Horror-klasszikust remake-elni vitán felül a legfantáziátlanabb húzás, amivel egy filmkészítő előrukkolhat. Ezúttal azonban a legendás zombifilmes, George A. Romero egyik okkal elfeledett, ma már csak hard-boiled horrorrajongók által ismert mozija, az 1973-as The Crazies került újrahasznosításra.
Romero elsősorban zombikat felvonultató, műfajújító horrorfilmjeiről ismert, pedig rendezett néhány figyelemreméltó agyevés-mentes mozit is. Ilyen az 1973-as The Crazies is, amiben egy vegyi fegyver szabadul el és fertőzi meg egy amerikai kisváros lakóit, akik a vírus hatására agresszív őrültekként kezdenek viselkedni. Akik nem kapták el a fertőzést, azokat egyszerre fenyegetik vérszomjas szomszédaik és a járvány terjedését megakadályozni igyekvő hadsereg katonái. E film érdekes egyvelege a horror, a thriller és a katasztrófafilm műfajainak, de leginkább szatirikus korrajzként és háborúellenes rendszerkritikaként működik.
A The Crazies azonban okkal merült feledésbe, Romero zombik nélkül ugyanis nem tudta a nagyközönség számára fogyaszthatóvá tenni szókimondó szatíráját. A filmen meglátszik filléres költségvetése: a sokszálú cselekmény, a képzetlen színészek és a kísérőzene helyett használt dobpergés a sokat próbált nézőt is hamar kikészítheti, elrontva ezzel a film páratlanul hátborzongató jeleneteit is. Az eredeti The Crazies tehát sohasem volt felkapott mozi, így joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért pont ezt a filmet tálalják nekünk újra. Tény, hogy a legtöbb horror-klasszikus már megkapta a maga remake-jét (csak Romero filmjei négyet értek meg eddig), de a The Crazies még az ő nevével sem cseng olyan jól, hogy önmagában kasszasikert jelentsen. E film tehát korántsem elég erős alap egy szimpla bőrlehúzós remake-hez, inkább komoly javításra szorul.
A Tébolyultak magyar címmel forgalmazott remake alkotóinak részéről kézenfekvő modernizálási kísérlet lett volna az eredeti film társadalomkritikai vonatkozásának aktualizálása és árnyalása. A horror efféle használatának ráadásul pont Romero a mestere (aki egyébként executive produceri kredit alatt jegyzi a filmet), így ez a fajta újítás hatványozottan illett volna az alapanyaghoz. Ezzel szemben a forgatókönyvírók, Scott Kosar és Ray Wright korábbi újradolgozásaikhoz hasonlóan (Pulse / Mezsgye, Texasi láncfűrészes, The Amityville Horror / A rettegés háza) igyekeztek az MTV-generáció ízléséhez alakítani az alapsztorit, elhanyagolva az eredeti történet társadalomkritikai aspektusát, Romero kézjegyének pedig nyoma sincs a filmen. Kosar és Wright a remake-ekre jellemző ellipszisbetöltés (például kidolgozhatták volna a vírus elszabadulásának történetét) helyett a túlélők cselekményszálára redukálták a sztorit, egy újabb akció-orientált túlélőhorrort alkotva. Ezzel még nem is lenne probléma, hiszen Romero sztorija remek lehetőséget kínált erre (is), a Tébolyultak azonban még ezen a szinten is hagy kívánnivalókat maga után. Az alkotók nem mutatják meg hadsereg berkeiben fokozódó káoszt, így a suspense java odavész, és csak egy maroknyi túlélő unalmas menekülése marad meg.
A klisés sztori mellé hasonlóan ötlettelen rendezést kapunk Breck Eisnertől, aki korábban a Szahara című, Matthew McConaughey felsőtestéről szóló kalandfilmet adta a nagyérdeműnek. A Tébolyultakban megfigyelhető a remake-ekre jellemző hatásfokozás és az elavult trükkök felturbózása, de sajnos nem eléggé: több lett a vér, a fertőzöttek extra sminket kaptak, de a gore-faktor és a body count így is alacsony napjaink legjobb akcióhorrorjaihoz (28 nappal később, 28 héttel később, REC) képest. Ezzel együtt becsúszott néhány remek jelenet is, ami némileg kárpótolja a nézőt az erőltetett sztoriért; ilyen például a Timothy Olyphant alakította seriff találkozása a csontfűrésszel, vagy terhes hősnőnk rémálomszerű fogsága a katonai bázison.
A korunk mozikínálatához szokott néző Romero szívvel-lélekkel készített, de ütött-kopott gerillafilmjénél élvezhetőbb mozinak találhatja a jóval mainstreamebb újradolgozást, de az alapkoncepció kínálta lehetőségekhez képest így is csalódás a Tébolyultak. Még csak a Tarantino-Rodriguez párosnak sem kellett volna rendeznie a filmet ahhoz, hogy jó remake szülessen; az eredeti háborúellenes szellemiségének megőrzésével, A-kategóriás stábbal és jó effektekkel a Tébolyultak lehetett volna akár olyan pazar mozi is, mint a Csillagközi invázió, így viszont be kell érnünk egy futószalag-szagú iparosmunkával. Az alkotókban – ellentétben az igazán bőrlehúzós remake-ek gyártóival – legalább az ambíció megvolt, hogy élvezhetőbbé tegyék az eredeti sztorit, de hiába írták felül a Romero filmjének hibáit, ötletek híján a végeredmény egy lebutított popcorn-horror lett. Dionüszoszi őrületre tehát senki ne számítson a Tébolyultaktól, de aki elégedett az átlagos fősodorbeli horror-thrillerek színvonalával, az nem fog csalódni a filmben. Strapabíróbbaknak azért mégis a Romero-féle eredetit ajánlanám.
