A zombik rémisztgetik újra a kedves, félelemkedvelő nézőket. A gyengébb Kaptár és a szépen kivitelezett 28 nappal később után Zack Snyder rendező a zombifilmek klasszikusának számító George A. Romero-trilógia második epizódját, a Holtak hajnalát helyezte mai környezetbe.

A nő (Sarah Polley) az ágyban fekszik, a férje kedvesen átöleli, némi hajnali napfény szűrődik be a hálószobába, a szomszéd kislány az ajtóban áll, idilli állapot. A férfi ránéz a lányra, aki nagyot ugrik, és elharapja a nyaki ütőerét, a vér fröcsög, húscafatokat szedek ki a popcornomból – erős kezdés. Miután a férfi meghal, zombiként feltámad, és üldözőbe veszi ápolónő feleségét, hajkurássza a kertvárosban, ahol már minden lángokban áll, gyerekek esznek felnőtteket és viszont. Az óriási felfordulásban kis csapat verbuválódik társadalmilag igazságosan, így férfiak, nők, egy terhes anya, feketék, öregek menekülnek együtt a fogyasztói társadalmat reprezentáló plázába, hogy túléljék a túlélhetetlent. Az épületből később Zrínyiként ki akarnak törni, bár más indíttatás, más kulturális hagyomány. A történet tehát néhány mondatban összefoglalható, ami egyáltalán nem lenne probléma egy horrorfilm esetében, viszont erőltetetten hömpölyög előre a hullákon át.

A bevásárlóközpont vitathatatlanul korunk élő metaforája, bár érdekes, hogy az 1979-ben készült film is ebben a közegben játszódik, ami a néző által már jól ismert sziget-toposz posztmodern változataként értelmeződik. A társadalmi folyamatok hermetikusan lezárt környezetben hangsúlyosabbá válnak, különböző személyközi kapcsolatok bontakoznak ki, amint ez olvasmány- és filmélményeinkből ismerős lehet (például: Robinson Crusoe, A Legyek ura), így a zombi támadástól való félelmükön felülemelkedik saját önös érdekük: uralkodás, túlélés, szeretet, kinek-kinek mi. A filmnek ez a narratív szála elég könnyedén ábrázolt, ezért háttérbe kerül a csoportdinamika, és helyette az állandó metamorfózisok (élőből halott) és a zombik könyörtelen elpusztítása játszanak kiemelt szerepet, így egy átesztétizált mészárszék jön létre.

A néző az elején még viszolyogva nézi az üveges tekintetű, iszonyatosan ronda, érzelmi és értelmi képességeiktől megfosztott élőhalottakat, de egy idő után monotonná válik lüktető tömegük, és mi is olyan rezignáltan figyeljük őket, mint a film hősei. Az álmosítóvá váló történetet különleges brutalitással elkövetett gyilkosságokkal teszik számunkra érdekfeszítővé, hiszen nem vagyunk képesek rezzenéstelenül figyelni, ahogy beleszúrnak egy hosszú botot egy nő szemébe, ami a koponyáját is átüti. Sajnos, csak az ilyen feleslegesnek tűnő erőszak-ábrázolásokkal teszik viszolyogtatóvá a horrorfilmet. Az erőszakhoz szokott tudatunknak borzalmas gyilkosságokat mutatnak, telítődjön a lelkünk ezzel a szörnyűséggel, ez eltereli mindenről a figyelmünket. A mozizás közben azon gondolkoztam, miért szükséges a kerettörténet, hisz elég lenne, ha megjelennének az élők és a zombik, aztán folyjon a vér, ne győzzünk törülközni.

A film felteszi a kérdést, kik az igazi szörnyek: a zombik vagy az emberek? A plázában ugyanis a helyi biztonsági őrök bezárják az oda menekülőket, ők a túlélésre hajtanak. Természetesen a foglyok segítségére siet a zöldfülű őr, így átvehetik a kezdeményezést, ők diktálnak, ezután hatalmas segélyhívó jeleket festenek az épület tetejére, ahol társat is találnak a szemben lévő házon elszigetelődött férfi személyében. A rendőr (Ving Rhames) és a szomszéd kommunikálni kezd, ezek viccelődnek, sakkoznak, majd perverz játékba fognak. Megjelölnek a tömegben egy zombit, fejbe lövik. Jay Leno? Bumm! Burt Reynolds? Bumm! Lövés, röhögés, kedélyesen pusztítják a médiavilág élőhalottjait, akik szintén érzelem- és értelemmentesen dolgoznak. A fricska önreflexívvé válik, mintha jelezné, nem szabad komolyan venni a filmet, hiszen ők is, mi is zombik vagyunk (leszünk), ez elkerülhetetlen, ahogy ezt a film vége megerősíti.

A remake-kel általában veszít a néző, most a Romero zombi filmjeiben megjelenő társadalomkritikát, pedig egy, a fogyasztói világ központjában játszódó történet elbírta volna ezt.