A rendszerváltás utáni egyik legsikeresebb magyar film második része igazi folytatás: nem játssza el, hogy az előző megnézése nélkül is érthető lenne, nem próbálja a kínos újat mondás vágyával újragondolni a karaktereket, és nem tesz túl nagy erőfeszítéseket a részletek kidolgozása érdekében. Pörgős, rekeszizom-próbáló és a sequelség tünetei ellenére friss mozi a Valami Amerika 2.

Az előző részben lezajlott átverésen rajtavesztett három testvért csak a mindenki által baleknak tartott kisöccs lottónyereménye tartja ideig-óráig a felszínen, ám a Tamás által rendezett fekete-fehér művészfilm hatalmas bukása végleg megcsappantja a tartalékokat. Ebben a vert helyzetben kerül hozzájuk – a múltkori filmből megismert – Alex újabb húzása révén egy borzalmas Broadway-darab joga. E darab pénzmentes és egy maffiozó érdekeit homályos módon keresztező színrevitele képezi a második rész fő konfliktusát.

Mielőtt továbbmennénk, le kell szögezni: szórakoztató, jó poénokkal teli, vicces fordulatokkal tűzdelt, erős film a Valami Amerika 2, de az előző rész báját nem éri utol. Pedig nagyon érződik az erre való igyekezet, hiszen a rengeteg új ötlet mellett nagyon sok energiát fordítottak arra, hogy az előző részben feldobott labdákat itt is leüssék, a korábban megjátszott bonyodalmakat tovább csavarják és a karakterek legfontosabb jellegzetességeit még láthatóbbá tegyék. Valószínűleg ez egyébként a legnagyobb problémája a filmnek: túl sok mindent próbáltak belezsúfolni a szigorúan kordában tartott játékidőbe. Nem tettem meg, de érdemes lenne lemérni a két rész jeleneteinek átlagos hosszát, mert az az érzésem, hogy az új filmben sokkal rövidebbek lettek.

Ennek a rövidségnek pedig ára van: nem jut idő az apró részletek kidolgozására, a szereplők közt megjelenő viszonyok árnyalt bemutatására, és nincs lehetőség semmilyen szinten a folyamatok megjelenítésére. Ebben a filmben semmi sem történik a szemünk előtt, hanem a szituációkban már minden készen van, minden egyértelmű, a rendező pedig egyetlen feladatának azt tekinti, hogy tájékoztasson bennünket a tényállásról. Herendi Gábor nem mer játszani, ezért a helyzetekben nem érezzük a kockázatot, azt a bizonytalanságot, hogy különböző irányokba dőlhet el egy párbeszéd, hogy egyáltalán kétesélyes lenne bármelyik játszma. A meglepetés ilyen jellegű hiánya azt eredményezi, hogy nincs számunkra tétje a sztorinak: olyan ez, mint amikor az ember felvételről nézi meg azt a focimeccset, aminek már tudja az eredményét.

Az első részben kidolgozott remek karakterek szenvedik meg ezt a vázlatosságot meg a leginkább. A Pindroch Csaba által megformált Tamás bambább, párkapcsolataiban pedig értetlenebb és használhatatlanabb, mint valaha. A nőcsábász Ákos (Szabó Győző kissé sematikus alakításában) szerepe arra korlátozódik, hogy megsokszorozza első filmbeli teljesítményét, feladata ezúttal az, hogy férfiasságának segítségével egy egész tánckart toborozzon – itt viszont már szó sincs csábításról, játékról, kényes-kényelmetlen szitukról.

A legnagyobb csalódást azonban Hujber Ferenc okozza, aki sikertelenül próbálja egyszerre megjeleníteni az első részből megismert lúzert és a merő véletlen által meggazdagodott pénzembert – a lúzer költőiségéből semmi más nem marad, mint a szerelmes férfi kamaszos esetlensége. Ónodi Eszter és Szervét Tibor pedig végképp a forgatókönyvírók (Divinyi Réka, Harmat Gábor és Herendi Gábor) áldozatául esik, lehetőségük sincs a korábbi történetben ellentmondásosan, feszültséggel telien alakuló kapcsolatuk továbbgondolására, néhány pózon kívül nem jut több nekik.

Közben azonban elérkeztünk a film egyik nagy pozitívumához, a nagy nyilvánosságot kapó filmbe először Herendi Gábor által választott, és ezáltal – ezt talán már most elmondhatjuk – befuttatott Tompos Kátyához. A fiatal színésznő képes a szereplő két teljesen különböző arcát, a színpadon romlott csábítóvá változó, szűziesen naiv szerelmest tökéletesen és hitelesen megjeleníteni. Ehhez persze az is kell, hogy a forgatókönyv megfelelő keretet teremtsen köré, hiszen talán az ő jelenetei az egyetlenek, amelyekben tér teremtődik kiszámíthatatlanságra, finom karakterbeli variációkra.

A filmben két ponton történik kitekintés a fiktív történetből. Tamás művészfilmje, amelynek megvalósíthatatlannak tűnő terveit a rendező már az első filmben is dédelgette, igazi magyar művészfilm-paródia: Kovács Lajos világfájdalmas képpel szaval a fekete-fehér film záróképein egy nagy búzamező közepén. Kendőzetlen, szakmának szóló odamondás ez a szórakoztató mozi világából a másik oldalnak, ráadásul azzal, hogy a Bűnös várost hőseink saját lottónyereményükből forgatják le, a szerzők a filmtámogatási rendszerről is véleményt nyilvánítanak. A másik színfalak mögé kacsintás az előző filmben a bejárónőt fenomenálisan alakító, és azóta meghalt Shütz Ilához kötődik, akinek hiánya többször tematizálódik a szereplők között.

Vicces, jó ritmusú, élvezhető vígjáték ez, de a kedvességet, a helyzetekben megbúvó játékosságot, a szereplők szerethetőségét – mindazt, ami a Valami Amerikát messze kiemelte a mezőnyből – a második részben nem találjuk meg. Ha az igazi Valami Amerika-feelinget akarjuk érezni, ha emlékezni akarunk a részleteknek ama kidolgozottságára, amiért azt a filmet szerettük, nézzük meg ezt a rövid részletet az első részből: