Cannes 2024, percről percre Cannes 2024, percről percre

Cannes 2024, percről percre

Idén is eljöttünk Cannes-ba, a világ (még mindig) legfontosabb filmfesztiváljának immár 77. kiadására. Naplószerűen (a legfrissebb van legfelül) számolunk be a Croisette-en és környéként történtekről rövid jelentésekben, az ezzel a hírfolyammal párhuzamosan megjelenő hosszabb szövegeinket is be-beszúrva.

 

Május 25., szombat

Nem indult túl biztatóan a fesztivál, a végére viszont úgy beleerősített a Hivatalos Versenyprogram, hogy csak pislogtunk. Azt rég tudtuk, hogy Cannes-ban a legutolsó nap legutolsó versenyfilmje is olyan lehet, hogy minden korábbit felülír és viszi az Arany Pálmát – mint például Laurent Cantet Az osztály (Entre les murs) című filmje a 2008-as fesztiválon. Most is egykönnyen lehet, hogy ez lesz a helyzet, hiszen az iráni Mohammad Raszulof The Seed of the Sacred Fig című alkotása alaposan felrázta a leszállóágban lévő fesztivált – és ezt nem csak arra a hosszú ünneplésre értem, ami a bemutatót fogadta. Egészen az iráni film érkezéséig lépten-nyomon az Emilia Pérezről beszéltek a filmes szakírók, mint az Arany Pálma nagy esélyeséről, a The Seed of the Sacred Fig viszont mintha egy szemvillanás alatt felülírta volna ezt.

A filmről már korábban is lehetett hallani, rendezőjét ugyanis még a forgatás első heteiben börtönbüntetésre ítélték, azt sem tudta, hogy be tudja-e fejezni a forgatást, a munka végeztével pedig egy titkos menekülőúton szökött ki Iránból. A meneküléséről csak annyit mondott Raszulof, hogy hosszú és kimerítő volt, az viszont nem volt hajlandó elárulni, hogy melyik határnál sikerül kilépnie az országból és hol segítették a további útját. Egyébként nem ez az első alkalom, amikor Raszulofot börtönbüntetésre ítélték: maga a film ötlete is a börtönben fogant meg, ahol a másik híres iráni filmrendezővel, Dzsafar Panahival ült együtt. A film a Masza Amini halála miatt felerősödő hidzsábellenes-tüntetések alatt játszódik, a középpontban egy család áll, ahol az apát épp akkor nevezik ki magas állami pozícióba, amelyben naponta több tucat kihallgatás és halálos ítélet aláírása a feladata. Az új pozíció egy pisztolyt is hoz a házba, ami aztán a későbbi bonyodalmak forrása lesz. A pisztoly eltűnése miatti feszültség felszínre hozza mindazt, ami nemcsak a családi hierarchiában, de nagyobb léptékben az egész iráni társadalomban is probléma. A család nőtagjai, különösen a fiatalabbak azonban már egyre merészebben fordulnak szembe a rendszerrel és apjukkal. Az egyik lányt Masza Rosztami alakítja, aki maga is részt vett a tüntetésekben és meg is sérült. Az anyát alakító, szintén a kötelező hidzsábviselés ellen tüntető Szohejla Golesztani és az apát megformáló Misszag Zaleh nem kísérhette el a filmet Cannes-ba, de Rosztami felmutatta az ő fényképüket is a sajtótájékoztatón. Az intenzív családi drámát a tüntetésekről készült, közösségi médiából összegyűjtött felvételek teszik egészen vérfagyasztóvá.

