A fesztiválkedvenc Tabu rendezője megtartja a kettős osztatú elbeszélést, közben pedig egymásba fon időt, teret, sorsokat, kultúrákat.

Már a cselekmény idejét is nehéz meghatározni a Grand Tour-ban: elvileg 1918-ban játszódik, miközben még a Brit Birodalom vígan közigazgatott a Távol-Keleten, mégis telis-tele van hangsúlyosan ma készült felvételekkel. Nem egyszerű anakronizmusokról van szó, hanem a kulturális idő körkörösségének szerzői-önreflexív hangsúlyozásáról, amiben minél több minden változik, annál több minden marad ugyanolyan, és a cselekmény elmesélése maga a cselekmény. A sztori magját egyébként akár Rejtő Jenő is írhatta volna: a burmai gyarmaton, Rangunban élő Edward (Gonçalo Waddington), a birodalom egyik köztisztviselője már hét éve eljegyezte az otthon, Londonban maradt Mollyt (Crista Alfaiate), és maga sem tudja, hogy miért, de nem akaródzik neki végre nyélbe ütni a házasságot. Amikor megtudja, hogy menyasszonya meglátogatja, sürgős tennivalóira hivatkozva vonatra pattan és elindul egy „nagyturnéra” dél-kelet-Ázsiában, útba ejtve olyan még ma is, de pláne akkor egzotikusnak számító országokat-városokat, mint Thaiföld, Szingapúr, Manila, Vietnam, Japán, vagy Kína.

A road movie-zsáner nagykönyve szerint a helyváltozatás – legyen az célkeresés vagy menekülés – egyszersmind a protagonista szellemi-lelki fejlődését is szokta jelenteni. Pláne egy ilyen filmben, ahol megannyi izgalmas kultúra várja, hogy a szűz fehér szem felfedezze. Csakhogy Gomes nem zsánerfilmes, filmjének pedig nem egy, hanem két darab, egyformán fontos protagonistája van: a film kétórás játékidejének pontosan a felénél – mint ahogyan a tizenhárom évvel ezelőtti Tabuban is – elhagyjuk Edward szálát, és Mollyval járjuk be ugyanazokat a helyszíneket, néha egy-két napos, néha egy-két órás késéssel. Míg a film első fele tehát a menekülés és az énkeresés története, a második felvonás a hajszáé, a párkeresésé. Edward valószínűsíthetően a felelősségtől retteg, Molly pedig nem hajlandó elfogadni azt, hogy nem vonhatja felelősségre a férfit. A kettejük macska-egér kergetőzése-keringője adja meg a film izgalmas alapdinamikáját, pedig soha nem is szerepelnek egyszerre egy beállításban.

Ugyan protagonistaként hivatkoztam a film két szereplőjére, igazából legfontosabb hozzáadott értékük az, hogy szemszöget szolgáltassanak ahhoz a fülledt, párás, sokszínű, lenyűgöző és túlterhelő utazáshoz, amire a film címe is utal. Gomes remek stiliszta, és nagyon aprólékosan dolgozza ki azt a finom dokufikciós hálót, amiben egyszerre akad fenn thaiföldi árnyjáték, japán levesszürcsölés, európai keringő és Frank Sinatra slágerének helyi karaoké-előadása. A három operatőr (köztük a Hollywoodban és Európában is bizonyító, remek Sayombhu Mukdeeprom) kameráját nem valamiféle rosszul értelmezett „white guilt” mozgatja – mint ahogy ma már szinte elvárható –, hanem a gyarmatosító gyermeki kíváncsisága. Ugyanolyan izgalmas diszkrepanciát hoz létre a megnyugtatóan időtlen (16 mm-es) képanyag és a hangsáv között, mint amilyen a Tabu Murnau-inspirálta, némafilmre utaló játéka is volt: míg a távol-keleti képeslapokon felfedezésre váró kultúrák elevenednek meg, a zenei választék hangsúlyosan nyugati: a tekintet irányíthatóbb, mint a vele járó, minduntalan előretoluló asszociációk.

Gomes számára a cselekmény elmesélésének aktusa legalább olyan fontos, mint maga a cselekmény: az imént említett keresetlen, dokumentarista bédekker-epizódokba úgy fonja Edward és Molly hangsúlyosan önreflexív, stúdiószagú, művin megvilágított történetét, hogy közben egy időt és teret összelapító, esetlen körkörösséget hoz létre. Ez a körkörösség pedig nagyon szépen ágyaz meg a filmet záró drámai iróniának, amiben végülis mindkét protagonista megkap valamit, amiről azt hitte, hogy akarja. A két ember jobban hasonlít egymásra, mint gondolnák, az út viszont kihozza összeférhetetlenségüket. Edward szála egy fel-nem-növés-történet, aminek a végén csak az én megsemmisülése várhat, mint Jarmusch Halott emberében, Molly pedig csak arra jöhet rá, hogy, nos nem véletlenül lett közhely, miszerint az utazás volt a lényeg, nem a valahol ottlevés. Ez pedig kétszeresen igaz a Grand Tour nézőjére: kár lenne hagyományos tanulságokat és romantikus feloldozást keresnünk a sztoriban, a lényeg tényleg az utazáson, az élményen van.

Ha mindebből arra következtetne valaki, hogy egy nehezen emészthető, letargikus film lenne a Grand Tour: egyáltalán nem így van. Míg Edward felvonásában még tényleg érezhető némi melankólia, Molly részére már egészen felpezsdül a film irama, ráadásul tele van extravagáns mellékkarakterekkel és egyfajta huncut, játékos humorral (a kémkedős szál szarkazmusa!), ami remekül ellenpontozza azokat a szekvenciákat, amelyekben talán túlságosan elbambul a rendező és a vágói. Nem véletlenül jutalmazták meg tavaly Cannes-ban a legjobb rendező díjával.