Michel Hazanavicius új filmje zombitetemek hátán kapaszkodik fel a magasba: a Coupez! visszaél a türelmünkkel, mégis megéri végignézni.
Valószínűleg a díszbemutató vendégeinek többsége egy órán keresztül nem értette, miért Michel Hazanavicius zombi-trash-vígjátéka, a Coupez! nyitja az idei Cannes-i Filmfesztivált, sokan ki is mentek a vetítésről. Miután a nyitóceremónián többször elhangzott a mozi szokásos éltetése, a mozi varázsának utánozhatatlansága, béna zombi-hentelés kezdődött. Pedig végeredményben a Coupez! is arról szól, amiről a felszólalók beszéltek: a csapatmunka csodájáról és arról, hogy mennyi erőfeszítés áll egy film elkészülte mögött.
Persze akik ismerték a 2017-es japán eredetit, a One Cut of the Dead-et, azok nem lepődtek meg a látottakon, hiszen Hazanavicius ezt a filmet remake-elte „covid-projektként”. A Coupez! ha lehet, még inkább önreflexív, mind az elődje, hiszen a remake tényét is beleépíti a kerettörténetbe: a filmbéli forgatócsoport is egy japán film feldolgozását készíti el, a bogaras japán producer miatt pedig semmit nem lehet a francia közegre szabni, még az egyértelműen európai karaktereknek is japán nevük van.
A Coupez! triplafenekű film, ennek kibontása pedig szükségszerűen spoilerekkel jár. Az első harmadában azt látjuk, hogy egy zombifilmet forgató stábra igazi zombik támadnak, a kamera azonban forog tovább. A második harmadban megismerjük a balsikerű projekt előkészítését, majd a harmadik harmadban a kulisszák mögül, más perspektívából nézve újra lepereg az első harmad, az élőben streamelt, vágatlan film forgatása, s kiderül, hogy a filmforgatás és a zombivá válás is csak a játék része. Ekkor már nem kínunkban nevetünk a látottak sutaságán, hanem felszabadultan, hiszen kiderül, hol romlott el minden, ami elromolhat: miért olyan gagyi a párbeszédek fele, miért nem látjuk a legnagyobb akciókat, miért vesz értelmetlen fordulatokat a cselekmény. Tehát a film folyamatosan újraírja a saját kereteit: először elhisszük, hogy valódi zombikkal küzd a csapat, azaz elfogadjuk a zombifilm törvényszerűségeit még úgy is, hogy kifejezetten trashfilmes megoldásokat látunk. A második harmadban elbizonytalanodunk, hogy a valódi zombik is csak a fikció részei-e, és csak a harmadik harmad fedi fel a valódi többszörös keretrendszert, ez ad magyarázatot arra is, hogy miért elviselhetetlen az első.
Bár minden film szükségszerűen a történelembe vetve készül el, Hazanavicius munkája kétszeresen is megszenvedte a jelent, amelyben élünk. A koronavírus-járvány idején kis családi projektként született meg a film, ami fokozza az önreflexív olvasatot: az alteregónak tekinthető filmrendező (Romain Duris) színésznő feleségét Hazanavicius valódi felesége, Berenice Bejo alakítja, lányukat a rendező lánya, s még az unokahúg is kapott egy szerepet. Erre a filmre tehát igaz a lelkes közhely, hogy a forgatócsoport olyan volt, mint egy nagy család. A csapat úgy kovácsolt előnyt a kényszerhelyzetből, hogy feltűnően kevés szereplővel, három-négy fontosabb helyszínen vették fel a filmet, az egyszerű és olcsó megoldások pedig betudhatók annak, hogy a film-a-filmben produkció is költségtakarékosan és gyorsan kell, hogy elkészüljön. Az elmúlt hónapokban pedig címváltoztatásra kényszerültek az alkotók, hiszen az eredeti cím, a Z (amely egyszerre utalhat a zombiműfajra és a Zs-kategóriára) az Ukrajnát megszálló orosz hadsereg szimbólumaként vonult be a történelembe.
Michel Hazanavicius nevét a szélesebb közönség az elegáns és kifinomult A némafilmes kapcsán ismerte meg, amely ugyan szintén a mozi varázsáról szól, de egészen más stílusban, más eszközökkel. Akik ezzel a többszörösen Oscar-díjas filmmel azonosítják a francia rendezőt, azokat meglepheti a Coupez!, pedig voltak neki ennél prosztóbb alkotásai is, elsősorban a zseniális kémfilm-paródiák, az OSS 117-filmek kapcsolhatók össze a friss darabbal. Hazanavicius ezt a non-PC, kissé morbid humort és könnyed stílust viszi tovább, sikerrel: a Coupez! a játékidő előrehaladtával egyre viccesebb lesz, ám merész váltással a sok művérből őszintén megható finálé emelkedik ki (szó szerint is). Matilda Lutz A bosszú után ismét tetőtől talpig véresen irtja a gonoszt, miközben a háttérben az egész forgatócsoport azon dolgozik, hogy ne fulladjon kudarcba az élő közvetítés – a katasztrófát sikerül elkerülni, ebben az esetben pedig ez többet ér egy Oscarnál is.
Hazanavicius bátrabb és okosabb mise en abyme, film-a-filmben-a-filmben filmet készített, mint első pillantásra látszik, de pont ez az ellentmondásossága teszi felemás élménnyé a Coupez!-t. A rendező bevállalta, hogy az önreflexív panorámája elejét gyűlölni fogjuk, visszaél a türelmünkkel, az empátiánkra és a nyitottságunkra épít. Persze a pszichológiai trükk most is működik: úgyis a zseniális befejezést visszük magunkkal, a sok nevetés és örömkönnyek pedig feledtetik az embert próbáló és értelmezhetetlen indítást. Csak azok a fránya kritikusok ne kukacoskodnának!