Korábban én is az Emilia Pérezt vártam az Arany Pálmára, de most azt gondolom, ha ez a film nyer, az ugyanúgy megérdemelt győzelem lesz, sőt. 10/10

(Váró Kata Anna, 12:00)


Május 24., péntek

A Grand Tour Miguel Gomes rendezésében felváltva játszódik a mában és ugrik a vissza a gyarmati időkbe, hogy Malajzia, Thaiföld, Szingapúr és hasonló egzotikus vidékeket járjon végig a nyugati gyarmatosítók/turisták szemével. A fekete-fehér történet aligha volt érdekfesztő számomra, a jelen mindennapjait mutató színes képek viszont annál inkább – de összességében vegyes érzéseket hagy maga után a film. Bár sokan éltetik a filmet, mert nincs benne se szex, se erőszak, és ez valóban ritka ebben a mindkettőben bővelkedő idei versenyben, a kizsákmányolás, az emberi élet értéktelensége nagyon is hangsúlyos. 4/10

Éppen Payal Kapadia indiai rendezőnő All We Imagine As Light című filmje után vagyok, a sajtószobában félszemmel követem a mellettünk párhuzamosan zajló sajtókonferenciát, ahol láthatóan remek a hangulat. Kapadia három generáció nőtagjait mutatja be, akik szülővárosában, Mumbaiban próbálnak boldogulni. A személyes történetükön keresztül Kapadia olyan, a hazáját leginkább érintő kérdésekre világít rá, mint a vallási megosztottság, a férfi munkaerő nyugatra vándorlása, az alacsony munkabérek és beszűkült lehetőségek. Bár ez sem tartozik a legerősebb filmek közé, kifejezetten kedves alkotás, mely csendesen és komótosan halad a végkifejlet felé. 6/10

(Váró Kata Anna, 12:30)



Május 23., csütörtök

Bár délben még meglehetős lelkesedést mutattam Karim Aïnouz Motel Destino című filmje iránt, azóta Gilles Lellouche L’amour ouf (Beating Hearts) című alkotása egy szempillantás alatt mindent felülírt nálam, és ahogy a fogadtatásból láttam, a filmes szakírókkal zsúfolásig megtelt Debussy Theatre (a fesztiválpalota második legnagyobb terme) közönségénél is. A L’amour ouf  egyszerre egy kegyetlen gengszterfilm egy kisvárosi srácról, aki már kiskorától folyamatosan csak balhékba keveredett, és akinek egyenes útja vezetett az utcai verekedésektől a környék alvilágába és egy csodaszép szerelmi történet, melynek kiteljesedését épp a már említettek nehezítik. A két szerelmest gyerekkorukban látjuk először, megismerve családi hátterüket, majd a kamaszkorukhoz ugrunk, ahol nemcsak megismerkednek és egymásba szeretnek, de a sorsuk is egy életre megpecsételődik egy balul sikerült rablás miatt. Bő egy évtizeddel később vesszük fel velük újra a fonalat, hogy lássuk milyen irányba vitte őket az élet, és léthezhet-e még mindazok után közös jövő számukra. Bár a felnőtt szerepeket olyan színészek játsszák, mint Adèle Exarchopoulos és François Civil, a tizenéves Jackie-t megformáló, Mallory Wanecque és különösen a Clotaire-t alakító Malik Frikah teszik leginkább hitelessé a figurákat és emlékezetessé a filmet.

Lellouche alkotása tele van szívvel, energiával és még több erőszakkal. Pár órája már azt írtam, hogy a versenyfilmek körülbelül hetven százalékán már túl vagyunk, egyre érezhetőbben a végéhez közeledik a fesztivál, és lám, még most is jönnek a meglepetések, és az is könnyen meglehet, hogy még csak eztán látjuk meg azt a filmet, amely szombat este megkapja majd az Arany Pálmát. 10/10

(Váró Kata Anna, 22:40)

2006 óta járok Cannes-ba, de az idejét nem tudom, hogy mikor hiányzott, vagy egyáltalán hiányzott-e azóta valaha is kosztümös francia alkotás a Hivatalos Versenyprogramból. Kötelező elemnek tűnt, hogy legalább egy kosztümös film versenyezzen az Arany Pálmáért, még ha csak ritkán hozott bármi figyelemre méltót. Idén versenyen kívül kaptunk egy nagyszabású, szépen megcsinált Monte Cristo grófja-feldolgozást Le comte de Monte-Cristo címen, Matthieu Delaporte és Alexandre de la Patellière rendezésében. A három testőr mellett ez Alexandre Dumas legismertebb és legtöbbet feldolgozott regénye, ami legalább annyi adaptációt kapott, mint A három testőr, melynek legújabb változatát alig néhány hónapja láthattuk a moziban. Delaporte és Patellière feldolgozása kifejezetten szép, különösen a nagyvásznon, és kellőképpen fenntartja az érdeklődést, ahogy egy kosztümös kalandfilmtől az elvárható. Cannes-i napindítónak tökéletes volt, moziba a legújabb Három testőr-feldolgozás úgy elvette a kedvem a Dumas-adaptációktól, pontosabban -újragondolásoktól, hogy aligha váltottam volna rá jegyet, de nem bántam meg, hogy itt beültem rá. 7/10

Lassan a végéhez közeledik a verseny, de még jöhetnek meglepetések. A brazil Karim Aïnouz Motel Destino című filmje számomra kifejezetten kellemes meglepetésként érkezett. A történet egy testvérpárról szól, akiknek egy külföldit kellene eltenniük láb alól, de egyikük egy görbe éjszaka után lekésik az akcióról, mire odaér a balul sikerült emberrablás helyszínére, Heraldo (Iago Xavier) már csak a testvére holtestétől búcsúzhat. Menekülésképpen Heraldo egy alkalmi találkákra fenntartott olcsó motelben húzza meg magát, ahol hamar szerelmi háromszögbe keveredik a motel tulajdonosával (Fábio Assunção) és feleségével (Nataly Rocha). A postás mindig kétszer csengetre hasonlító erotikus thriller tele van erotikával és energiával. 7/10

(Váró Kata Anna, 16:30)


„Ki kell nyílni egy kicsit külföld felé” – Beszélgetés Méder Tamással és Dunai Lászlóval

2024. május 23.

Egy cigarettacsempész lánya átértékeli apjáról szóló emlékeit – erről szól a cannes-i La Cinef (korábbi nevén: Cinéfondation) szekcióban bemutatkozott Praeis (It Will Pass, magyarul kb. Majd eltelik) című litván-angol dráma, amelyet Dovydas Drakšas rendezett, és amelynek stáblistáján négy magyar nevet is találunk. Ebből hárman erdélyiek, és három különböző útvonalon érkeztek a diplomafilm színes, nemzetközi stábjába. A közel félórás alkotás operatőrével és vágójával, Méder Tamással és Dunai Lászlóval beszélgettünk.

Olvasd tovább  


Május 22., szerda

Sean Baker Red Rocket című filmje a 2021-es Cannes-i Fesztivál egyik kedvence volt. Baker idén az Anora című filmmel jelentkezett, az érdeklődés pedig akkora volt, hogy a 8:30-as vetítésen az Agnès Vardáról elnevezett, korábban a fesztivál 60. évfordulójára felhúzott vetítőteremben még a lépcsőkön is ültek. Baker filmje egy sztriptíztáncosnőről, a címszereplő Anoráról (Mikey Madison) szól, aki összejön egy orosz oligarcha fiával. A fiú a szülők amerikai villájában élvezi az mindazt, amit Amerika és a hatalmas vagyon nyújt neki. A két fiatal egyre közelebb kerül egymáshoz és egy hirtelen ötlettől vezérelve összeházasodnak, ami egyhamar a fiú felügyeletével megbízott orosz nehéz fiúk fülébe, rajta keresztül pedig a szülők fülébe jut. Az esküvő érvénytelenítése nem egyszerű dolog, főleg, ha egy fiatal és önfejű táncosnő és a milliárdos orosz család kerül szembe egymással. Baker filmje szórakoztató, nagyon jó alakításokkal, különösen az Anorát megformáló Mikey Madison és a legfoglalkoztatottabb fiatal orosz színész, Jurij Boriszov érdemel említést.

