Emanuel Pârvu az idei TIFF-en két filmmel is versenyez: eggyel a román nagyjátékfilmes szekcióban, eggyel pedig a rövidfilmesben. Vele és Miruna Berescuval, a Meda producerével beszélgettünk.
Emanuel Pârvu színházi, filmes és televíziós színész, illetve rendező. Tavaly a Szarajevói Filmfesztiválon mutatta be debütfilmjét, a Meda, avagy a dolgok nem túl fényes állását (Meda sau partea nu prea fericită a lucrurilor), ami megnyerte a legjobb rendezőnek és a legjobb színésznek járó elismerést. Pár hónappal később, 2018 januárjában a Rotterdami Nemzetközi FIlmfesztiválon már új világpremierrel állt elő, ezúttal egy rövidfilmmel, a Minden oly messze vannal (Totul este foarte departe).
Miruna Berescu a Duna-deltabeli Anonimul Nemzetközi Függetlenfilm-fesztivál igazgatónője.
Az első nagyjátékfilmed, a Meda, avagy a dolgok nem túl fényes állása – a Minden oly messze van című rövidfilmedhez hasonlóan – érzékeny témákat feszeget, családról és szeretetről szólnak valamilyen módon. Ez foglalkoztat nap mint nap? Miért választottad ezeket a történeteket?
EP: Három általános érvényű téma létezik, és nem én találtam ki őket. A születés, a házasság és a halál az egyedüli témák ezen a földön, kizárólag ezekkel foglalkoznak a szerzők, írók. A szeretet a második témakör része, vagyis a házassághoz tartozik. Rajtad múlik, hogy milyen a hozzáállásod ezekhez és hogyan ötvözöd őket.
Többször említetted, hogy a Meda igaz történetből ihletődött...
EP: Igen, ismerek valakit egy elég közeli családból, egy roma származású fiút, aki egyéves korától gyámcsaládnál nevelkedett. Vagy négy éve vissza kellett mennie az árvaházba. Negyedrangú rokonai voltak egy másik megyében, ezért nem lehetett örökbe fogadni. A rokonok pedig véget vetettek a gyámságnak, mert pénzben reménykedtek és visszaéltek a helyzetükkel, de soha nem gondoltak arra, hogy min megy keresztül a gyermek, akit elvesznek az egyedüli családtól, amelyet valaha ismert, illetve a nőtől, aki felnevelte. A nő, aki magára vállalta a gyámságot, hatvan éves, rákbetegség miatt elvesztette az egyik gyermekét; olyan asszony, aki egész életében gyerekeket nevelt és különleges kapcsolat köti hozzájuk. Egyszerű, nagyon hallgatag nő, valahogy nagyon méltón viseli a szenvedését. Én ezt a méltóságteljes szenvedést nem igazán tudom megérteni, vagy inkább magamévá tenni, és csodálom érte. Én nem vagyok ilyen, nem jutottam még erre a bölcsességi szintre – vagy lehet, hogy más a felépítésem.
Miért helyettesítetted férfival a filmedben?
EP: Számomra a nő meghatározása nagyon ellentmondásos, azt hiszem, hogy a nők sokkal erősebbek nálunk. Ők tudnak szülni és sokkal jobban el bírják viselni a fájdalmat, mint a férfiak. Ezzel egyidejűleg, úgy tűnik nekem, hogy minden ereje ellenére a nő gyöngéd, törékeny, lágy. A férfi durva – érvényes ez az arcvonásaira, a szakállára, a járására, a lépteire, és ráadásul gőgösen ragaszkodik a véleményéhez. Durva, valahogy faragatlan. A nőben van valamilyen istenadta szépség, ezt én nem tudtam elképzelni ebben a filmben.
MB: Én mindig úgy gondoltam, hogy a néző számára hihetőbb és egyértelműbb lett volna, ha egy nőt lát harcolni gyámanyaként, mint egy férfit ugyanebben a szerepben. Feltételeztem, hogy inkább a nézőnek a női vagy a férfi gyámmal szembeni elvárásainak a megváltoztatásáról van szó. Egy férfitől nem számítasz annyira arra, hogy így ragaszkodjon egy gyermekhez.
