A holtak naplója. Újabb elkeseredett kísérlet a legendás Romero mester részéről, hogy labdába rúgjon a 40 évvel ezelőtt épp általa megteremtett műfaj gyepén? Vagy rezignált somolygással ötödszörre is eladott cinikus zombimese, az új idők új dalaihoz igazodva? Kicsit mindkettő. És a film után maradt szájíz is épp ilyen felemás.
Kicsit epés-kesernyés, mert a film elhanyagolt forgatókönyve időnként dühítően semmibe veszi a kedves néző értelmes gondolatformálásra való képességét és újszerűségre való igényét. A sztori film a filmben, miszerint filmszakos diákok éppen múmiás horrorfilmet forgatnak, amikor kitör a zombikór és igazi élőholtak kezdenek mászkálni az utcán. A rendező/operatőr gyerek, akinek szemszögéből/kamerájával látjuk az egészet, viszont soha nem teszi le a kamerát: sem megijedni, sem zombit lőni, sem barátnőt megmenteni, sem elrohanni: mindent végigfilmez. Jelen cikk írója, végzett filmszakos diák, beismerem: én már az első zombi láttára csapot-papot-kincstári kamerát hagyva rohannék a szemem világába.
Kicsit véres-sós, mert erőltetetten megpróbál magába szippantani mindenféle poszt-blairwitch-műfajt és narratívát, hogy ugyanazt a poént adja el, amit már ezelőtt egész pontosan négyszer – igaz, aktualizálva. Van itt tehát a klasszikus Romero-zombimesével összekeverve tinihorror, road-movie és főleg mockumentary-mozgókamera-esztétika is. De legalább a mester kihasználja ezeket és el-elszotyogtat egy-egy önreflexív filmes poént. A kedvencem az, amikor a rendezőszakos diák színészvezeti a múmiát: „a halottak lassan mozognak, érted? Lassan!” Ezek szerint Romerót is bőszítette kissé Zack Snyder (egész ügyes) Holtak hajnala-adaptációja pár évvel ezelőtt, ahol a zombik nem a mester által megálmodott lassú vánszorgással közlekedtek, hanem oly veszettül rohangáltak, mintha a pekingi olimpia versenyzői zombifikálódtak volna a startpisztolyra.
Kicsit agyvelős-savanykás, mert noha Romero tud némi (nem sok) újat mondani a régi társadalmi szatírái nyomvonalán ezen új, internetes-youtube-os-sharinges világérzés kontextusában is, egy kicsit megkésett vele, és talán szájbarágósabb is, mint például a harminc évvel ezelőtti, zseniális Holtak hajnala. És noha a jó öreg romerói humor most is érvényesül, rá kell döbbennünk: az időközben az ő filmjein felnőtt generáció (Sam Raimi, Peter Jackson, Zack Snyder) sokkal jobban csinálja. De legalább stílusosan idézgeti saját magát, nem mint mások. Néha megfordult a fejemben, hogy ez talán stílusparódia (is) akar lenni. Ahhoz viszont túl kevés a kikacsintás.
És egy kicsit nyálkahártya-édes, mert azért legalább a siralmas, nagystúdiós 2005-ös Holtak földje-fiaskón túltette magát a mester és visszatért a független filmkészítéshez. És nem valami ocsmány politikailag korrekt fabulával (az a vég, csak azt tudnám feledni!) szúrja ki a szemünket. Apropó, szemkiszúrás: noha viszonylag kevés gore van a filmben, az legalább ügyes és romerósan ötletes – és a diegézis várható logikájától eltérően (vadul rengő kameramozgásra számítanánk, mint a mai akciófilmek 99%-ban), egész jól meg van mutatva: a „filmes diák”-operatőr hirtelen bekapcsolja a képstabilizátort egy-egy kettészakításnál vagy átdöfésnél.
Ez a történet sokkal jobban működött volna a ráerőltetett diákoperatőri szemszög nélkül, a narratív csigolyák jobban illeszkednének, s a szüzsé vérvesztesége se lenne ennyire szomorú. Azt a sok, párbeszédre elfecsérelt filmidőt, amivel a narratívát próbálják alátámasztani, jusztifikálni (pl. megmutatják, hogyan vágják az addigi anyagot; a kamera lemerül, tölteni kell; az operatőr eltökélten mormolja magának, hogy márpedig lefilmez mindent; a „hitelességre” kínosan ügyelve megmagyarázzák némi nyersanyag eredetét; stb) arra fordíthatták volna, hogy még pár agyat és szemet szétkenjenek a padlón. Sokkal hatásosabb lett volna. És akkor nem erőltetődött volna a áldokumentum-jelleg sem. Mert mi úgyis filmet akarunk nézni. És ezt Romero is tudja. És a film eleji, sértően erős Panasonic-reklám sem fájna ennyire. Leginkább viszont a zseniális Tom Savini színész-maszkmestert hiányoltam a filmből, a kamerák mögül és elől egyaránt.
Ha viszont túltesszük magunkat az említetteken, egy egészen szórakoztató, klasszikus – vánszorgó és nagyon éhes – zombikkal teli filmet kapunk, némi romerói humorral (pl. az amishos jelenet megér egy (fekete) misét).
Már nekifogtak a film folytatásának, ami az imdb-n egyelőre a fantáziadús Diary of the Dead Sequel címmel szerepel. Nos, ez a hír is felemás. Rossz, mert ennek a filmnek minek folytatást csinálni? Viszont jó, mert a következő ennél már csak jobb lehet.