Emlékezetes alakítást nyújt Anamaria Vartolomei a tragikus sorsú Maria Schneider szerepében a Maria (Being Maria) című filmben. Jessica Palud filmje felidézi, miként került a még kiskorú Maria Schneider Bernardo Bertolucci hírhedt filmjébe, és az miként tette tönkre életét és karrierjét. A #metoo hozta elő újra annak a bizonyos, a forgatókönyvben nem szerepelt jelenetnek a történetét, melytől az évszázad egyik botrányfilmje lett Az utolsó tangó Párizsban, és amely Mariát elindította a lejtőn. A fiatal színésznő nem volt képes egyedül megbirkózni a szégyennel és azzal a megalázó helyzettel, amibe Bertolucci és Brando hozta, és amiért egyikük sem kért soha bocsánatot tőle. A történet az újságokból jól ismert, sok újat nem mond, Anamaria Vartolomei viszont nagyon jó benne, és simán leiskolázza még a Marlon Brandót alakító Matt Dillont is.

(Váró Kata Anna, 23:35)



Május 21., kedd

2021-ben Julia Ducournau Titán című testhorrorja nyerte meg az Arany Pálmát, idén egy szintén női alkotó által jegyzett testhorror versenyez a fesztivál fődíjáért. The Substance Coralie Fargeat rendezésében, ha lehet még meredekebb, mint a Titán volt, és túlszárnyalja a műfaj úttörőjét, David Cronenberget is. A különbség, hogy Cronenberg, akinek a The Shrouds című filmje versenyez a fesztiválon, a saját világán belül jobban vonalon belül marad, Fargeat filmje viszont az első pillanattól kezdve a túlzásokra épít, ami aztán egy korábban nem látott torzulásban és egy páratlan vérfürdőben teljesedik ki.

Ahhoz, hogy a The Substance mint testhorror igazán működjön, és a film mondanivalója átjöjjön, szükség van két olyan bevállalós színésznőre, akik nemcsak a színészi képességeiket, de a testük legintimebb hajlatait is feltárják a kamera előtt. A 61 éves Demi Moore és fiatal kolléganője, Margaret Qualley semmit nem bíz a fantáziára a filmben, melyben egy korosodó, megfakult fényű sztár szeretné visszanyerni megkopott fiatalságát és a vele együtt járó szeretetet és figyelmet. A megoldás váratlan formában jön és még váratlanabb eredménnyel jár. A sztori már ismerős lehet a Jól áll neki a halál című filmből, ahol szintén ez volt a kiinduló helyzet és rossz vége lett, bár az inkább egy fekete komédia volt. Utóbbiból van The Substance-ből is, de itt a gore elemekben sincs hiány. A gyomorforgató jelenetek és a sugárban spriccelő vér azonban csak a felszín, hogy Coralie Fargeat megmutassa, milyen nagy a nyomás a szórakoztatóiparban a nőkön, hogy megőrizzék fiatalságukat. A The Substance megmutatja azt is, hogy milyen agresszív módon követel magának helyet és figyelmet az ifjúság, kihasználva a fiatalságukból származó, behozhatatlan előnyt, és hogy veszik el egyre jobban az életteret az idősebbektől. 7/10

A The Substance a testhorrorok rajongóinak két óra (másfél is elég lett volna belőle) felhőtlen szórakozás. Cronenberg The Shrouds című filmje korántsem ennyire szórakoztató, de legalább olyan szépen megcsinált és érdekes, mint a legutóbb Cannes-ban bemutatott A jövő bűnei (Crimes of the Future, 2022). Bármennyire is mesterkélt és modoros Cronenberg mostanában, én vevő voltam A jövő bűneire és a The Shroudsra is. 8/10

(Váró Kata Anna, 17:10)

Ugyan a vakuk a világpremierek stábjainak villognak, és a legnagyobb érdeklődés a versenyfilmeket övezi itt Cannes-ban, van egy szekció, ami kimondottan a régi mozi szerelmeseinek szól: a Cannes Classicsot idén szervezték meg 20. alkalommal, és megannyi restaurált magyar filmet is itt mutattak be először vagy éppenséggel másodszor (mint a Makk-féle Szerelmet) a fesztiválközönségnek. Az idén két filmet sikerült elcsípnem ebből a programból – ezekben az alkotásokban nem lehet csalódni; kipróbált, az idő próbáját többé-kevésbé jól kiállt művek ezek, amikben 40-50-60 év elteltével is lehet újdonságokat felfedezni, vagy új szemmel nézni őket. Az egyik Mario Soffici filmje, a Rosaura a las diez (Rosaura at 10’o Clock, kb. Rosaura este tízkor) volt, egy remek argentin film 1958-ból, amit országa negyedik legnépszerűbb mozgóképeként tartanak számon. A film romantikus vígjáték és bűnügyi thriller, de nem egyszerre, hanem felváltva: ugyanazt a történetet több szemszögből is végignézhetjük, de A vihar kapujában-tól eltérően itt mindegyik nézőpontváltás műfajcserét is jelent, Douglas Sirkből egyből Hitchockba megyünk át.

