A spanyol Jonás Trueba nemcsak a romantikus toposzok, hanem a klasszikus filmi elbeszélés eszköztára terén is szakít a hagyományokkal.
A filmrendező Ale (Itsaso Arana) és a színész Alex (Vito Sanz) közel tizenöt éve alkot egy párt, a barátaik számára mindig is ők voltak az igaz szerelem mintapéldája. Derült égből villámcsapásként éri hát a közvetlen környezetüket, amikor úgy döntenek, hogy külön utakon folytatják az életüket. A szakítás azonban nem éppen szokványos módon zajlik: nincs veszekedés, nincs sértődött egymásra mutogatás, a felek látszólag tökéletes harmóniában zárják le az együtt töltött időt. Mi több, még egy bulit is szerveznek a szétválás megünneplésére, amire érthetetlen lelkesedéssel hívnak meg ismerőst és családtagot egyaránt. Az Ale apjától (Fernando Trueba, egyébként Oscar-díjas rendező) származó ötlet megvalósítása, illetve az utolsó közös filmjük utómunkálatai minden energiájukat felemésztik, ám előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, hogy számot vessenek a konszenzusos elszakadás következményeivel.
A madridi születésű Jonás Trueba legújabb – sorban a nyolcadik – nagyjátékfilmje a 77. Cannes-i Fesztivál Rendezők Kéthete szekciójában debütált, ahol elnyerte az Europa Cinemas Label-díjat. A nyár utolsó napja laza trilógiát alkot a spanyol rendező előző két művével, a La virgen de agosto (The August Virgin, 2019) és a Tenéis que venir a verla (You Have to Come and See It, 2022) ugyanis tematikailag szintén az életközepi válság és a párkapcsolati dinamikák körül forog. Trueba állandó színészei, Itsaso Arana és Vito Sanz immáron harmadjára alakítanak kiégés szélén álló szerelmeseket, ezúttal viszont a forgatókönyvírás folyamatában is aktív szerepet vállaltak. A korábbi filmekkel ellentétben Ale és Alex keserédes szakításának története egy meghökkentő metajátékban kulminál, ami a készítők részéről szándékos elrugaszkodás a téma nyomasztó realizmusától. Nem derül ki egyértelműen, mi vezetett a pár döntéséhez, ám nézőként – mihelyt ráhangolódunk a film szabálytalan, kísérletező stílusára – nem is feltétlenül igényeljük ezt a többlettudást. A szeparációs buli ötlete eleve abszurd, éppen ezért a forgatókönyv módszeresen kerüli, hogy bármiféle drámai indokkal (valamennyi hasonló romantikus vígjátékban ilyen például a gyerekvállalás miatti összekülönbözés vagy a hűtlenség) az azonosulást elősegítő realitás talaján tartsa a történetet.
A fókusz ehelyett a szervezéssel kapcsolatos teendőkre, s azon keresztül az „ünneplés” apropójának a nyomatékosítására irányul: mialatt a felek hol külön-külön, hol együtt hírét viszik az eseménynek, a rokonok és barátok reakcióinak monitorozásával mintha saját magukat próbálnák megnyugtatni afelől, hogy helyes döntést hoztak. Trueba számára bevallottan fontosak a repetitív motívumok, hiszen filmről filmre ugyanazokat a témákat, karaktertípusokat és tereket viszi vászonra, jellemzően ugyanazzal a stábbal. A spanyol eredeti Volveréis cím – ami nagyjából „visszatérést”, „visszafordulást” jelent – szintén erre utal, akárcsak a mantraszerűen ismételt meghívásra adott válaszok után odaszúrt „úgyis újra összejönnek majd” félmosollyal kísért megjegyzése. Komikussá fajuló szituációi ellenére a film nem élcelődik a kisiklott párkapcsolatokon, sőt a főszereplők a közös elhatározásukat követően is együtt töltik szinte minden szabad percüket, alig mutatva jelét annak, hogy a megszokott kis életük gyökeres fordulatot vett. Támaszt nyújtanak egymásnak egy nehéz nap végén, piacra járnak, Blake Edwards Bombanő (10, 1979) című klasszikusának elévült nőábrázolásán vitatkoznak, valamint továbbra is egy ágyban alszanak.
