilkosokkal szemben, akik nagyon távolról talán a Nem vénnek való vidék esszenciális gonoszát idéznék. Tényleg távolról, mert a Sírok között nem az év mozija, de a műfaji kliséket okosan használó, vérbeli bűnfilm.

Ami után, ha kilépsz a moziteremből, a fegyverropogás még sokáig együtt visszhangzik a füledben az Anonim Alkoholisták tizenkét lépésével.