A cselekmény egy festő és szerelme története köré szövődik, s ugyan nem önreflexív igénnyel készült, hanem közönségbarát alkotásról van szó, megpendít olyan témákat is, mint pl. a művészet való életre tett hatása. A Buenos Aires-i panziót benépesítő figurák nagyon életszerűek, az egérszerű Juan Verdaguer hátborzongatóan jó színész, a címszerepet játszó Susana Campos pedig tényleg olyan gyönyörű, mint egy festmény. Egy percre sem bántam, hogy világpremier helyett ezt a filmet választottam, ráadásul a restaurálás is jól sikerült, tűéles, kontrasztos volt a kép. 9/10

A szekció általam elcsípett másik filmje még régebbi: a La rose de la mer (The Sea Rose, kb. A tenger rózsája) 1946-ban készült, Jacques de Baroncelli rendezte, és olyan, mintha egy Rejtő Jenő-regénybe csöppentünk volna. A címszereplő rozoga hajón szolgáló marcona, viharvert matrózok Marseille-ben, rumszag, olcsó élet – már ez is elég lenne egy virtigli kalandfilmhez, de itt még kemény moralizálás is folyik. A hajó kapitánya ugyanis biztosítási csalást készül véghezvinni, elsüllyesztené a Casablancába tartó, vénülő bárkát egy kis készpénzért. Csakhogy a fedélzeten van egy potyautas is: egy terhes nő, aki a hajó ringatózásától vajúdni kezd... az operatőri munka egyszerű, és a színészvezetés ma már helyenként megmosolyogtató, de kellemes, fordulatos közönségfilm a La rose de la mer, csupa olyan kérdéssel, ami azóta is izgalmas lehet, pláne a bevándorlókkal tele, süllyedőfélben lévő tengeri alkalmatoságokat elnézve a hírekben... 8/10

A kolozsvári TIFF nemrég jelentette be, hogy melyik országot tiszteli meg idén különleges fókusz-szekcióval: Japánt. A válogatás egyik filmjét, a My Sunshine-t (Boku No Ohisama, r. Hiroshi Okuyama) pont most mutatták be Cannes-ban, az Un certain regard szekcióban, és egy kis, szerény, csöndes, de végtelenül kedves alkotásról van szó, aminek intimitását még a régi, 8 mm-es privát videók hangulatára emlékeztető rózsaszín szűrő is erősíti. Hol máshol, mint egy kisvárosban vagyunk, ahol a kamaszkor küszöbén lévő srác, Takuya a helyi jéghokicsapatban próbál helytállni, edzés után pedig feltűnik neki az ugyanazon a jégpályán műkorcsolyát gyakorló lány, Sakura. Sakura edzője, Arakawa a szárnyai alá veszi a dadogós fiút, és megpróbál párt faragni kettőjükből... no nem az életben, hanem csak a korcsolyapályán. A gyerekkori első, beteljesületlen szerelmek világát szívszorítóan átadó, lassan építkező alkotás sok vizet nem mozgat meg, de egy kis nosztalgiával csurig tele ajándék lehet a visszafogottabb távol-keleti filmek szerelmeseinek. 7/10

Nekem sajnos idén ez az utolsó napom a Croisette-en. Még elkapok néhány kisjátékfilmet, no meg a Marcello Mastroianni előtti tisztelgést lánya, Chiara Mastroianni által, aztán vissza kell cserélnem a pálmafákat fenyőre és bodzára. Au revoir!

