Emanuel Pârvu debüt-nagyjátékfilmje, az idei Szarajevói Filmfesztiválon fődíjas Meda, avagy a dolgok nem túl fényes állása kíméletlen látlelet a román falu anyagi, morális és egzisztenciális válságáról.
A film címe – valószínűleg készakarva – félrevezető, de finoman ironikus is: előszöris, a benne szereplő női név ellenére nem igazán Medáról, a 14 éves lányról szól, hanem sokkal inkább annak nevelőapjáról, Doruról; továbbá pedig az alcímben található jellemzés meglehetősen nagyvonalú. A dolgok állása ugyanis nemhogy nem túl fényes, hanem egyenesen katasztrofális. Az igazi főhősre, Dorura (Șerban Pavlu) nézve is, de az egész román rurális hátországra, az ún. vidékre nézve is.
Falusi környezetben vagyunk, Doru egy hete veszítette el feleségét, és most lehet, hogy nevelt lányát, Medát is el fogja. A nevelőszülői papírok ugyanis megboldogult felesége nevén voltak. De a szegény embert az adóhatóság is húzza: egész egzisztenciája veszélyben van, falun ugyanis egyszerűen nincs semmiféle kereseti lehetősége. A rideg EU-s szabályok miatt túl fiatal teheneit sem tudja beszolgáltatni, de favágóként is nehezen talál munkát, mert egy fejszére néha négy-öt ember is jut, ez is felülről irányított, szelektált munka. Ezek mellett nem is kétséges, hogy a gyámhatóság szélsebesen elvenné tőle a nemsokára licibe készülő lányt. Amint ebből a rövid cselekményismertetőből is kiderül, Emanuel Pârvu író-rendező igazi kelet-európai rurális nyomorploitationben, egyfajta román vidékre adaptált, szűkszavú neorealizmusban utazik. Szerencsére nem akarja a néző empátiáját nyögvenyelősen a protagonista mellé láncolni, és ennek a „pártatlanságnak” az érdekében még a kielégítő befejezésről is lemond.
A veterán Șerban Pavlu minimalista játéka által néha szinte életre kel Doru, de mogorvasága, szófukarsága ellenére nagyon nehéz elfelejtetnie a nézővel, hogy nem egy jól kereső bukaresti színészt lát. Háttérsztorija is alig van, nem kerekedik ki igazi karakterré a szűk másfél óra alatt. Portréként tehát nem működik annyira szerencsésen a film, viszont a Doru körül felbukkanó karakterek sokasága (a körorvos, a falusi tanító, a járási rendőr, a gyámhatósági igazgató, a szakszervezeti vezető, és nem utolsósorban – sőt! – a szomszédok) miatt társadalomrajzként nagyon is sokat mond. A román újhullám és poszt-újhullám egyébként is ritkán merészkedik a várostáblákon kívülre, s pár kivételt leszámítva akkor is romantizálva, leereszkedő szeretettel teszi azt – a Meda viszont teljesen szakít minden falusi romantikával, s egyfajta jelenkorra adaptált Moromeții-ként regél a kilátástalan falusi állapotokról. És több entitást is megtesz bűnösnek: a csak papíron EU-konform vezetőket, a jóindulatú, de velejéig korrupt rendőröket és erdőpásztorokat, és hát végső soron magukat az embereket: totális széthúzás van köztük; ami kevéske maradt az úgynevezett társadalomból, az is mérgezett és morálisan züllött. A fiatalok felé lehetne kacsingatni pozitív jövőképért, de a film itt sem ad egyértelmű kapaszkodót: a fiatal Medából még akármi lehetne, de így nem biztos, hogy lesz.
Pârvu lassan, talán túlságosan is lassan építkezik, az első igazán mellbevágó jelenetre szinte egy órát kell vágni. Az viszont odaüt. Az egyik falubéli apa (Vlad Corbeanu) kerül összetűzésbe a tanítóval (a most is nagyszerű Adrian Titieni), aki azzal vádolja meg az illetőt a rendőrök előtt, hogy az rendszeresen veri a gyerekét. Pár percnyi, egyébként sziporkázó dialógus alatt jutnak el odáig, hogy a szomszéd odalöki a gyereket a tanítónak: ha el akarod vetetni tőlem, akkor vigyed. Már ezért a torokszorító jelentért is megéri megnézni a Medát, amely szerint a mindenkori román falu egy nyomasztó hely, ahonnan csak menekülni érdemes, de nem lehet. Hogy az egyébként is lehangoló társadalomkritikára rátegyen egy lapáttal, Silviu Stavila operatőr folyamatosan borús, ködös, sáros képekben kapja el a vidéket – de roskadozó kunyhóbelsői sem szebbek vagy otthonosabbak. Az esztétizálatlan, kézikamerás, újhullámos hagyományt folytatja, és hát ehhez a sztorihoz nem is passzolna semmi más.
Némi csiszolás, forgatókönyv-orvoslás ráfért volna még erre a filmre, de ha így halad a színészből rendezővé cseperedő, nagyjátékfilmmel most dobbantó Pârvu (egyik kisjátékfilmjére, a Pui, cartofi prăjiţi şi o Cola címűre már felfigyeltünk pár éve), akkor ő lehet az új Puiu, Porumbescu vagy Mungiu. De talán a legjobb az, ha megmarad Pârvunak.
