A történelemi környezet és a címadó ló mindössze fűszerezés Herendi legújabb romantikus komédiájában, mely Kincsemmel ellentétben nem fog bevágtatni a történelemkönyvekbe – de legalább elmondhatjuk, hogy végre kitermeltük a hollywoodi blockbusterek kicsit sárgább, kicsit savanyúbb (és sokkal olcsóbb) magyar változatát.
A Kincsem kapcsán valószínűleg sokáig fogja dominálni a diskurzust az a tény, hogy három milliárd forintból készült, amelyből kettőt a Filmalap adott, és amely egy átlagos magyar film büdzséjének körülbelül tízszerese. De mielőtt elkezdenénk hüledezni, hogyan lehet ennyi pénzt kiszórni az ablakon egy filmre, fontos megjegyeznünk, hogy ez még mindig csak egy alacsony költségvetésű produkciónak számítana Hollywoodban. Összehasonlításképp: ennyiből készült a főként Magyarországon forgatott horrorfilm, a Vaksötét (Don't Breathe), melyben se drága kosztümök, se lóversenyek nem voltak. Azt se lehetne számon kérni ráadásul Herendi produkcióján, ha esetleg nem produkálna nézőszámokat – egy magyar film gazdaságilag csak akkor lehet sikeres, ha semmi pénzből, haveri alapon hozzák össze, és olyan zseniálisra sikerül, hogy a nézők hónapokig a műsoron tartják (VAN). Amit számon lehet viszont kérni a Kincsemen, az a kulturális érték – és amit sokan számon is fognak az az, hogy vajon megérte-e ezt elkészíteni, például a Toldi helyett?
A film a magyar szabadságharc leverése után kezdődik, 1849-ben, amikor a megtorlások hatására a fiatal Blaskovich Ernő nemcsak az otthont adó kastélyát veszti el, de ellenálló apját is, miután von Oettingen báró lelövi őt vagyonbehajtás közben. Huszonöt évet ugrunk – a családi vagyonától megfosztott Ernőből pedig egy nincstelen nőcsábász lett, aki egyetlen lovával próbál visszavágni a bárónak a versenypályán, de még azt is sikerül elveszítenie kishitűsége miatt. Miután teljesen a padlóra kerül, utolsó összekapart pénzéből megszerzi Kincsemet, egy kezelhetetlenül vad, gyenge izomzatú kancát, és elhatározza, hogy bajnokot csinál belőle. Természetesen mindeközben beleszeret a báró lányába, Klarába, a kettős műfaji motiváció tehát gyönyörűen működik. Ráadásul nemcsak egy szerelmi és egy bosszú-konfliktust visz végig párhuzamosan a film, de utóbbit két dimenzióban is: egyrészről személyes elégtételként az apa meggyilkolásáért, másrészt a nemzet bosszújaként az osztrák elnyomásért.
Az már messziről kitűnik, hogy ez Herendi eddigi legkimunkáltabb, legfegyelmezettebb műfaji próbálkozása, már-már túl szabályos és kiszámítható. Erről talán Hegedűs Bálint forgatókönyvíró is tehet, aki – bár írói munkássága elég nehezen ítélhető meg az általa jegyzett filmek erősen hullámzó minősége miatt – kifejezetten a zsánerfilmre szakosodott és jól ismeri a tömegfilmes elbeszélés csínjait. Hegedűsnek egészen katasztrofálistól (A legyőzhetetlenek), ötletes, de felejthetőn át (Parkoló), kifejezetten jó és eredeti (Liza, a rókatündér) forgatókönyveket is köszönhetünk. Persze kérdés, hogy a rendezés mennyiben befolyásolta ezeknél a végeredményt, az viszont ennyiből is kiderül, hogy az író elég széles műfaji palettán mozog, akár egy-egy filmen belül is, amihez a Kincsem kosztümös-romantikus-drámai-komédiája újabb adalék. Bár a humort állítása szerint Herendi maga adta a történethez, ami nem meglepő, hiszen alapvetően (a Lorát leszámítva) egy vígjáték-rendezőről van szó.
Szerencsére azonban ezúttal kerüli Herendi a Magyar vándor pocsék favicceit vagy a Valami Amerika otromba, szexista poénjait (bár mindkettőre találunk elvétve példát), és többnyire visszafogott, igényesebb humorral operál. És valljuk be, kifejezetten jót tett a filmnek a könnyedebb hangvétel, ugyanis a történelmi hűséget nem lehet rajta számon kérni. A legyőzhetetlen Kincsemnek valóban egy Blaskovich Ernő nevű nemes volt a gazdája és tényleg egy macskával sikerült lenyugtatni a lovat, de körülbelül itt véget is ér a valósággal való kapcsolat. Egy jó történelmi filmnek azonban nem elsősorban a múltról kell szólnia, így a hitelesség se elemi része. Sokkal fontosabb, hogy egy múltbéli konfliktuson keresztül egy jelenbéli problémáról, illetve jelenségről beszéljen. Ezt még az olyan pongyola videójáték-adaptációknak is sikerül megugrania, mint a Perzsia hercege: Az idő homokja (Prince of Persia: The Sands of Time), mely az iraki megszállásra adott allegória, ám a Kincsem nemhogy a múltról nem mondd semmit, de a jelenről sem – Herendi a történelmet mindössze díszletként használja egy szerelmi sztorihoz.
Pont ezért bicsaklik össze a film az utolsó kanyarban: míg az első kétharmadban egy teljesen jól működő műfaji mozit látunk, ahogy a személyes és a történelmi konfliktus egymásba fonódik, a finisben a szerelmi szál mindkettőt lefutja a pályáról. A végén válik nyilvánvalóvá, hogy az egész lovas téma és az osztrák-magyar ellentét mindössze egy nagy vonalakban felskiccelt kontextus, ami alibiként szolgál egy érdektelen románchoz. Mert hiába próbálja Herendi egzotizálni ezt a lávsztorit a – szelfikkel, lájkokkal, Flour Tomival és steampunk-jelmezekkel felturbózott – 19. századi közeggel, nem elég izgalmas a szerelmi szál, hogy elvigye a filmet a hátán. Márpedig a románc is eleve azért került bele, mert egy egész életében veretlen ló története egyébként semmi izgalommal nem szolgál. Ezt a rendező el is ismerte egy interjúban, de talán viccesebb az a jelenet a Magyar vándorból, amikor a frusztrált Anonymus azon töpreng, miről írjon, és miután beleütközik egy patásba, gunyorosan azt mondja: „A lovak dicső tettei, ha? Tuti kasszasiker!”. Szerelemre viszont mindig van vevő, és ha Herendi célja az volt, hogy készítsen három milliárdból egy középszerű romkomot, akkor sikerrel járt – de szerintem rossz lóra tett.
