Herendi Gábor: Valami Amerika Herendi Gábor: Valami Amerika

Szamszing Magyarország

Herendi Gábor: Valami Amerika

ÉRTÉKELD A FILMET!
Valami Amerika
Herendi Gábor
2002

A Filmtett szerint: 7 10 1

7

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Hála az amerikai vígjátékokhoz és hazai reklámfilmekhez szokott magyar nézői szemnek, valamint a rendszerváltás utáni közönségfilm törékeny és ártalmatlan receptjének, a Valami Amerika Herendi Gábor első, de vélhetően nem utolsó nagyjátékfilmje. Jó, hogy van, de lehetne jobb is.

A magyar vígjáték a II. világháború előtt és után egyik szemét kénytelen volt a hatalmon tartani, hogy a másikkal közönsége kegyeit leshesse. A hangosfilm születését követő másfél évtized hazai szórakoztató, színészorientált filmgyártása a depolitizálást szolgálta, célja nem volt több könnyű mulattatásnál, a társadalmi mondandó csupán a közönségcsalogatás eszközeiből volt leszűrhető. Az „úri Magyarország” megkésettségében megkövült társadalma csak a kisemberrel azonosult, egyedül őt tudta szeretni: annak ellenére ő volt az egyszerű sémára, komikus véletlenre, szerepcserére és állandóan visszatérő típusokra épülő történet igazi hőse, hogy a felszínen a „gazdagok és szépek” vagyona és szerelme forgott kockán. Ez a filmes vígjátéki hagyomány Kelet-Európát elhagyva továbbélt Lubitsch és Wilder műveiben, és meglepően jól működött a legkevésbé sem depolitizált amerikai társadalomban, bizonyítva, hogy a nézőben igenis van igény a tartalmas (tartalmatlan) szórakozásra.

A háború utáni kemény diktatúra éveiben, a filmgyártás 1948-as államosítását követően a szórakoztatás helyét átvette az ideológiai nevelés elsődlegessége, így a vígjáték szerepe az „észrevétlen” üzenetátadás lett. Megszülettek a harmincas-negyvenes évek olajozottan működő műfaji fogásait és sokszor művészeit is átvevő „termelési vígjátékok”, melyeken mai szemmel már nevetségesen „feszül” az ideológia bőrkabátja, és szocialista-realista dráma helyett inkább annak paródiáját adják. A „szocialista vígjáték” kérdése egészen 1989-ig fájdította a hatalom fejét: hogyan lehet átideologizálni olyasmit, amit éppen ideológiai alapon utasítok el? A cél természetesen ebben az esetben is szentesítette az eszközt, a puhuló diktatúra éveiben azonban újabb kihívással kellett szembenézni: az elvtársak ajtaján a „lassacskán létező” szocializmus lényegéből fakadó kritikaiság kopogtatott, ám a szatirikus és groteszk társadalombírálathoz népünk lelke még sajnos túl sebezhetőnek bizonyult – a hatalom művészi elvárásai ideológiailag a kultúrpolitika falába ütköztek, nem születhetett meg a csehszlovákhoz hasonló magyar újhullám. A hatvanas-hetvenes évek kultúrpolitikai skizofréniája a „csak” szórakoztatni vágyó filmeket társadalmiságuk hiánya miatt utasította el, míg a társadalmi állapotokat kritizáló szatirikus és groteszk vígjátékok politikai okokból nem születhettek meg. Mozi helyett „vikkendházában” szórakozott a magyar, ahol fridzsiderét bámulhatta két gereblyézés között.

A nyolcvanas években aztán megszülettek az első, széles igényeket kielégítő közönségfilmek, ám a mozgóképtől már-már elszokott nézősereg csak nagy jóindulattal vágta el a köldökzsinórt. Az Ötvös Csöpi-filmek és a Szerelem első vérig-típusú fellángolások nem a magyar vígjátéki hagyományból merítettek, hiszen a megváltozott világban a gazdagságnak és szerelemnek immár nem társadalmi, csupán fizikai akadályai voltak. A filmek kínálta beteljesülés olyan könnyűnek és valóságosan közelinek tűnt, hogy a mozivászon helyett a valóságban játszódott le: hatalmi kontroll híján az élet felülírta a filmet.