EP: Igen, egy férfival szemben mások az elvárásaid. Egy nő esetében az anyai ösztönt semmi nem tudja felülmúlni.
Gyerekszereplőt állítottál a film középpontjába, miért döntöttél úgy, hogy ilyen durva környezetbe helyezd? És miért választottad ezt a hegyvidéket?
EP: Eredetileg a Duna-deltára gondoltam helyszínként, amikor a forgatókönyvet írtam, de ugyanez a történet városi környezetben is játszódhatna. Nem is lenne ezzel gond, de egy városban a kamera állandóan ki van téve a városi környezet látványának. Amint kinyitod a tömbház ajtaját, reklámokat, buszokat, gyógyszertárakat, fényeket, jeleket és jelzőlámpákat látsz. Nem tudsz elrejtőzni az élettől. Vidéken lehet egy házad a semmi közepén. És két kilométernyit gyalogolsz, hogy elérj a civilizációba – legalábbis egyfajta civilizációba, ahol van egy kocsma, egy iskola, ahova az összes falubeli gyerek jár. Szükségem volt az elszigetelődésre. Nem akartam a szereplőt kitenni a zajos életnek, pedig akkor a gyártásnak könnyebb dolga lett volna.
Hogyan fogadtak a faluban, ahol forgattatok?
EP: Erre inkább válaszoljon a gyártás, mert én körbe sem néztem! Altatót szedtem, hogy este kilenckor tudjak elaludni, hogy reggel fél négykor kezdhessem a munkát, és nem igazán álltam szóba a helyiekkel.
MB: Eredetileg nagyon kíváncsian fogadtak, részben mert ismerik Emit a televízióból, és ezért még annak ellenére is érdekes volt a vidékiek számára, hogy este kilenckor altatók segítségével feküdt le aludni. Az emberek állandóan arról kérdezősködtek, hogy melyik tévétől van, és hogy mikor és hol lehet majd megnézni, amit ott filmezünk. A forgatást is figyelemmel kísérték egy ideig, de nagyon unalmas volt számukra, mert sok jelenetet rengetegszer ismételtünk, így az érdeklődésük hamar csökkent. Egy idő után már a gyerekek se jöttek oda, sőt, kerültek minket, mert tudták, hogy a forgatás nagyon unalmas dolog és nem szabad zajongani. Nagyon kis csapat voltunk, így legalább nem kellett arra figyelni, hogy nehogy valaki bemenjen a képbe – ilyen szempontból ez jó volt.
Elég kihalt volt ott minden. A gyártásvezető úgy döntött, hogy az összes forgatási napon ott marad, mert nehéz volt a folyamat. A rendező elvonulhatott a saját világába, de az ott látott dolgok kemények voltak és nyomot hagytak mindannyiunkban, akik nem voltunk hozzászokva ehhez a világhoz. Ráadásul mi is valamilyen szinten kezdők voltunk: a filmfesztiválok világából jöttünk, ahol a dolgok hamarabb és könnyebben zajlanak, az emberek udvariasak és szavatartóak, de most hirtelen egy ismeretlen világba csöppentünk.
A stáb 30 napig maradt ott, távol a családoktól, a katolikus csapattagok a húsvétot is ott töltötték, mert nem lehetett elmenni. Igyekeztünk mindent megtenni, hogy a stábtagok másnap mindig szívesen menjenek forgatni, érezzék legalább, hogy tiszteljük a munkájukat, a pihenésüket és a véleményüket, őket. Úgy tűnt, hogy az egész film ezen múlik.
Hogyan találtátok meg a lányt, aki Medát játszotta?
EP: Nagyon sokat kerestük, és ahogyan általában történik: amit sokáig keresel házon kívül, azt rendszerint otthon a legkönnyebb megtalálni. Sok iskolát végigjártunk Câmpulungban, amíg eszünkbe nem jutott az apja, Radu Gabriel, aki jelen van az összes filmemben. Nem szoktam a színészeimet cserélgetni, legalábbis nem cserélem le azokat a színészeket, akik az utasításaim szerint tudnak változtatni a játékukon.
MB: Eddig nem cseréltél színészeket, de szerintem eljött az ideje, hogy bizonyos dolgok változzanak. Úgy gondolom, hogy az ismétlés nem jó hosszú távon.
Adott színészekre gondolsz, amikor szerepeket írsz?
EP: Olyan színészekre nem tudok gondolni, akiket nem ismerek, ez nagyon ritkán fordul elő. Mivel alapállásból színész vagyok, majdnem lehetetlen, hogy a színészeimmel ne találkoztam volna legalább egyszer, hogy ne váltottunk volna néhány szót egy előadásban. Rendszerint olyan emberek jutnak eszembe íráskor, akiket régóta ismerek, és akikkel régóta dolgozom együtt. Én nem tudok képzeletből írni, előbb gondolatban látnom kell a filmet. Ez a legnehezebb, mert nagyon sok időbe telik, amíg az összes részletet átlátom.
Ha olyan sokszor forgatjátok újra a jeleneteket, feltételezem, hogy nem improvizáltok.
EP: Olyan nincs, hogy improvizáció. Nagyon sokat próbálok előtte, például a Meda esetében öt hónapig próbáltunk, amíg volt idő nyíltan beszélni az összes lehetőségről, hogy eldöntsük, hogyan válnak a forgatókönyvbeli szavak a színész saját szavaivá. Az érdekel, hogy lássam, hogyan szólal meg az előttem álló ember, és a próbák ideje alatt van ezért egyfajta szabadság, de ennek a határait én szabom meg. Szeretem tudni, hol kell szünetet tartani, hol kell felemelni a hangot, mikor kell jobban hangsúlyozni egyes mássalhangzókat. Ha már egyszer eldöntöttük ezeket a dolgokat a próbákon, többet semmin nem változtatunk, mert utána könnyű teljesen irányt veszíteni.
A Minden olyan messze van című rövidfilmedben a szenvedés abban gyökerezik, hogy az emberek nem tudják kifejezni az egymás iránti szeretetüket. Ez megható.
EP: Nem vagyok biztos benne, hogy ki mondta, talán Octavian Paler [román író, publicista, politikus – szerk.]: „ha valaki nem szeret úgy, ahogyan azt te szeretnéd, az még nem jelenti azt, hogy nem szeret”.
A rotterdami vetítés utáni beszélgetésen valaki lényeges kérdést tett fel: miért választanál színészt egy fogyatékos ember szerepére? Etikai kérdés is lehet.
EP: Az én szempontomból hamis etikai kérdés, mert ahogy azt Miruna is mondta, sajnos számomra – és egyúttal a színészeim számára is egy jelenet negyvenszeri felvétele a minimum. Ennél már csak több ismétlésről beszélhetünk. Elég sokat kínozom szegény színészeket, hogy a jelenet jól jöjjön ki. Zeneileg működöm: egy jelenetnek fonetikusan is úgy kell hangzania, ahogy az én fejemben hangzik. Olyan mint a zene, és a színésznek minden egyes hangot úgy kell énekelnie, ahogyan azt én megírtam, ezért a munkafolyamat sokáig tart és nem tudnék amatőrökkel dolgozni. Nálam minden szereplő színészi háttérrel rendelkezik.
Színházban is hasonló a munkamódszered? Egy jelenetet legalább negyvenszer „újravesztek”?
EP: A színházban próbafolyamat van és a próbák sokkal tovább tartanak. A film esetében ha a színész egyszer „elénekelte” a hangokat, ahogyan kell, az rögzítve lett, és többet nem változik. A színházban, ha visszatérek tíz ismétlés után, hogy megnézzek egy általam rendezett darabot, teljesen mást látok, mint amit létrehoztam. Borzasztó érzés ezzel szembesülni. Ha tehetem, nem is nézem újra az előadásaimat.
A filmben a színész legjobb teljesítményét, a legjobb előadását rögzítem, és az úgy is marad. Ezért szeretem a filmet, mert az pont olyan marad, ahogy én elképzeltem.
Saját magadat hogyan tudod rendezni, irányítani?
EP: Nagyon rosszul.
Akkor miért vállaltál szerepet a saját rövidfilmedben?
