A Passages azt demonstrálja, hogy a csupasz erotika még mindig jól mutatna a filmvásznon, csak a toxikus kapcsolatok zavaros mámorának elnyűtt, levethetetlen köntöse rontja az összképet.
Ira Sachs legújabb filmje, a Passages kétségkívül a legeurópaibb drámák egyike, amit amerikai rendező valaha készített. Ennek megfelelően mi is lehetne más a helyszín, mint Párizs. Ugyanaz a Párizs, mint Bertolucci Utolsó tangó Párizsban (1972) vagy Álmodozók (2003) című filmjeiben: a súlyos vágyakkal telített szerelem városa, ahol a művészek és értelmiségiek naphosszat elméleti kérdésekről vitáznak két szeretkezés közben. A l’amour története ezúttal egy meleg pár, az angol grafikus, Martin (Ben Whishaw) és a német filmrendező, Tomas (Franz Rogowski) házasságának válságát követi végig. Abbéli csalódottságában, hogy férjének nincs kedve vele együtt ünnepelni a filmje elkészültét, a kissé nárcisztikus Tomas egy Agathe nevű lány ágyában köt ki. A fiatal tanítónővel – akit az Adèle életéből (2013) ismerős bájos színésznő, Adèle Exarchopoulos alakít – való heves viszonya folytatódik, és Tomas képtelen választani kettejük közül. Döntésképtelenségével pedig nem csak magát, de férjét és szeretőjét is szenvedésre kárhoztatja.
Az első jelenet átmenet a fikció különböző szintjei között: Tomas filmjének forgatásán vagyunk, az ideges, szőrszálhasogató rendező épp kioktatja egyik színészét, mert az túlságosan lóbálja a kezeit, ahogy megy lefele a lépcsőn. Ezzel rögtön a legelején Tomas kezébe kerül a történet vezérfonala, és végig nála is marad. Ő a megfelelési kényszerrel, hiúsággal és önzőséggel megfertőzött fiatal művész prototípusa, aki saját féktelen libidójának rendeli alá a körülötte levők érzéseit. Viselkedésében a rosszfiús sárm és a gyengéd érzékiség alattomossággal keveredik. A végletekig kiszámíthatatlan: hol túlzottan, már-már erőszakosan magabiztos, hol kétségbeesetten könyörög segítségért. Nézőpontja nem csak a többi szereplőt, hanem a történetvezetést is dominálja. Amit Martin vagy Agathe elől eltitkol, arról a néző sem szerez tudomást – hogy aztán az elvakított szerelmesekkel együtt osztozzon a megdöbbenésben. Az érzelmi manipuláció, amit Tomas gyakorol, épp attól lesz hiteles, hogy a néző is az áldozatává válik. A kamera szándékosan válik elfogulttá vele szemben, talán ezzel magyarázató, hogy Martin és Agathe karakterei kevésbé kidolgozottak. Mintha ez is azt hangsúlyozná, hogy az enyhén nárcisztikus Tomas egója mellett ők képtelenek megmutatkozni.
A cselekménynek egyébként önéletrajzi ihletettsége is lehet, ugyanis Sachs, férje (aki szintén képzőművész, akárcsak a filmbeli Martin) és Kirsten Johnson dokumentumfilmes közösen nevelik utóbbi ikreit. A Passages szereplői számára azonban az efféle harmonikus együttélés lehetetlen. Amikor megtudja, hogy Agathe gyereket vár tőle, Tomas is arról álmodozik, hogy majd Martinnal közösen nevelik fel. A film talán legszebb és legérzékenyebb része a vacsora, amelyen Agathe szülei leendő unokájuk apjával próbálnak megismerkedni. A vidéki szülők némileg szkeptikusan próbálnak megbizonyosodni Tomas komolyságáról és felelősségteljességéről, nehezen barátkoznak meg a ténnyel, hogy Agathe egy olyan férfitől várandós, akinek korábban férje volt. A vita tétje azonban nem csak annyi, hogy kidomborítsa a szülők konzervativitása és a fiatalok szabadelvűsége közti ellentétet. Ez az egyetlen jelenet a filmben, amelyben Tomas valóban éretten viselkedik: ígéretet tesz, hogy Agathe számíthat rá apaként, és a sértéseket lenyelve fogyasztja el a vacsorát az újdonsült anyósékkal. (Amint azonban később kiderül, megint sikerült átejtenie mindenkit.)
A történet végig erotikus magasfeszültséggel dolgozik, amelyet gördülékeny, könnyed történetvezetés ellensúlyoz. Az eredmény egy izgalmas, a néző érzelmeire könnyedén ható film, amely épp hogy véget ér, mielőtt még túlzottan melodramatikussá válna. Tekintve, hogy a vágy csapongó mozgása irányítja, a cselekmény szinte megkívánja a szexualitás nyílt ábrázolását, aminek a rendező készségesen eleget is tesz. Az ízléses, de merész érzékiséggel megkomponált erotikus jelenetek szervesen illeszkednek a film egészébe, nem válnak öncélúvá, sőt tartóoszlopokként állnak, ami köré a többi elem felépül. Egyedül ezek a jelenetek vannak hosszan kitartva (minden alkalommal megvárjuk, amíg a szereplők a kéjek birodalmából nagy sóhajtások közepette leszállnak a földre), míg máskor minden hirtelen szakad félbe, a vágás az élet többi tevékenységének könyörtelenül vet véget.
A Passages a szó minden értelmében élvezetes film, amelyhez nagyban hozzájárul a remek színészi játék is, mindhárom főszereplő végig hiteles, eleven marad. Látványvilága is kellemes, a párizsi légkörhöz illő elegancia jellemzi: pasztellszínek, szép és szomorú, ágyon elterülő nő, halk, meghitt zongoraszó és biciklizés oldalnézetből – mint bármelyik ikonikus francia filmben. Csakhogy a lemezjátszóból szóló halk dallamok dúdolásától, és egyéb „kötelező szerelmi drámás kellékek” használatától a film időnként afféle vintage giccsbe csap át, amely a már untig elhasznált motívumok ismétlésével üresnek és főleg rémesen anakronisztikusnak hat. Arról nem is beszélve, hogy a macsó, érzelmileg sérült és manipulatív férfitípus sem annyira szexi már, mint a múlt évezred végén, bár meg kell vallani, Rogowski méltó vetélytársa Marlon Brandónak. A Passages egy régivágású erotikus dráma, amelynek megvan ugyan a maga vonzereje, de stílusa és motívumkészlete elavult, megreked a múltban, hiányzik belőle az átjárás lehetősége a jelenbe.
