A 2000-es évek magyar sikerfilmjeinek látható hányadát ő rendezte, most mégis állami támogatás nélkül forgatott Herendi Gábor, akinek a Futni mentem című legújabb mozija az első napokban remek nézettségi adatokat szállított. A rendezővel forgatási kényszerekről, műfaji sajátosságokról és a függetlenfilmes hullám fenntarthatatlanságáról is beszélgettünk.
Amikor készül ez az interjú, 130 ezer nézőnél tart a film. Bár korábban is rendeztél sikeres mozikat, a körülményeket ismerve nem lepett meg a mostani szám?
Azt éreztem, hogy egy kedves filmről van szó, ami sokakhoz szólhat, de őszinte leszek, ilyen sikerre azért nem számítottam. Szerintem remek az időzítés: ez a film akkor érkezik a mozikba, amikor már mindannyian kimerültek vagyunk, telítődtünk negatív élményekkel és eseményekkel, a mi történetünk pedig azt ajánlja, hogy két órára felejtsd el a napi gondokat. A karácsonyi bemutató egyébként a forgalmazó ötlete volt. Azt látni kell, hogy a koronavírus-járvány óta nagyon visszaesett itthon a mozik látogatottsága, de az ünnepi időszak még mindig nagyon erős, ilyenkor ez az egyik fő szórakozási forma, tehát a bemutató dátuma is kedvező a nézettség szempontjából.
Több interjúban beszéltél arról, hogy ez a forgatás a régi időkre, a Valami Amerika munkálataira emlékeztetett, hiszen akkor is kisebb költségvetésből, részben saját tőkét kockáztatva dolgoztatok. Kívülről érkeztél a filmszakmába, hogyan lett ennyire unortodox az indulásod?
A Valami Amerika a saját történetem. A rendezők gyakran személyes sztorival indulnak, ami hosszú éveken keresztül érlelődik bennük. Ennek a filmnek a főszereplője egy reklámfilmrendező, aki a nagy álmát akarja megvalósítani, és nekem is volt olyan időszakom, amikor szerettem volna, hogy jöjjön egy amerikai ügynök, akivel megcsinálhatjuk azt a bizonyos álmot. Tehát bár a történet fikció, az én vágyaim, céljaim fogalmazódtak meg benne, egy életszakaszom lenyomata volt. Meséltem már több helyen, de volt akkoriban egy füzetem, amibe minden olyan helyzetet, szituációt jegyzeteltem, ami szerintem érdekes vagy humoros, ezeket gyúrtam végül össze egy forgatókönyvé.
A Futni mentemben az állami támogatást pótlandó nagyobb a piaci források szerepe. Mennyire más kényszereket ró ez egy alkotóra?
Ezek a cégek szponzorok, akik anyagilag hozzájárultak a film költségeihez, és ezért cserébe megjelenési helyet kapnak a kész változatban. Én lennék a legboldogabb, ha ilyesmivel nem kellene foglalkozni – ha az állam finanszíroz egy filmet, ezzel nincs dolga az alkotóknak. Mi viszont szorult helyzetben találtuk magunkat, hiszen nagyon kevés pénzből dolgoztunk, minden forrásnak örültünk. A szponzorációra szükség volt, de mivel a reklámszakmából jövök, igyekeztem arra figyelni, hogy a termékelhelyezések ízlésesen kerüljenek a filmbe, mert az az ügyfélnek is rossz, ha nagyon erőltetettnek érződik a megjelenés.
Ismét egy vígjátékkal jelentkeztél, pedig egyre gyakrabban beszélsz arról, hogy zavar, ha beskatulyáznak.
