Cannes-ban nem szerették, több kritikus a versenybe válogatását is megkérdőjelezte, a fesztivál legnagyobb csalódásainak toplistáját vezette és sereghajtó volt a népszerűségi listán, most mégis tömegek tódulnak rá Franciaországban: megnéztük mi is az év egyik legnépszerűbb, mégis legvitatottabb francia filmjét a Les Films de Cannes kolozsvári válogatásában.
Elöljáróban és a „felületes szemlélők” kedvéért gyorsan tisztázzuk: ez a Lellouche nem az a Lelouch, hanem Gilles, és nem Claude, köze sincs a francia új hullámhoz, és elsősorban színész, aki csak az utóbbi évtizedben rendezett filmeket, többnyire rövideket vagy szkeccsfilm-részletet. Bár Szabadúszók (Le grand bain / Sink or Swim) című 2018-as vígjátékával a nemzetközi porondon is bemutatkozott és tíz kategóriában jelölték Césarra, kétségtelenül a második filmje, a L’amour ouf az eddigi legnagyobb rendezői sikere. A filmet a francia sajtó a fiatalokat a moziba visszacsábító alkotásként ünnepli, a bemutató utáni első héten egymillióan nézték meg országszerte, ami az idei év harmadik legjobb dobbantásának számít. Hat héttel a mozipremier után, jelenleg az év harmadik legnézettebb hazai alkotása, és ötödik legnézettebb filmje Franciaországban. Ráadásul a közösségi felületeken is önálló életre kelt: fiatal párok alkotják újra a két főszereplő fontosabb jeleneteit. Mindehhez kétségtelenül hozzájárult az ügyes marketingstratégia és a vakációra időzített bemutató, de a film sikerének titka érzésünk szerint valami egyéb lehet. A L’amour ouf egy generáció nosztalgiába burkolt életérzését idézi fel, érezni fogja mindenki, aki valaha ajándékozott rádióból kazettára felvett szerelmesdalokat, vagy hallgatta azt walkmanen, nézett már napfogyatkozást a tengerparton, vagy általánosabban: aki volt már kamasz, szerelmes és lázadó.
Lellouche teljesen biztosra megy: ezt a hangulatot ravasz műfaji egyvelegként konkretizálja. A romantikus (melo)drámát némi vígjátékkal, sötét tónusú, hollywoodi ízű gengszterfilmes jelenetekkel és egy kis musicallel ötvözi – több-kevesebb sikerrel, mert például a film első felében látott zenés-táncos fellángolás zavarba ejtően kiugrik az összes többi jelenet közül, hogy aztán soha vissza ne illeszkedjen. A felütés mindenesetre csupa energia és a teljes film legjobban sikerült részlete: fekete autók végeérhetetlen sora suhan egy város legsötétebb bugyrai irányába, mintha a teljes alvilág felvonulna egy véres leszámolásra, miközben egy lány boldog mosollyal kocog egy telefonfülke irányába. Aztán egy telefon kicseng, egy pisztoly elsül, és máris más idődimenzióban találjuk magunkat: a film szövetének nagyobbik részét kitevő történetben, ami a L’amour ouf legsikerültebb jeleneteit tartalmazza. Ezek folyamatosan sodornak magukkal, nem kezdünk fészkelődni és az óránkra pislogni – ami a film második feléről, már nem feltétlenül jelenthető ki. A kezdeti üldözésjelenet egyébként félig-meddig visszatér még majd keretszerűen, hogy a film megoldása aztán jó messzire kilógjon belőle.
A már emlegetett, múltbeli kamaszszerelem egy társadalmi hátterét tekintve össze nem illő páros története. Jackie (Mallory Wanecque) középosztálybeli, özvegy apjával kettesben éldegél, a lehetőségekhez mérten harmonikusan; a 17 éves lány rendes iskolába jár, rendesen viselkedik, rendes barátnői vannak. A vele egykorú Clotaire (Malik Frikah) sokgyerekes családból származik, kemény kezű és hirtelen haragú apja kikötői munkás, meghunyászkodó anyja maga a két lábon járó szeretet, de nem tudja rendes útra vezetni a fiát, aki korán kihull a rendszerből. Az iskolapad koptatása helyett inkább a sulibuszról leszálló kortársai szívatásával üti el az időt, cselleng vagy parkolóautomaták kifosztásával szórakozik. Bár a jókislány-rosszfiú kapcsolat nem valami eredeti motívum, Lellouche sokáig ügyesen és kiszámíthatatlanul egyensúlyozik a Jackie és Clotaire egymásra találásakor összetalálkozó, két átjárhatatlan világ határán: egy darabig úgy tűnik, olyan ereje van a köteléküknek, hogy bármelyiküket átránthatja a másik világába. Aztán egyre biztosabban kezd látszani az irány, bebizonyosodik, hogy „a szépség fölösleges”, marad a rút és a sötét, s a történet maga lesz a napfogyatkozás – a moralizálással párhuzamosan gyérülnek a vígjátéki elemek, erősödik a gengszterfilm és a melodráma. A közel háromórásra nyújtott történet a felnőtt Jackie-ről (Adèle Exarchopoulos) és Clotaire-ről (François Civil) szóló részébe zavaros részletek keverednek, a sztoriban elvarratlan szálak maradnak, s emiatt a film vége elnagyoltnak és kissé hamisnak hat.
Bár a húzónévként maga az Adèle életével tíz éve berobbant Adèle Exarchopoulos szerepel a plakáton a kevésbé nagypályás, de Cannes-ban debütdíjjal kitüntetett François Civil mellett, rendezőjük nem igazán tudja kihasználni a tehetségüket. Izgalmasabb jelenség viszont a két fiatal tehetség, aki a kamaszszerelem történetét jól működő kémiával viszi: az egykori breaktáncos Malik Frikah és 15 éves, vásznon már negyedszer szereplő Mallory Wanecque. Ők a film nagy felfedezése, ráadásul minden megvan bennük, ami egy igazi tinisztárban meg kell legyen – nem csoda hát, hogy özönlenek a francia fiatalok a mozikba.
2024 egyik legnagyobb költségvetésű francia produkciójának címe könnyen értelmezhető szójáték: az „ouf” a „fou” fordítottja, „őrült szerelemből” így lesz kb. „hű, micsoda szerelem”: az egyik jelenet kamaszos hencegései közepette hangzik el ez a forma („hű, micsoda barátnői” vannak valakinek). Nem mondhatjuk, hogy „hű, micsoda film volt”, de bántani sem érdemes: minden hibája ellenére erős hangulatú közönségfilm jó pillanatokkal.
