Kapadia nem a szélsőségek bemutatására törekszik, pusztán a maga gyöngéd és kedves hangnemében mesél olyan sorsokról, amelyek nem kerülnek be a hírekbe.

Indiával kapcsolatban leginkább a szélsőségek jutnak el hozzánk. A perzselő hőség, a monszun idején pusztító árvizek, az életveszélyesen zsúfolt tömegközlekedési eszközök, a zsúfolt utcákon manőverező tuktukok –no meg a mélyszegénység és a káprázatos gazdagság egymásmellettisége. India a hazája Ázsia leggazdagabb emberének is, de többmillió kétségbeejtő körülmények között tengődő lakosnak is. A színek, virágfüzérek és fűszerek harsány keveréke ugyanúgy jellemzi a brit korona egykori legfényesebb ékkövét, mint a vallási megosztottág, az elrendezett házasságok, a még jóformán gyereklányként idősebb férfiaknak eladott kiskorú menyasszonyok, vagy a nők elleni erőszak.

És akkor nem beszéltünk még Bollywoodról, a Bombay-ben (1995 óta Mumbai) központosuló filmgyártásról. Az indiai álomgyárból érkező filmek még meseszerűbbek, még színesebbek, még inkább felfokozott érzelmekkel és pergőbb ritmussal dolgoznak, legyen szó musicalről, melodrámáról vagy akciófilmről. Ahogy a tradicionális öltözékeket, az indiai konyha ízvilágát, vagy az utcák zaját, úgy Bollywood filmjeit sem a visszafogottság jellemzi. Azért néhány kivétel is akad: ilyen a jelentős nemzetközi elismerésre szert tett Satyajit Ray, vagy újabban Payal Kapadia rendezőnő, aki sokkal inkább a koruk indiai társadalmát érintő problémákkal foglalkozik, mintsem azzal, hogy helyi színezettel tegyék különlegesebbé és szárnyalják túl Hollywoodot. Filmjei ízig-vérig indiai alkotások, az ottani mindennapok hétköznapi valóságára összpontosítanak, minden mozzanatukban világa sokszínűségét, szélsőségeit és ellentmondásait hordozzák magukban – egyúttal pedig negyven év óta először került be indiaiként a Cannes-i versenybe.

A Mumbaiban született Kapadia dokumentumfilmesként indult, első egészestés filmjében, a The Night of Knowing Nothingban a dokumentumfilmes elemeket keverte a fikcióval, idei Minden, ami fénynek tűnik (All We Imagine as Light) című filmje pedig már sokkal egyértelműbben fikció, mégis fellelhető benne az a törekvés, hogy ez esetben nem egy, hanem három karakter sorsán keresztül adjon minél átfogóbb képet arról, milyen is az élet India nagyvárosaiban a dolgozó nők számára.

A Minden, ami fénynek tűnik cselekménye éjszaka kezdődik Mumbaiban, egy ingázókat szállító vonaton, ahol az utasok gondolatait halljuk a városról és az ottani életről. Itt találkozunk először a nővérként dolgozó Prabhával (Kani Kusruti), aki húgával, Anuval (Divya Prabha) osztozik otthonán. Testvérek ugyan, de szöges ellentétei egymásnak. Prabha az idősebb, csendesebb, felelőségteljes, aki kénytelen anyagilag is segíteni a pénzzel bánni nem tudó Anut. Prabha indiai tradíció szerint elrendezett házasságban él – pontosabban élne, ha a férje nem távozott volna rögtön az esküvő után Németországba. Anu ezzel szemben a szívére hallgat, nyíltan flörtöl és érzéki üzeneteket vált muszlim szerelmével, fittyet hányva a társadalmi elvárásokra és a rosszalló pillantásokra. Abban viszont nem különbözik a két nővér, hogy mindketten ugyanolyan gonddal, odaadással és empátiával végzik a munkájukat. Prabha türelmesen hallgatja, hogy egyik idős betegét halott férje kísérti, aki a nő szerint még holtában is őt nyüstöli, annyi nyugtot se hagyva neki, hogy legalább a tévét békében nézhesse a kórházi ágyából. Anu pedig fogamzásgátlót ad titokban egy fiatal nőnek, aki még nincs huszonöt éves sem, de már három gyermek édesanyja.

