A Három kilométer a világ végéig lett az idei Queer Palm győztese Cannes-ban, pedig kevésbé szól a romániai meleg létállapotról, inkább egy vidéki társadalomrajz – ilyent pedig azért már nem egyszer láttunk a 2000 utáni román film nagyobb játékosaitól.
Kicsit már kínos leírni a már a harmadik nagyjátékfilmjét jegyző Emanuel Pârvu kapcsán, hogy „színészből lett rendező”, de az igazság az, hogy még mindig nagyon érződik: látszik, hogy mindennél fontosabb neki az, ahogyan megszólalnak a karakterek, ahogyan egymásra néznek, ahogyan viselkednek. Olyannyira, hogy ezért még egy-egy bénábban felvett snitt is befér a filmjébe, csak a színészi jelenlét legyen meg benne. Ilyen bénábban felvett snitt az is, amiben elvileg ki kellene derülnie a néző számára, hogy Adi (Ciprian Chiujdea nagyvásznas debütje), a Duna-deltában található falucskában lakó, érettségi előtt álló fiatal srác meleg.
Pedig ez a cselekményt kiváltó incidens: Adit aznap este nagyon elverik a helyi kiskirály fiai, a rendőrségre siető apa (Bogdan Dumitrache kb. ugyanolyan, mint a többi filmjében) pedig sokáig azt hiszi, hogy ez egy sima rablás lehetett. Aztán kiderül, hogy ez bizony nyugatias szóhasználattal élve „hate crime”, nem mintha ez bármit is jelentene egy világvégi falucskában. Eltussoljuk ezt a szégyenteli tényt, vagy megpróbáljuk meggyógyítani? – nagyjából ezek az opciók, és nem véletlenül zajlik a sztori egy olyan helyen, ahonnan csak a nagyvárosba lehet menekülni: a másik út a Fekete-tenger, és ez a beszorítottság különös hangulatot kölcsönöz az alkotásnak. Ez tényleg a világ vége, és aki volt már mondjuk az Anonimul nevű filmfesztiválon a deltai Sfântu Gheorghe nevű településen, az egyből érzi, hogy miért ez a tökéletes helyszín egy ilyen történethez. Hic sunt dracones.
A Három kilométer bizonyos értelemben kísértetiesen hasonlít a rendező első nagyjátékfilmjére, a 2017-es Medára: abban is hiába volt egy lány megtéve címszereplőnek, a hangsúly inkább az apa hozzá és egy isten háta mögötti falu többi lakójához fűződő viszonyán volt. Így van ez Pârvu friss alkotásában is: Adi mondhatni mellékszereplő lesz a saját filmjében, a beállítások nagyrészében vagy az apját, vagy a helyi zsarut (Valeriu Andriuță zseniális), vagy éppen az ortodox pópát (Adrian Titieni továbbra is remek formában van) látjuk. A film igazi vállalása tehát kevésbé az, hogy valamiféle betekintést nyújtson abba, hogy hogyan éli meg meleg mivoltát egy kisváros lakója, inkább egy izgalmas, de nem túl újszerű társadalmi tabló csupa olyan dologról, amit az újhullámos filmek azért már nem egyszer pedzegettek: a szemétdombi kiskirályságról, hatalmi játszmákról, tartozásokról – a finom szövetről, ami életben, egyszersmind gúzsban is tartja a falucska lakosságát. Nem Adi meleg mivolta a lényeg, hanem az, hogy mit kezd ezzel a falu. (Beszédes az, hogy egyetlen promóciós kocka került ki a filmből a fesztiválra, azon pedig nincs is rajta a „főhős”.)
Falun a helyzet változatlan – Emanuel Pârvu: Meda sau Partea nu prea fericită a lucrurilor
Emanuel Pârvu debüt-nagyjátékfilmje, az idei Szarajevói Filmfesztiválon fődíjas Meda, avagy a dolgok nem túl fényes állása kíméletlen látlelet a román falu anyagi, morális és egzisztenciális válságáról.
Szólhatna a film szinte bármilyen másságról – az igazi hátborzongató az, hogy a szülők (az apa mellett az anya – Laura Vasiliu csak másodhegedűs Dumitrache mellett) mit szólnak hozzá. Talán nem spoilerezek el túl sokat, ha elárulom: orvos és rendőr után rögtön a pópához fordulnak. Az egyház legalább ugyanolyan erejű autoritás még itt, mint a világi hatóságok, és ennek hogyanjára-mikéntjére zseniálisan világít rá egy rövid monológ, amit Titieni karaktere mond az odalátogató gyermekvédelmi hatóság képviselőjének. Ez a rövid beszély a film sava-borsa, nemcsak remek meglátás a görögkeleti kulturális hátterű országok működéséről, hanem meglepően logikus és keserédes megállapítás a szülői szeretet természetéről, és el tudom képzelni, hogy a csokornyakkendős cannes-i közönség ugyanakkora elképedéssel hallgathatta, mint anno a falugyűléses nagyjelenetet az R.M.N.-ből.
A cselekmény rútságát frappánsan ellensúlyozhatnák a gyönyörű deltabeli totálok, de meglepően kevés van belőlük: a sztori inkább poros utcákon, rendezetlen udvarokon és szegényes házbelsőkben bontakozik ki, a víz csak egyszer jelenik meg hangsúlyosan, de akkor legalább erőltetten szimbolikusan. Talán jobb is, hogy ennyire szenvtelen, objektív, szépelgésmentes filmnyelvet választott Pârvu, a dramaturgiának mindenképp jót tett, ugyanakkor nagyon nehéz elhessegetni az „ezt már láttuk valahol”-gondolatokat. A „valahol” pedig konkrétan az újhullámos Puiu-Mungiu tengelyt jelenti, amin még mindig nem tudta magát túltenni a román filmgyártás szerzőbbik fele, így Pârvu sem. Színészvezetésből remekel, de újdonságot sem abba nem hoz a rendező, ahogyan/amiért nézzük ezeket a filmeket, sem abba, hogy milyennek láthatjuk általuk a társadalmat. A család ebben a filmben az ország tükre, és ha körülnézünk magunk körül Romániában, egészen találóak lehetnek megállapításai: a társadalom saját bizonyos elemeivel nem tud mit kezdeni, még akkor sem, ha azok belőle vétettek.
