Kapadia nem a szélsőségek bemutatására törekszik, pusztán a maga gyöngéd és kedves hangnemében mesél olyan sorsokról, amelyek nem kerülnek be a hírekbe.
Az Alcarràs egy lassan hömpölygő, dokumentumfilmes esztétikát is bátran használó drámai történet a családi gazdaságok, a földművelői életforma végnapjairól.
Ulrich Seidl filmjeiben az egyén elmagányosodását kutatja, miközben arra is jut ideje, hogy a maga provokatív megközelítésével tükröt tartson korunk társadalmának. Nézőinek felajánlja a látás, illetve a szembenézés kényelmetlen lehetőségeit, hogy ők a szereplőkben találjanak rá saját devianciájuk rég elfeledett képmásaira. Az így megfogalmazott kritika célpontja az önhazugságukban fürdőző osztrák középosztály képviselői mellett a mindenkori néző lesz.
Amikor némi kitérő után 25 éves koromban közel kerültem hozzá, megváltozott az életem. Beléptem a filmgyár kapuján, az akkori Lumumba utcai egyes telepre, ahol az igazgatósági épületben a személyzeti osztály működött.
Fliegauf Benedek egyszerre merít inspirációt korai korszakából és keres lehetséges új utakat legutóbbi filmjében, a 2003-as Rengeteg második felvonásában. Miközben ragaszkodik az első rész dokumentarista, hosszú beállításokon alapuló stílusához, tesz egy apró lépést a műfajosodás felé is.
A leghosszabb magyar film jelzőjével Tarr BélaSátántangója büszkélkedhet. De kevesen tudják, hogy Tarr a dobogó második (sokáig vezető) helyét elfoglaló, négy és fél órás Filmregénynek a rendezőasszisztense volt, míg állandó alkotótársa, Hranitzky Ágnes a vágója. De vajon mennyire nézhető a Filmregény? Mit adhat manapság a Budapesti Iskola improvizált, beszélő fejes doku-játékfilmje? Aki beleveti magát, nehéz filmet kap, de cserébe hitelesen átélheti a pangás éveinek (1964-1982) legkisebb rezdüléseit is. A Filmregény ugyanis igazi történelmi forrás, a ’70-es évek elbeszélése.