Bradley Cooper előző életében nagy valószínűséggel valamiféle írópalánta volt, a küszködő művész szerepét ugyanis ismét rá osztották. A tavalyi, többnyire pozitív fogadtatásban részesülő Limitless után Cooper alkotói válságban stagnáló, fiatal amerikai szerzőként jelenik meg Brian Klugman és Lee Sternthal debütfilmjében, A lopott szavakban. A bonyolultnak tűnő, de inkább csak zavaros, többszörösen is keretes történet nem menekül a hollywoodi cukormáztól, csöpögős és kiszámítható, de könnyű délutáni filmként teljesen megállja helyét.
A filológia (de lényegében bármilyen) szakon az első órán elmondják, hogy a plágiumot, azaz a szellemi tulajdon megjelölés nélküli elsajátítását, a szerzői jogsértést a belső szabályzat szerint akár eltanácsolással is büntetik. De mit tehet a diák, ha nem jön az inspiráció a szakdolgozat írása közben? Elmarad egy-két lábjegyzet, néhány idézőjel, forrásmunka – ezt az „ártatlan” átemelő gesztust vezető politikusaink is alkalmazták már, több-kevesebb sikerrel. Az irodalom természetesen több szabadságot nyújt: az írói álnév, a szerepjátékok, az intertextualizálás is mind-mind megengedettek, és mint kreatív szerzői attitűd vannak számon tartva (bár ezt Esterházy sem úszta meg szárazon, gondoljunk csak az ellene indított plágiumperre).
Filmünk esetében Rory (Cooper) pontosan tudja, hogy az általa megtalált kézirat saját neve alatt történő publikálása rendkívül erkölcstelen dolog, de hát ki gondolná, hogy a párizsi kis antikváriumban talált bőrtáska tulajdonosa még életben van? Rory amúgy boldog házasságban él igencsak tökéletes feleségével, Dorával (Zoe Saldana), aki mindenben támogatja a középszerű, ám nagyravágyó írót. Ők ketten amolyan amerikai üdvöskék, akik már a főiskolán egymásra találtak, s most Brooklynban élnek, kicsi helyen, de boldogan. Aztán házasság, aztán mézeshetek Párizsban (hol máshol?), aztán antikvárium, és íme, ott lapul a francia táskában egy szívszorongató, zseniális, kész regény, egy olyan írás, amilyent Rory sosem tudna magáénak mondani.
A regényben megelevenedő történet is igazán megható: egy amerikai katona a II. világháború idején Párizsban beleszeret egy francia pincérlányba. Szerelmük virágzik, és a távolság sem szegheti kedvüket, a fiú ugyanis kedveséhez költözik a háború után. A fiú rengeteget olvas, kedvence Hemingway, hamarosan lánya is születik, de a felhőtlen boldogság nem tarthat örökké – meséli egy öreg ember (Jeremy Irons) Rory-nak a Central Parkban. Az öregúr olvasta az immár szuperhíres és közkedvelt regényt, amely sztárrá tette az írót, és keserűséggel tölti el, hogy Rory ellopta írását, regényét – de valójában csak a szavakat vette el, a fájdalmat vagy éppen az örömöt nem.
A két történet egybefonódását egy harmadik keretezi: Clay Hammond (Dennis Quad) befutott író felolvasóestjén Rory történetét idézi könyvéből, az emberi választásokról és a lelkiismeretről beszél. Szexi rajongója, Daniella (Olivia Wilde) végül kiszedi belőle az igazságot: Rory (aki talán Clay?) mégsem tudta túltenni magát ádáz tettén, sem feleségén, a lelkiismeretfurdalás áldozatává lett. Bár nem igazán érteni, miért annyira vonzó Clay: a haja sem áll jól és a szövege is elég béna („a valóság és a fikció között vékony a határ, de óriási a különbség”), de mégis megkapja a nőt.
A lopott szavak nagy gyengéje, hogy didaktikusan moralizál, és meg van győződve a helyes útról. Pedig izgalmas konfliktusokat is elindít, de ezek valahogy eltűnnek az átlagos, elcsépelt fordulatok között. Valós drámának tűnik például a világháborús cselekményszálon felmerülő probléma: a fiatal író, miután elvesztette kislányát és valahogy sikerül feleségével egy új élet elé néznie, nem tud megbocsátani a nőnek, amiért elhagyta becses kéziratát. Amiatt, hogy a regény fontosabb számára, mint szerelme, házassága tönkremegy. Hasznos lett volna azt a kérdéskört kiaknázni, hogy milyen áldozatokat hoz egy ember a karrierért, a presztízsért, melyik az a pillanat, amikor a személyes kapcsolatok megromlanak a siker, az elismerés, a helytelen motivációkra épülő önmegvalósítás miatt.
Bár a Rottentomatoes csak 22 százalékot ad A lopott szavaknak és a kritikusok túlnyomó része közhelyes, felületes giccsnek tartja a produkciót, korántsem annyira rossz a film – amennyiben nemcsak annak saját világára, hanem közvetlen valóságunkra is reflektálunk a másfél óra alatt. Így elnézzük Rory lelki vívódásait, sőt, ironikusan hat, hogy országaink képviselői a megbánás legkisebb jelét sem mutatják hasonlóan súlyos tévedéseik esetén.