(Jakab-Benke Nándor, 15:15)



Május 20., hétfő

A vasárnap utolsó filmje, az En fanfare (The Marching Band) a vígjátékok mestere, Emmanuel Courcol rendezésében feltette a koronát az egyébként is erősre sikerült cannes-i pünkösd vasárnapra. Egy kellemetlen diagnózis és egy ennek nyomán felfedett családi titok hoz össze két testvért, akik nem tudva egymásról, nagyon más közegben nőttek fel. Bár az indulástól más-más esélyt kaptak az élettől, a zene szeretete közös bennük. Egyikük sikeres, nemzetközileg is elismert karmester, másikuk harsonás egy bányászzenekarban egy olyan helyen, ahol hamarosan a bányát is bezárják. A két testvér egymásra találásának számos mosolyra fakasztó pillanata van egészen a mindenki szemébe könnyeket csaló végkifejletig.

A bezáró bányák, nehézipari üzemek kétségbeesett, egyik napról a másikra munkanélkülivé váló alkalmazottai és a végsőkig kitartó rezesbanda visszatérő témája az angol filmeknek, pl. Fújhatjuk (Brassed Off, r. Mark Herman, 1996), Alul semmi (The Full Monty, r. Peter Cattaneo, 1997), de a franciáknál még nem láttam erre példát. Ilyen kedves, lélekemelő alkotást ritkán látni, nem csoda, hogy hatalmas ünneplés fogadta a filmet. Az ünnepélyes hangulatot és a meghatottságot fokozta a vetítés végén a színpadra masírozó bányászzenekar előadása. Az En fanfare bemutatója ismét egy olyan film és nem utolsó sorban egy olyan cannes-i pillanat, amely biztosan velem marad. 10/10

Kevin Costner Horizont: Egy amerikai eposz (Horizon: An American Saga) című filmjét, bár becsülettel végigültem és értékelem is, mint erőfeszítést, aligha kerül be a cannes-i kedvenceim közé. A háromórás (és ez még csak az első rész a háromból!), lassan kibontakozó epikus western kicsit olyan, mint A vadnyugat hőskora (How the West Was Won, r. John Ford, Henry Hathaway, George Marshall, 1962), kicsit a Mennyország kapuja (Heaven’s Gate, r. Michael Cimino, 1980). Hiányzik belőle a spagettiwesternek cinizmusa, vagy azok a lélektani mélységek, amelyek olyan emlékezetessé tették a Börtönvonat Yumába (3:10 to Yuma, r. James Mangold, 2007) vagy a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford, r. Andrew Dominik, 2007) című filmeket.

A táj Costner filmjében is a nagy elődökhöz méltó módon gyönyörű, nagyvászonra való, ezért is maradtam végig, a történet ezzel a pátosszal és nagy amerikai heroizmussal nekem egyszerre sok és kevés. Costner sokat tett az indiánkérdés rendezéséért a Farkasokkal táncoló (Dances With Wolves, 1990) című filmjével – ez a szándék most is ott van, ahogy a kínaiak vagy a feketék bemutatása is, hiszen nélkülük nem lenne kerek a vadnyugat hőskorának története, de ha a nyugatra való vándorlásról és az első telepesek nehézségeiről akar valaki tájékozódni, akkor inkább Ole Edvart Rølvaag Giants in the Earth című regényét ajánlom. Hogy a másik két epizód mit hoz, azt még nem sejteni, de a Mennyország kapuja is gigantikus bukás volt annak idején, és Costner is bukott már nagyot a Waterworld című filmjével. Az mindenesetre nem jó előjel, hogy Costner nem érzi, hogy 69(!) évesen már kínos magának olyan főszerepet osztani, amely legalább 30 évvel fiatalabb színészt kíván, arról nem is beszélve, hogy mennyire kínos, hogy egy 1987-es születésű színésznő (Abbey Lee) alakítja azt a nőt, aki mindent bevet, hogy elcsábítsa a nagypapa korú cowboyt. 3/10

(Váró Kata Anna, 20:46)

Az idén több kutya is meg fog mérkőzni a Palm Dog-díjért, az egyikük a címszereplő szürkésfekete agárszerűség Guan Hu Black Dog (Gou Zhen / Fekete kutya) című filmjéből. Ez volt a legerősebb nyitókép, amit az idei fesztiválon kaptam: nagytotálban látjuk a Góbi-sivatagot, a távolból egy busz közeledik. Egy kóborkutyafalka szemberohan a busszal, ami felborul, az emberek kirajzanak belőle, köztünk protagonistánk is, egy westernhőshöz hasonlóan cserzett, makacs, alig beszélő, titokzatos figura (a tajvani Eddie Peng). A finom western-alaphangot végig megtartja a film: egy halálra ítélt, sivatagszéli városkába tartunk, ahol a vér vért kíván, az élet kemény, az alkohol megkerülhetetlen, és amit szinte csak férfiak népesítenek be. No meg tengernyi kóborkutya. Ezeket kellene segíteni befogni hősünknek, de végül a kutya fogja be őt.

Időtlen, 35 mm-re forgatott látványvilág, ökonomikus, rigurózus elbeszélésmód, páratlan stilisztikai egységesség teszik különlegessé a már veteránnak számító Guan Hou munkáját, emellett elképesztő költségvetése is lehetett – ha Pink Floyd megy az egyik kiemelt fontosságú jelenet alatt, akkor ott érződik, hogy nem spóroltak. Nem az ember és állat közti kapcsolatról szól (habár ez is fontos része), hanem a helyünk kereséséről a világban, a szabadsághoz való viszonyunkról, a bennünk lakó kivert kutyáról. Az idei fesztivál talán legférfiasabb filmje, ha szabad így fogalmazni a kvótákra egyre kínosabban figyelő felhozatal kapcsán; ilyen lenne a Fehér isten, ha jó film lenne. 9/10

Laetitia Dosch filmjének – Dog on Trial (Le procés du chien, kb. A kutyapör) – állatszereplője sokkal esélyesebb az idei kutyapálmára, mint a közeliben alig mutatott, titokzatos kínai eb. Ezt a kutyát – egy cserszínű griffon vadászkutyát – sokkal többet és sokkal közelebbről mutogatja a filmjének főszerepébe saját magát castingoló rendezőnő. A film viszont sokkal gyengébb, konvencionálisabb filmnyelvet beszél, csapongó szeleburdisága nem tudta annyira közel engedni hozzám az alkotást, mint a kutyát. Pedig megtörtént események ihlették: egy kutya arcon harapott valakit, ezért halálra ítélték (a gazdáját pedig pénzbüntetésre). Egy veszett ügyeket felkaroló ügyvédnő (Dosch, aki ráadásul nem is túl jó) elhatározza, hogy megvédi a kutyát a halálsortól, és elkezdődik a vicces(kedő) tárgyalássorozat, ami kutyajogi kiáltványnak indul, de hamar feminista lózungokba csap át. A remek témafelvetésnek nem tett jót a komolytalankodás és a tétova (ön)rendezés, mindössze néhány kacagással és egy adag káosszal maradunk (spoiler: nem ölték meg a kutyát). 6/10

A két kutyás Un certain regard után visszatértem a hivatalos versenybe, ahol Kirill Szerebrennyikov új filmje borzolta a kedélyeket. Ha kíváncsi vagy, hogyan lesz a gyerekkorod (vagy az anyukádék gyerekkora) radikális, rendszerellenes zenészeiből, költőiből és filmeseiből vénségére kormányközeli megmondóember – amilyenből sokat, túl sokat láttunk a közelmúltban Amerikától Kelet-Európáig –, a Limonov: A Ballad (Limonov: egy ballada) érdekes gondolatkísérlet lehet ezt megmagyarázni. Jó, hogy a kortárs biopic-özönben nem csak a tipikus zenészéletrajzok kapnak teret, hanem olyan, sokkal összetettebb személyiségek története is, mint pl. az Ukrajnában felnőtt, Moszkvában radikalizálódott, onnan (Szerebrennyikovhoz hasonlóan) kiebrudalt, New Yorkban átnevelődött, Párizsban befutott, majd a Szovjetunió bukása után hazatérő radikális költő, a négy évre elhunyt Eduard Limonov története. Hogyan lesz egy Amerikában feka faszt faló, lánglelkű poétából neobolsevik párt vezetője hazatérése után?