A szakítás megünneplésének bizarr alapötlete így csupán közegévé, eszközévé „redukálódik” egy kíváncsi, vállalkozó szellemű művészi attitűdnek: a filmmel való kísérletezésnek. Ebből a szempontból az invitálás unásig újrázása a montázselméletek máig leghíresebb eredményét, a Kulesov-effektust hozza működésbe. Ale és Alex egy fix momentumhoz eltérő elemeket, reakciókat társítanak, ezek a visszajelzések pedig segítenek nekik megismerni és megérteni a róluk, mint párról, illetve egyénről kialakult képeket. Az önreflexív játékot Trueba ráadásként megtoldja a filmen belüli film metarétegével, Ale vágási fázisban járó mozijának be-beszüremkedő jeleneteivel, amelyekben a valós, gyanúsan lazán kezelt magánéleti válság stációit, kulcspillanatait nézhetjük újramontírozva, felgyorsítva, zenei aláfestéssel. A tesztvetítés alkalmával a túlbuzgó író barát (Jon Viar) problémásnak értékeli az elbeszélés repetitív jellegét, pontosabban azt hiányolja, hogy a karakterek nem járnak be lineáris fejlődésívet, míg a vágó (Miguel A. Trudu) szerint a film épp a halmozások révén halad előre. Könnyű elveszíteni a fonalat az egymást keresztező fikciós síkok útvesztőjében, a spanyol rendező meg direkt nem ad fogódzót az eligazodáshoz, hiszen hőseinek krízisét többek között pont az táplálja, hogy összekeverik a mozit a saját párkapcsolatuk alakulásával. Az élet egy rosszul megvágott film, de Ale és Alex a hivatásuknak köszönhetően újabb és újabb verziókat ollózhatnak össze belőle. A végkifejletben a buli kifutásának lehetséges elágazásai ugyanakkor azt sejtetik, hogy a final cut még várat magára – talán a kerek befejezés mellőzése is azt szolgálja, hogy örök loopba zárhassák az utolsó közös élményüket.
A nyár utolsó napja komoly hibája azonban, hogy a fentebb levezetett értelmezések nem a film nézése közben fogalmazódnak meg. A voltaképpeni mondanivalót a filmet követő párbeszéd – amit e kritika szerzői is lefolytattak – kristályosítja ki, ami mögött húzódhat ugyan megsüvegelendő alkotói szándék (egy mű attól marad fenn, hogy beszélnek róla), ám ha Trueba valóban ennyit akart csak elérni, akkor a rövidfilmes formátum hatásosabb lett volna e koncepció kibontására. Kiváltképp úgy, hogy a főszereplők már a nyitányban arról beszélgetnek, milyen remek kiindulópont egy forgatókönyvhöz a különválási ünnepség ideája, de abban egyáltalán nem biztosak, hogy az a való életben is működhet – vagyis a narratív síkok kettéválasztása kezdettől adott. A metajáték módszere tehát hamar kiismerhetővé válik, az összképet ráadásul az is az unalomba fulladás felé sodorja, hogy a háttérinformációk homályban tartása miatt a fokozatosan idegesítő running joke-ká silányuló invitációk önmagukban nem képesek kitölteni a közel kétórás játékidőt.
Jonás Trueba formanyelvi kirakósa és szellemi tornája mögött kétségkívül erős vízió rejlik, a vászonról mégis az jön le, hogy ezzel a készítők elsősorban saját magukat akarták szórakoztatni. A nézők, az írópárok, a szerelmesek és a társukat keresők számára inkább a cselekmény allegóriája kínálhat értékes útravalót: logikus lépés egy kapcsolat végét, vagy akár egy film befejezését megünnepelni, hiszen a nagy egész darabkái csak visszatekintve állnak össze mindkét esetben.