Kapadia nem olyan drámaisággal, messze nem oly kíméletlenül szembesít bennünket az ottani női sorsokkal, mint a híradások vagy például az idén az Un certain regard szekcióban versenyző The Shameless (r.: Konstantin Bojanov), hanem apró momentumokkal árnyalja, illetve egészíti ki a főszereplők által képviselt női sorsokat. Prabha sorsa az elrendezett házasság béklyója, férje távollétében az asszony teljes a kilátástalanság börtönében vergődik: telefonhívások vagy levelek híján állandó várakozásban él, miközben a kórház egyik orvosa szemmel láthatólag gyöngéd érzelmeket táplál iránta. Prabha éppúgy nem tud az orvos kedves, visszafogott gesztusaival mit kezdeni, mint az egy nap egy névtelen feladótól érkező rizsfőzővel. A konyhai eszköz vélhetően Prabha férjének ajándéka, bár a Made in Germany feliraton kívül nincs erre semmi konkrét bizonyíték.

Míg Prabha csendesen beletörődni látszik a sorsába, Anu sokkal inkább a kezébe veszi azt: egy lopott együttlét kecsegtető lehetőségére még egy burkát is beszerez magának, hogy észrevétlenül lopódzhasson be a fiúhoz a szülők távollétében, igyekezete mégis hiábavaló, a szülők a városrészt érintő áradások miatt ugyanis kénytelenek megszakítani az útjukat. A rossz hírrel a vonaton szembesülő Anu arcára kiülő csalódottságban benne van, hogy hiába a szerelem, a fiatalok akarata, az évszázadok berögzül szokásait nem lehet oly könnyen megváltoztatni, ahogy a vallási különbségek elsimítása sem megy egyik pillanatról a másikra.

A harmadik nő egy korosabb ápolónő, Parvaty (Chhaya Kadam). Parvaty megözvegyült, férje pedig nem hagyott hátra semmiféle papírt, amivel Parvaty bizonyítani tudná, hogy a lakás, amiben él, ténylegesen az övé. Otthonát így hamarosan lebontják, hogy az ütött-kopott építmény helyére luxus-apartmankomplexum kerüljön. A három nő a csalódottság és bizonytalanság elől vidékre menekül a tengerpartra, visszatérve Prabha szülőhelyére, ahol Prabha egy „csoda” folytán talál megnyugvást és válaszokat az őt már régóta nyugtalanító kérdésekre.

Legyen szó a három főszereplő nőről, vagy akár a történet mellékszereplőiről – mint a korházban ápolt idős asszony vagy a fiatal anyuka –, mindegyikük sorsa azt mutatja, mennyire alapjaiban határozza meg az indiai nők életét a tradíció, a vallás és a férfiak, függetlenül attól, hogy egyáltalán él-e (vagy velük él-e) a férjük. Kapadia hősnői nem lázadoznak sorsuk ellen, csendben viselik azt, megtalálva az egyetlen módot a túlélésre: a nők közötti összefogást. Az itt látható nők akár ismeretlenül is segítik egymást, hiszen, ha csak futólagos is a találkozásuk, a sorsuk mindenképp rokon.

Payal Kapadia kékes tónusokban fürdő nagyvárosi története mentes a túlzásoktól, sőt még a végén megjelenő mágikus realizmus is finoman illeszkedik a nem egyszer inkább dokumentumfilmes vonásokat idéző alkotásba. A rendező nem a szélsőségek bemutatására törekszik, pusztán a maga gyöngéd és kedves hangnemében mesél olyan sorsokról, amelyek nem kerülnek be a hírekbe, és nem a mainstream zsánerfilmek fő cselekményszálát tükrözik, mégis nők milliói ismerhetnek magukra belőle India-szerte.