Természetesen nagyon szeretném a saját karrieremet építeni, imádtam a Toxikomát csinálni, akkor azt éreztem, hogy jöhet néhány komolyabb hangvételű mozi. Viszont van egy olyan fimipari szituáció, hogy a Nemzeti Filmintézet minden beadott pályázatomat visszadobta, ezzel a projekttel viszont megkerestek, dolgozni, forgatni pedig imádok, és a forgatókönyvet is át tudtuk alakítani olyanra, amivel szívesen foglalkoztam. Valószínűleg ha több lehetőségem lenne, most nem ezzel a filmmel jöttem volna ki, de egy percig sem bánom, remek színészekkel dolgozhattam, és azt az érzést sem akarom kelteni, hogy nem tervezek már vígjátékokkal foglalkozni, hiszen imádom ezt a műfajt.
„A csávó, akit elhajtott az NFI, még mindig kiráz a kisujjából egy teljesen vállalható műfaji filmet” – írta a Futni mentemről Kovács Gellért. A kultúrpolitikai részt most egy pillanatra tegyük félre, hogy látod a hazai zsánerfilm helyzetét? Tényleg kevesen vannak, akik egy-egy műfajban igazán magabiztosan, konstansan magas színvonalon alkotnak?
Nehéz válaszolni erre, de az biztos, hogy nem sok ilyen filmes van. Mindig kérdezik tőlem, mi a siker titka, és csak annyit tudok mondani, hogy a legfontosabb, hogy bármilyen alapanyaghoz ízléssel nyúljunk. Egyre bátrabban mondom –hiszen kipróbáltam magam más zsánerben is –, hogy jó vígjátékot csinálni nagyon nehéz. Ebben a műfajban hatalmas szerepe van a ritmusnak, a pontosságnak, hogy kit mutat a kamera, aki mondja, vagy aki elszenvedi a humort. Ebben az én rutinom már kétségtelenül megvan.
Azon rendezők közé tartozol, akik transzparensen beszélnek arról, hogy követik filmjeik recepcióját. Akasszuk akkor kicsit a hóhért, te milyen tendenciákat látsz a magyar filmkritikában, szerinted min kellene változtatni?
Azt az attitűdöt érzem a kritikusokon, hogy úgy akarják megírni a cikkeket, hogy a saját személyiségük is megjelenjen a szövegben. Sokan mintha befogott orral írnának, folyamatosan jelezni akarják, hogy bár ez nem az ő műfajuk, de ilyen és olyan szempontok szerint lehet értékelni a művet. Szerintem ezt el kellene engedni. Zsánerfilmek, a széles tömegek szórakoztatását megcélzó alkotások mindig lesznek, a filmművészet nem csak a rétegfilmekről szól. Akik filmkritikákat írnak, értenek a filmekhez, és szerintem meg lehet ítélni objektíven, hogy egy műfaji darab működik-e.
Beszéltél arról is, hogy a Magyar vándor idején még nagyon meg tudtak viselni a kritikák, de ma már nem, igaz, a Futni mentemről én kifejezetten negatív véleményt talán nem is olvastam.
Azt szoktam mondani, hogy a rendező, aki azt mondja, nem olvassa a kritikákat, biztosan hazudik. Teljesen természetes, hogy ha az ember kiáll a közönség elé, érdekli, milyen reakciók érkeznek a munkájára. Valóban, ezt a filmet jól fogadta a kritika, de a fenti attitűdöt így is érzem az írások nagy részében.
Ha manapság interjú készül egy magyar filmrendezővel, nem nagyon lehet megkerülni azt az intézményi és filmpolitikai környezetet, amelyben dolgoztok. Sokan arról beszélnek, hogy a támogatások centralizálása virágzó függetlenfilmes kultúrát eredményezhet, de nagy kérdés, hogy meddig tartható fenn egy olyan rendszer, ami szívességekre, erőn felüli munkára épül.
