Koltai Lajos legújabb filmje Semmelweis Ignác kortársaival vívott végeláthatatlan harcát állítja a középpontba, de a meg nem értett, korszakos zseni történetét alapos lélektani vizsgálat helyett végül melodrámai irányába viszi el.
Új ápoló érkezik a bécsi klinikára: a bábaképzőt kétes körülmények között elhagyó Emmát (Nagy Katica) gyorsan be is osztják a (szinte) mindenki által félt és tisztelt Semmelweis (Vecsei H. Miklós) doktorhoz. Azért csak szinte, mert akad azért egy-két olyan osztrák szakember, akikkel Ignácnak folyamatos szélmalomharcot kell vívnia. Közülük is kiemelkedik az intézet igazgatója, bizonyos Johann Klein (Gálffi László) és Ferdinand Kollár (Kovács Tamás). Emma és Ignác aztán szép lassan egymásba gabalyodnak, kapcsolatukban az önfeláldozás és árulás jól megférnek egymás mellett, de ezalatt még arra is jut idejük, hogy megfejtsék a kismamákat és csecsemőket egyaránt halálba rántó titokzatos kór igazi okát.
„Koszosabb Bécset képzeltünk el” – A Semmelweis-film forgatásán jártunk
Egy kilencedik kerületi patinás épületben forog jelenleg is a Vecsei H. Miklós főszereplésével készülő Semmelweis-film, mely a nagyhatású felfedezés mellett az orvos emberi oldalát is igyekszik bemutatni.
Vecsei H. Miklósnak bizonyos epizódokban kifejezetten jó áll az önfejű, a siker oltárán szinte bármit feláldozni képes doktor figurája, de a szerelemben és a gyógyításban egyaránt partner Nagy Katica visszahúzódó, a húgát egyedül eltartó ápolónő-karaktere is jól működik. A többi színész is becsülettel elvégzi a munkát, csak éppen a már említett barokkos túlzásoknak és a valóság túlesztétizálásának köszönhetően a film egy olyan tartományba helyezi át magát, amelyet nehéz a kortárs filmnyelvhez szokott nézőnek dekódolni. A dialógusok is ebbe a regiszterbe tartoznak: leírva minden bizonnyal szellemesnek hatottak, de kimondva mintha már nem igazán működnének – legalábbis a film finom és érzékeny szövetén belül, ebben a közlési formában nem.
Semmelweis Ignác olyan a róla szóló életrajzi filmben, mint egy megrögzött nyomozó, akinek lelkét már hosszú idők óta ugyanaz a megoldhatatlannak látszó ügy nyomja, így aztán még alvás helyett is elhalálozási statisztikákat hasonlítgat össze az íróasztalánál. Még az elbűvölő, a férfi főhőst mélybe rántó végzet nagyasszonya is felismerhető a film bizonyos jeleneteiben, gondoljunk csak Emma jelentéseire, melyek bár zsarolás eredményei, de a beszámolóknak köszönhetően a híres orvos rövid időre mégis csak elveszíti szeretett állását. Tudni kell, hogy Semmelweis Ignác esetében a valóságban sem nem volt nehéz okokat találni az elbocsátásra: az anyák megmentőjeként elhíresült doktor többféle kórházi és etikai szabályt is áthágott, csak hogy bebizonyíthassa igazát a gyermekágyi lázzal – illetve az ennél többször is nagyobb hangsúlyt kapó felső vezetéssel – folytatott küzdelmei során.
A film az osztrák szakembereket szinte kivétel nélkül alkalmatlan, az orvoslásban elavult módszereket alkalmazó figuráknak állítja be, velük szemben pedig ott állnak a magyar orvosok, akik a haladást és felvilágosulást képviselik. Ez a két csoport aztán ahelyett, hogy az emberek megmentésén fáradozna, inkább a folytonos szkanderezést választja, a bécsi kórházigazható, illetve pártfogolt orvosa sokszor gonoszabb figuráknak tűnnek, mint az emberi életeket követelő lázas megbetegedés. A korszakban uralkodó etnikai feszültségek valószínűleg nem voltak mentesek az efféle konfliktusoktól, sőt, az 1847-ben játszódó cselekményt, mint tudjuk, nemsokára majd egy szabadságharc is követi, de kicsivel több árnyalatot azért elbírtak volna ezek a karakterek, illetve a közéjük kiterített kapcsolati hálók.
Amikor Semmelweis a ködbe vesző orvostudományi részletek felgöngyölítésén dolgozik, hogy majd újabb és újabb részletekre derüljön fény, a dramaturgia elkezd élni, csakhogy a történet hamar átfordul egy, az érzelmek eltúlzásávál büszkén operáló melodrámába, ahol a szerelem mindenek felett áll. Az egyik jelenetben egy gyászoló férj csúnyán elveri Semmelweist egy olyan vásáron, amelyet helyszínként akkor látunk először és utoljára. A protagonista efféle mindennapi ténykedéseibe, mint mondjuk a bevásárlás, amúgy nem nyerünk betekintést, csak hát találni kellett egy ürügyet, minek okán meglátogatható az orvos fejét elcsavaró nővér, hogy a sebek összevarrását aztán a régóta halogatott egyesülés követhesse. Semmelweis udvarlásban tanúsított ügyetlenkedései egy darabig még jól is állnak a makacs tudósembernek, csak hogy ezek addig ismétlődnek, míg minden eredetiség ki nem vész belőlük – arról nem is beszélve, hogy az amúgy fülbemászó, de túlzottan is sokszor és sok helyen felcsendülő zene sem segít a helyzeten.
Koltai Lajos klasszikus hollywoodi mintákat követő filmjének erénye, hogy a stáblista után a nézők első lépése minden bizonnyal a Semmelweis Ignácról szóló Wikipédia-szócik tanulmányozása lesz. Ebből aztán az is világossá válik, hogy az orvostársadalom által csak halála után elismert, élete utolsó fejezetét elmegyógyintézetben töltő orvos története nem is annyira különbözik egy meg nem értett, száműzetésbe kényszerülő művészétől – kár, hogy a csodadoktor belső rezdülései helyett a film inkább a formai megvalósításra helyezte a hangsúlyt.