Kollektív emlékezetzavar

A magyar vígjáték többszörös lemaradását a rendszerváltás után csak tovább nehezetítette a piaci környezet megjelenése: nem elég, hogy a miről és hogyan kérdésekre csak a legidősebbek (vagy éppen a legfiatalabbak) tudták a választ, a miből megválaszolásáig az előző kettővel foglalkozni sem volt érdemes. Pénzt csak a legnagyobbak tudtak összegründolni, Koltai és Kern ügyeletes vígjátékai filmes és színészi rutinjuknak megfelelően hozták is a tőlük várható nézőszámot és sikert, csak azzal nem számoltak, hogy a kilencvenes évek magyar nézője nem 1956-ból, esetleg '68-ból, hanem egyenesen 1989-ből eredezteti magát, azaz szórakozásának zálogát a jótékony feledésben látja.

Ezért nem remekeltek Kabay Barna remake-jei sem, hiszen nem elég, hogy nem teljesítették a nézhető filmmel szemben támasztott elvárásokat, aktualitásuk még a nullát sem közelítette meg. A kilencvenes évek legsikeresebb vígjátékát az a Tímár Péter készítette, aki a közönségsiker kedvéért búcsút vett korábbi filmjei erős szocio-politikai üzenetétől, pedig az Egészséges erotika és a Csapd le, csacsi! nyomvonalán haladva minőségileg új magyar vígjátékok sorozatának adhatott volna életet. Az 1997-es Csinibaba a felszínen többet, a valóságban azonban kevesebbet vállalt: vizuálisan rendkívül szórakoztató története sajátos műfaji keverék, parodisztikus, karikaturisztikus és ironikus elemekkel – egy utolsó beintés a történelemnek, egyszersmind táncos-zenés beöntés a nézőknek.

Valami siker

Az utóbbi évek egyik legnagyobb sikere, Herendi Gábor filmje, a Valami Amerika esetlen címéhez hűen valami olyasmit akar elmondani, amit valahogy mindenki tud. A három fivér és az amerikai producer története nem kórlelet a két kereskedelmi tévé mezején legelő magyar társadalomról, nem a csodavárás elégiája, nem a magyar népmeséi leleményesség himnusza, csupán biztos kézzel levezényelt tökéletlen sztori mindarról, ami vélhetően körülvesz bennünket: a kielégületlen negyvenes marketinges nőkről, a hentesnél angolul diskuráló hajléktalanokról, a szappanoperákon lógó takarítónőről, a gyors autókat vezető hirtelenszőke lányokról, valamint a fingásról a liftben. Az új magyar közönségfilm úgy született meg, hogy mindig is itt volt – a reklám- és cliprendező Herendi szerény elsőfilmes önvallomásában nem tagadott meg semmit az amerikai vígjátékokon és magyar reklámokon iskolázott nézői szemtől, a képfolytonosság élményét ismerős helyzetekkel és poénokkal teremtette meg, nagyszerű színészei karaktereik túljátszásával a ripacskodás és modorosság helyett a közérthetőséget szolgálják, és még a vígjátéki hagyományokból is átnyújt egy szerény bokrétára valót.

A reklámfilmes Tamás (Pindroch Csaba) élete álma egy nagyjátékfilm készítése Bűnös város című, régóta dédelgetett forgatókönyve alapján. Szerencséjére egy tehetős amerikai producer, Alex Brubeck (Szervét Tibor) hajlandó lenne a filmhez szükséges pénz felét szállítani, amennyiben a másik fele már rendelkezésre áll. Tamás testvéreihez, Ákoshoz és Andráshoz fordul segítségért, hogy itt-tartózkodása alatt szórakoztassák a producert, illetve teremtsék elő a hiányzó 60 millió forintot. Ákos (Szabó Győző) vérbő kurafi, aki üzleti kapocsolataít és egyéb szerveit latba vetve lát neki a pénz felhajtásának, míg a testvérei árnyékában megbúvó András (Hujber Ferenc) dramaturgiai tiszteletköröket tesz a nem túl bonyolult történet békés előmozdítása érdekében. Alexről hamarosan kiderül, hogy valójában Amerikába szakadt hazánkfia, így a fivérek suttyomban elejtett poénjain a közönség mellett ő is jókat mulat. Hogy ki nevet a végén, nem nehéz kitalálni. A Valami Amerika érdeme, hogy a szórakoztatás mellett talán akaratlanul is többet mond a mai Magyarországról, mint amennyi történetébe és figuráinak összességébe beleférne – nem képi világával, nem formanyelvével, hanem fogadtatásával.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
Valami Amerika

Valami Amerika

Színes kalandfilm, vígjáték, romantikus, 115 perc, 2002

Rendező:
Szereplők: , , , , , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

7

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat