Egy író egy eseményből elvileg millió történetet faraghat, ám ha az illető esemény rá nézvést sorsdöntő pillanat volt, megregényesítése során minduntalan kudarcot vall. A feladat súlya alatt összeroppan a mondat, vég nélkül bújócskáznak a betűk, s a szövegszerkesztő felület csak és kizárólag közhelyes fordulatokban kíván tobzódni, konokul. Tegyük fel, hogy valamikor, nem olyan régen egyetlen félpercig figyelmetlen volt, amivel családjában mély tragédiát okozott. Ezt próbálja kiírni magából, de bármivel kísérletezik, abból nem lesz irodalom. Csupán egy filléres lányregény harsány, gyenge utánzata.

Paul Haggis egy több, párhuzmos síkon mozgó, alapvetően három történetet egybeszövő, saját szövegkönyvből forgatta a Third Persont. A fő cselekményszál a mondataival közelharcra kényszerült középkorú író (Liam Neeson) kissé kusza története, aki éjszakákon keresztül rója sorait egy párizsi szállodában, Macbookja fölé görnyedve, a kötelező láncdohányozás és üveg bor mellett, ugyanabban a piszkoskék pólóban és szürke kardigánban. Fiatal szeretőt tart, akivel kisded játékokba bonyolódnak, ám otthonülő feleségével valami irtózatos tragédián osztozik. A kiegészítő két párhuzamos történet egyikében a nemrég elvált, szobalányként dolgozó Julia (Mila Kunis) és a sikeres festő Rick (James Franco) kakaskodnak ötéves kisfiuk gyámsága fölött New York helyszínein, a másikban pedig Scott (Adrien Brody) – aki híres divatházak terveit lopkodja és adja el jópénzért – folytat veszélyes viszonyt Róma lebujaiban a pénzes turisták megkopasztására szakosodott (román bevándorló) Monicával (Morian Atias).

A három cselekményszál egyszerre, párhumazosan van jelen, látszólag véletlenszerűen váltakoznak, és hol kisebb, hol nagyobb játékidőt foglalnak le maguknak a folyamatban. Haggis mozaikszerűen, itt megeresztve, ott rövidre fogva meséli történeteit, néha bevillantva valamelyik másik cselekményből egy gesztust, sétát, vagy röpke szóváltást. A történeteknek látszólag semmi közük egymáshoz, mígnem három, különféle jellegű apróságban összekapcsolódnak: egy földrajzilag skizofrén egybeesés, egy közös szereplő és egy megtévesztő fizikai hasonlóság egymásba fűzi a helyszíneket, s ekkor más sejthető, hogy az egész valójában egyetlen személy, a Liam Neeson alakította szerző képzelőerejének és regényírási folyamatának darabkái. Innen már csak annak kell kiderülnie, mi a közös a hajdanán sikeres író lecsúszásában, miért hallgatja meg a Rómában rostokló divatkalóz újra és újra kislánya hangüzenetét, és miféle borzasztó akadálya van annak, hogy a New York-i szobalány saját gyerekének még a közelébe sem férkőzhet.

Bátran kijelentem, a többszörösen sikeres forgatókönyvíró és rendező Haggis életművében ez a vállakozás bukásra ítéltetett. Hiába a parádés szereposztás, a karaktereket mozgató és valóban vérfagyasztó tragédia (a gyerekes szülőknél minden bizonnyal kivág egy biztosítékot) vagy a három város menedékszerű mesés szállodáinak romantikája, ha mind a történetek, mind a párbeszédek és karakterrajzok csöpögős közhelyekből építkeznek, s e szappanoperás felületen úszkáló helyzeten a lazán kidolgozatlan indítóok tovább ront. Értem én, persze, Haggisnek volt egy gyors és nem túlzottan végiggondolt ötlete arról, miként születik egy elbeszélés (vagy több is akár) egy szerzőt mélyen megérintő eseményből, láttatni akarta, hogyan alakítja, vonatkoztat el nemtől, kortól, társadalmi rangtól, helyszíntől, akármitől az alkotói folyamat során, és ugyanabban a folyamatban ábrázolni kívánta a lehetséges és párhuzamosan továbbgondolt ötletek sokaságát, de hogy miért ragadt le ilyen, a hétköznapinál is sekélyesebb vázlatoknál, azt már nem értem. Ha a nyersanyag jó, az alapszituáció elég ütős, s a korábbi sikerek farvizén bármit eladhat bármely stúdiónak, akkor nemigen látom, miért nem nyúlt mélyebbre az emberi pszichébe, miért nem hagyta valóban szárnyalni a képzelőerőt, miért nem több a tépelődés a kibeszélős tévéműsorok szintjénél, és miért nem tud merészebben bánni a színészekkel.

És ha mindez nem elég ahhoz, hogy mélyrepülés legyen, beiktatott egy vérfertőzésről szóló mellékszálat, amely lászólag sehová nem illeszkedik, teljesen értelmezhetetlen, és talán az alkotói vázlat logikai tévedéseit ábrázolta volna, ha valójában az volt a szándéka. Az aprócska, ködbe vesző és tájidegen mozzanat szerepeltetése végérvényesen eldöntötte számomra, hogy Haggisnek nemhogy papíron, de még a fejében sem volt ez a filmterv lezárva és rendesen megalapozva. Az egészben mindössze azt sajnálom, hogy veszni hagyott egy többre érdemes ötletet, és ha alaposabb munkát végez, egy igazán emlékezetes filmélménnyel gazdagította volna a romanikus drámák alműfajában amúgy is rosszul teljesítő nyarunkat.