Az Alcarràs egy lassan hömpölygő, dokumentumfilmes esztétikát is bátran használó drámai történet a családi gazdaságok, a földművelői életforma végnapjairól.
Carla Simón barcelonai és londoni filmes tanulmányai elvégzése után dokumentumfilmekkel debütált a 2010-es évek elején, ezirányú érdeklődése nagyjátékfilmjei témaválasztásánál és azok stiláris elemeiben is tetten érhető. Alcarràs című filmje – az első katalán nyelvű alkotás, amelyet Arany Medve-díjjal tüntettek ki – egy (nálunk is) egyre aktuálisabbá váló témát boncolgat: egy több generáció óta gyümölcsöt termesztő család utolsó barackszüretét követhetjük nyomon a címadó kis katalán faluban. A földet birtokló és arra napelemeket telepítő cég érkezése előtt kell leszüretelniük több hektárnyi barackot – néhány fogadott napszámos mellett ez az embert próbáló munka teljesen a család nyakába szakad. A fiatal katalán rendező egy eltűnőfélben, de legalábbis veszélyben lévő életformáról készített politikai felhangoktól sem mentes filmet, mely, az 1993 nyara című első nagyjátékfilmjéhez hasonlóan szintén számos önéletrajzi elemet tartalmaz: a rendező családja is barackot termeszt a katalán vidéken, így jól ismeri ezt az életformát, annak buktatóival együtt. Nemcsak a család napi szintű küzdelmeit, hanem a rendszer cinizmusát, a gyümölcsért nevetségesen keveset fizető multikat is megmutatja, de a szupermarketek elé kiszervezett, hetente ismétlődő, elkeseredett sztrájkokat is, amelyek sikerében már maguk az ellenállásba belefásult résztvevők is egyre kevésbé hisznek.
Bár a filmben meghatározó az idővel való versenyfutás motívuma, az Alcarràs kimért tempója mégis lelassulásra készteti a nézőt: a kamera hosszú percekig követi a barackszedés minden munkafolyamatát a dobozok előkészítésétől kezdve a kézi szedésen és válogatáson keresztül. Az Alcarràs igazi erősségét azonban a környék falvaiból összeválogatott amatőr szereplők adják. A rendező számára fontos volt a hitelesség, hogy a való életben is földművesként dolgozó szereplőknek tényleg legyen kötődése a földhöz, tudjanak traktort vezetni, barackot osztályozni, szedni, stb. A katalán rendező emellett a forgatókönyvet követve ugyan, de az improvizációnak is elég nagy mozgásteret adott.
Mindemellett pedig a nagycsalád minden generációjára egyformán figyel a rendező, a nemzedéki különbségeket a családtagok eltérő időélményével mutatja be. A gyerekek teljesen feloldódnak a játékban: az egész ültetvény a játszóterük és bár érzékelik a föld kisajátítása miatti feszültségeket a családon belül, még teljesen át tudják adni magukat a szórakozásnak. A kamaszok már átlátják a család megélhetését fenyegető veszélyt és a földművelő életforma kiszolgáltatottságait is jól érzékelik. A nagyobbik fiú a rendszeresen ismétlődő sztrájkokban is részt vesz, és a sokkal könnyebb megélhetést jelentő napelem-telepítés helyett apja mellé állva veszi ki a részét a nagyon kemény fizikai munkát jelentő szüretből. A középkorú családfő figurájában találkozik a két értékrend, a földhöz való konok ragaszkodás és az új lehetőségekkel való szembenézés konfliktusa. A nagyapa pedig mintha már teljesen időn kívül létezne, pontosabban a múltban él, karaktere még azt a világot idézi, mikor a fontos döntésekről is csak szóbeli megállapodásokat kötöttek és ezek érvényességét az egész közösség elfogadta. Egy ilyen szóbeli megegyezés született a barackültetvényről is, melynek tulajdonjogát a Solé család – annak ellenére, hogy több évtizede ők művelik meg a területet – írásos bizonyíték hiányában nem tudja bizonyítani. A nagyapa figurája nemcsak a múlthoz való kapcsolódást, hanem a folytonosságot is szimbolizálja, ő az, aki az ültetvény történetét továbbadja az unokáknak és a személytelen, teljesen gépesített, ipari léptékű termesztéssel szemben a természettel való összhangot és kommunikációt testesíti meg.
A film másik erősségét azok az önálló epizódok jelentik, amelyek a közösség életét igazi antropológusi kíváncsisággal mutatják meg. Az egyik legemlékezetesebb ebből a szempontból a falunapokat bemutató rész, amely akár külön rövidfilmként is működhetne. Ez egy nálunk is ismerős szerkezetet követ: a nap első felében a hagyományokat követő felvonulás a hajnalig tartó diszkós pörgéssel folytatódik.
A rendező egyforma hangsúllyal mutatja be a szereplőket, egyforma figyelmet szentel a család minden tagjának, így nemcsak több nézőpontból követhetjük a történetet, hanem azt is finoman érzékelteti, hogy a jövőjüket fenyegető döntés mindegyiküket érinti. A csendes tragédia azonban elkerülhetetlen: miután a család elteszi az ültetvényükről utolsó alkalommal leszedett barackokat befőttnek, megjelennek a barackfákat ledózeroló gépek és hosszú perceken keresztül nézzük a szereplőkkel együtt, ahogy a házuk körül több focipályányi területen legyalulják a megélhetésüket, játszóterüket és otthonukat is jelentő területet.