Pontosan ez a központi dilemma. Abból fakad ez az egész, hogy akik el vannak zárva a forrásoktól, vannak annyira eltökéltek, hogy ahelyett, hogy otthon ülnek, megpróbálnak dolgozni. Az a szerencsénk, hogy az egész szféra átlátja a helyzetet, többek között a színészek is, így például nálunk fel sem merült, hogy valaki nem jön el a pénz miatt. De mindebből nem szabad levonni azt a következtetést, hogy így is lehet filmet csinálni, mert nem juthatunk oda, hogy sokak megélhetése kerül veszélybe. Egyébként ilyen szempontból az is szerencsés körülmény, hogy manapság rengeteg a külföldi szervizprojekt Magyarországon, a szakemberek ezekben jól tudnak keresni, így megengedhetik maguknak, hogy megcsináljanak egy magyar filmet csak a szakmai szolidaritás vagy a küldetéstudat miatt.
A televízió vagy a streaming mennyire lehet menekülő útvonal?
Mindkét nagy kereskedelmi tévé kezdi visszavágni a fikciós kiadásait, mert ez egy drága műfaj, még akkor is, ha egyébként nagyon alacsony költségvetéssel készülnek ezek a szériák. Az egy tragédia, hogy a Max már nem gyárt hazai piacra, mert ők tényleg nagyon minőségi sorozatokat készítettek. A Netflixnek pedig mi mindig túl kicsi terület voltunk.
A beszélgetésre készülve megnéztem a Futni mentem cseh változatát, amit őszintén szólva nagyon gyengének találtam. Azt éreztétek ti is, hogy ez egy rosszul elkészített film, de az alapötlet működőképes?
Tulajdonképpen igen. A producerek számára nagyon vonzó volt, hogy 1,5 millió nézőt csinált ez a film Csehországban, bár azt hozzá kell tenni, hogy a csehek nagyon szeretik a saját filmjeiket, így ott ez nem egy elképzelhetetlen nézőszám, de tény, hogy nagy siker volt. Én éreztem annak a filmnek a felületességét, és szerintem nem is volt annyira humoros, épp ezért hívtam be Divinyi Rékát a projektbe, vele együtt bizonyos mélységet tudtunk adni a történetnek, árnyaltuk a karakterek hátterét és a humor is jobban működik a magyar verzióban.
Említetted, hogy a cseheknél, illetve például a lengyeleknél nagyon népszerűek a hazai filmek. Miért lehet, hogy itthon viszont folyamatosan csökkenek a nézőszámok? A szocializáción múlik, hogy mennyire része például az iskolai oktatásnak a magyar film, vagy a nézők egyszerűen nem kapják meg azt, amire vágynak?
Nagyon összetett a kérdés, én irigykedve nézem a fent említett országokat. Szerintem egyébként nagyon fontos a közönségfilm és a művészfilm aránya: ha sok jó közönségfilmet lát a néző, könnyebben lehet rávenni arra is, hogy nézzen meg néhány nehezebben hozzáférhető alkotást. És az elmúlt években sajnos nem készültek jó közönségfilmek, az emberek elfordultak a magyar moziktól.
A Futni mentem egyik fő témája, hogy az ember mit áldoz fel a céljaiért, a munkájáért, az önmarcangoló alkotó képe pedig régi toposza a magyar művészetnek is. Te hogy viszonyulsz ehhez?
Én nem ismerem fel magamat például a Tenki Réka által játszott Dorina karakterében, mert szerintem ő nem szereti igazából a munkáját, nem ilyen értelemben rabja annak, míg nekem szenvedélyem a filmezés, valószínűleg kevés olyan szakma van, amit ekkora szerelemmel lehet csinálni. De egyébként ez egy olyan hivatás, amivel nem is lehet a nap 24 órájában foglalkozni, mert annyi munka azért nincs. De igyekszem fenntartani az egyensúlyt: az biztos, hogy nem lehet mindent feláldozni a munka oltárán.
Utaltál már rá néhány helyen, hogy gondolkodsz a következő projekteden. Milyen irányba indulsz majd el?
Ha ez a film sikeres lesz – és most úgy tűnik, van rá esély –, a producerek szeretnék, ha csinálnánk még egy hasonló produkciót. Az is egy cseh mozi remake-je lenne.
