A Szabó Győző önéletrajzi vallomása alapján készült Toxikoma először annyira jó, aztán pedig annyira rossz, hogy nem hittünk a szemünknek.
Generációja egyik legnépszerűbb és legfoglalkoztatottabb magyar színésze, Szabó Győző 2012-ben állt a nyilvánosság elé drogos múltjával: a Toxikoma című önéletrajzi kötetében tíz év szerhasználatról és a leszokás küzdelméről írt. A bestsellerré vált kötet után a filmváltozat is joggal tart számot az érdeklődésre, hiszen a színész executive producerként alapozta meg a munkát, a film rendezője pedig az ő és a rendszerváltás utáni magyar film legnagyobb közönségsikereinek (Valami Amerika 1-3., Magyar Vándor, Kincsem) rendezője, Herendi Gábor lett, míg a két főszerepet két rangos, elsősorban színházi körökből ismerős színész, Molnár Áron és Bányai Kelemen Barna kapták.
Szerencsére a film ügyesen kiküszöböli azt a kényes helyzetet, hogy mindketten élő, közismert embereket játszanak: nem lemásolni próbálták Szabó Győzőt és Csernus Imrét sem külsőleg, sem belsőleg, hanem a karakterüket, esszenciájukat megragadni. Így Molnár Áron elsősorban Szabó Győző energiáját és nyughatatlanságát közvetíti, Bányai Kelemen Barna pedig a pszichiáter jellegzetes hangját, stílusát idézi meg, végig az utánzás vagy paródia határán innen maradva.
Logikus választásként a Toxikoma-film a legmélyebb időszakot ragadja ki a könyvből, a pszichiátriai kezelést, amely során a főhős kapcsolatba kerül a pszichiáterrel, majd elkezdik a közös munkát. A drogos lázálomszekvenciák után a film mozgatórugója kettejük sokfordulós párviadala, ami azonban – meglepő módon – sokkal kevésbé érdekes, mint várható lett volna.
A Toxikoma az első felében vizuálisan lenyűgöző. A kábítószeres filmekben kötelező, azonban magyar színtéren sosem látott képeket mutat a drogos képzelet által deformált Budapestről, arról a Budapestről, amely Herendi filmjeiben egyébként is hangsúlyos szereplő szokott lenni. Az ezredforduló sötét és telefirkált szórakozóhelyei, a kihalt, végtelenül tágas éjszakai utcák, az elhagyatott és elhanyagolt Duna-part, a lelakott, mocskos drogtanyák Szabó Győző tripjeinek helyszínei, ahol megelevenednek és eltorzulnak a tárgyak, lüktetnek a formák, lassan minden önmagába fordul és felfalja, aki az útjában áll. Mintha a Trainspotting nihilje és determinált drámája találkozna Guy Ritchie lendületével, ahogyan az ijesztően szép látványra rácsodálkozva megtorpannak a pörgő akciójelenetek. Különösen izgalmas megoldás, ahogyan a film magát a drogfogyasztást ábrázolja: a gyorsvágásoknak köszönhetően az összes mozdulat bejáratott rutinnak tűnik, a cél érdekében minden tárgy, lépés a maximális praktikumnak és hatékonyságnak van alárendelve.
A témából fakadóan azonban a Toxikoma nem maradhat meg ebben a gyönyörű és egyre kényelmetlenebb pokolban, hanem el kell indulnia a józanodás (naturalista jelenetekben bővelkedő!) útján. Győző bevonul a pszichiátriára, először természetesen a lehető legkönnyebb megoldást keresve, hogy aztán hol komolyabban véve, hol megszegve a terápia szabályait meglássa a fényt az alagút végén. Jó ötlet, hogy a film nem tökéletes happy enddel zárul, nincsenek nagy összeborulások és egyáltalán nem oldódik meg minden, csupán egy lépéssel közelebb kerülünk egy lehetséges új élethez, Győző egy fokkal tisztábban látja önmagát és a saját útját.
A drogos nyitány és a realista befejezés között azonban a Toxikomának van egy olyan, meglehetősen hosszú szakasza, maga a terápia, amivel nem igazán tudnak mit kezdeni az alkotók. Egyrészt a kórházi kalandok meglehetősen repetitívek: Győző rosszalkodik, ami miatt bajba kerül, büntetést kap, de végül Csernus doki megbocsát és kibékülnek – aztán a sor kezdődik elölről. A Toxikoma azonban nem kínál kellő magyarázatot a vissza-visszaesés okaira, eleve a függésről mint kényszerű testi-lelki béklyóról keveset tudunk meg. Herendi ahogy általában, most sem pszichologizál, pedig ezúttal jól jött volna: nyílt, direkt gesztusokkal és párbeszédekkel dolgozik, a lelki síkon fontos pillanatokat rövidre vágja, így nem megy túl mélyre. A Toxikoma persze nem is titkolja, hogy közönségfilm akar lenni, nem pedig érzékeny művészfilm, így viszont jókora űrt hagy maga után mind a függőség mibenlétével, működésével, testi, lelki hatásaival, mind az ábrázolt emberi viszonyokkal kapcsolatban. Ahol nincs akció, vizuális truváj vagy brutalitás, ott a Toxikoma keveset ad.
Ad viszont valamit, amit egyáltalán nem lehet hová tenni: egy szerelmi háromszöget Győző, a doktor és egy nővérke között. Mondanom sem kell, hogy ilyesmi nincs az eredeti műben, a filmváltozat viszont ezzel a plusz dramaturgiai elemmel igyekezett fokozni a két főszereplő vetélkedését. Ez a szál annyira eluralkodik a Toxikoma második felén, hogy teljesen elfeledteti a sűrű atmoszférájú bevezetést. A Toxikoma jelentős hányada így sajnos a Száll a kakukk fészkére és egy szappanopera elegyeként írható le: egyre kevesebb a nyers és őszinte pillanat, ellenben bővelkedik kínos és nevetséges jelenetekben. A nőért folyó sablonos küzdelem leegyszerűsíti a két férfi párharcból barátsággá alakuló kapcsolatát, így ezt sem lehet igazán átérezni. Feszültségteremtő eszközként működik, mélységet azonban ahogyan a szerhasználat lélektanában, úgy itt is hiába várunk. A film végén pedig ez a hiányérzet marad meghatározó. A Toxikoma nagyon felemás alkotás, amely képtelen fenntartani az erős és emlékezetes indítás lendületét, ugyanakkor elegendő szellemi muníciója sincs a folytatáshoz, így összességében elvesztegetett lehetőség marad.