EP: Nem először vállalok szerepet a saját filmemben. Szeretek játszani. Szerepeltem még a Családban (Familie), meg egyéb, általam rendezett színdarabokban és rövidfilmekben, mert tetszik, hogy nem kell hallgatnom senkire magamon kívül, én utasítom saját magamat, és ha valamit nem akarok csinálni, hát akkor nem csinálom. És nagyon szeretem a rövidfilmeket, mert nem járnak akkora nyomással. A rövidfilm forgatásán ültem a kávémmal, néztem a csillagokat, motorbicikliztem, sokkal szabadabb voltam. A rövidfilm lehetővé teszi számodra, hogy kifejezd a véleményed valamivel kapcsolatosan úgy, ahogy te szeretnéd. Senki nem szól bele, hogy legyen rövidebb, legyen ilyen vagy amolyan, nem jár a nyakadra a gyártó vagy a forgalmazó, kifejezheted az élettel kapcsolatos gondolataidat, és ez nagyon szép így.
Hány stábtag jelenik meg a Medában cameo-szerepben?
MB: Ebből a szempontból a Meda megismételhetetlen, legalábbis ilyen módon. Valaki megkérdezte tőlem adott ponton, hogy mennyi volt a film költségvetése és azt mondtam, hogy ahelyett, hogy elmondanám, hogy mennyibe került a film, jobb ha elmondom, hogy mi a „baráti finanszírozás”, mert szerintem nekünk ebben volt részünk és ez megismételhetetlen, mert nem kérhetsz szívességet az emberektől akármeddig.
Domnica Predoiu, a film gyártásvezetője például a forgatás teljes ideje alatt nem tért haza Bukarestbe. Ő megjelenik a filmben, s nem azért, mert nem volt költségvetésünk színészt fizetni, hanem mert amikor legalább negyvenszer újraforgatsz egy jelenetet, ott kell lenned addig, ameddig szükséges. Domnica beleegyezett, hogy játsszon a filmben: egy egész napot tartott a gyámsági irodában forgatott jelenet, és nagyon fontos pillanata a filmnek. Ezen felül még fel lehet ismerni a szereplők között díszletes és más részlegen dolgozó kollégákat is.
Mi a következő film?
EP: Miruna megszidott, azt mondja, hogy nem jó...
MB: Én nem mondom, hogy nem jó, csak annyit, hogy érzelmes. De amíg Emanuel még dolgozik rajta, addig nincs baj.
EP: Soha nem állok le. A Meda forgatókönyvének 24 változata volt.
Mennyire lényegesek az eltérések ezek között a változatok között?
EP: Nagyon nagyok az eltérések. Ha megtalálod a megfelelő helyet egy szünetnek, megváltoztathatja egy öt perces jelenet értelmét. Lehet, hogy papíron csak egy szónak tűnik, de amíg eljutsz ahhoz a szóhoz, amíg letisztázod, hogy miről szól a jelent, nem elég egy forgatókönyv-változat. Néha ezt nem tudod a forgatókönyvön véglegesíteni, néha vágás közben változtatsz még. Vágás közben jössz rá, hogy nem egyetlen szót kellett volna megváltoztatni, hanem kettőt – és ez érződik. Vagyis vágsz, rájössz, hogy valami nincs rendben és behívod a színészt, hogy felvegyél vele egy szót. A Meda esetében változtatni kellett, és behívtam Dan Aștileant, hogy mondja újra az egyik mondatát, ami aztán megváltoztatta egy hét perces jelenet értelmét. És ez csak egyetlen mondat volt! A baj addig van, amíg megtalálod azt a kis fogaskereket a nagy szerkezetben – és ha véletlenül pont fordított irányba tekered, akkor az egész összeesik.
A román filmkészítők jelenlétét a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon az ICR Bruxelles támogatta.
A Meda vetítési időpontjai a TIFF-en: június 1., péntek, Victoria/Győzelem mozi, 20:45; június 2., szombat, Sapientia, 10:00.
A Minden oly messze időpontjai pedig: június 2., szombat, Victoria/Győzelem mozi, 10:00, illetve Dacia mozi, 18:00 (Scurtmetraje românești III).