A film csak részleges magyarázatot tud adni erre a zavarba ejtő kérdésre, mert túlságosan el van foglalva a jelenetek közti átmenetek vagánykodó megoldásaival, a kortárs díszletek és jelmezek mutogatásával, illetve azzal, hogy megpróbálja elérni: egy szerethetetlen főhőssel törődjünk több mint két órán keresztül. Limonov döntései megmagyarázhatatlanok, ez nem tesz jót a forgatókönyv ok-okozatiságának, a film végül mégsem bukás, hiszen egy egyedülálló szemszögön keresztül láthatjuk benne a múlt évszázad második harmadát. No és ironikus módon egy amerikai játszhatja el a radikális oroszt: Ben Whishaw lenyűgöző, akkor tudjuk, hogy zseniális, amikor feszengünk. 7/10

(Jakab-Benke Nándor, 15:00)



Május 19., vasárnap

Pünkösd vasárnapja meghozta végre a jó időt és a jó filmeket. Guy Maddin Rumous című versenyen kívüli filmje tökéletes napindító volt, melyet rögtön utána Jacques Audiard Emilia Pérez című alkotása követett. Audiard is visszatérő alkotója a fesztiválnak, akinek legalább annyi jó film pl. A próféta fűződik a nevéhez, amennyi feledhető pl. Rozsda és csont. Audiard 2015-ben már kapott Arany Pálmát a Dheepan – Egy menekült története című alkotásáért, mely messze nem a fesztivál legkiemelkedőbb alkotása volt, de a témája mégis megnyerte magának a Sophie Marceau vezette zsűrit. A 72 éves francia forgatókönyvíró és rendező idén meglehet a fesztivál legnagyobb meglepetését okozta azzal, hogy tőle eddig teljesen szokatlan témához és formához nyúlt legújabb alkotásában, az Emilia Pérezben.

 

A történet egy mexikói ügyvédnőről szól, akit egy ismert drogbáró keres meg, ahogy segítsen neki új életet kezdeni (Zoë Saldana). Az új élethez radikális lépésre szánja el magát, hiszen ebből a világból csak a halál lehet az út. A terv úgy látszik sikerül, még az ügyvédnő számára is felismerhetetlen átváltozása a látszólagos garancia a tiszta lapra. Az új élet része lesz, hogy az egykori kegyetlen bűnöző jóvá tegye bűneit és segítsen felkutatni a korábban kartellek által eltüntetett embereket. Így talál rá a szerelem is egy volt áldozat feleségének képében. Úgy tűnik, rendeződik minden, még a családját is hazahozatja Mexikóba, akik mit sem sejtenek az egészből, de felesége (Selena Gomez) és új partnere (Edgar Ramirez) alaposan kibillentik a korábban már beállt kényes egyensúlyt.

Nem akarok többet mondani a történetről, mert azt spoilermentesen nem lehetne. Nekünk itt Cannes-ban megadatik, hogy minimális előzetes információ után elsőként láthassuk a filmeket, és hogy a meglepetés valóban meglepetés legyen számunkra, maradjon is így, a többit egy világért sem venném el senkitől. Annyit viszont elárulok, hogy az Emilia Pérez egyszerre egy lebilincselő és feszes tempójú thriller és lendületes musical. Zoë Saldana még sosem volt ilyen káprázatosan sokoldalú és sziporkázó, amiben kiváló partnerei vannak, különösen Carla Sofía Cascón személyében. A mexikói drogkartelek kegyetlenségéről, a több ezer, sőt százezer eltűnt személyről már sokat hallottunk más rendezőktől is, de ilyen ötletesen és merész műfaji megoldásokkal még senki nem nyúlt a témához. 10/10

(Váró Kata Anna, 15:20)

Leos Carax új filmjében csak az csalódhatott, aki valami szabványos alkotást várt az enigmatikus, öntörvényű rendezőtől, Godard talán egyetlen hiteles kortárs földi helytartójától. Már a film hossza sem volt szabványos: se nem rövid, se nem hosszú, egy forgalmazhatatlan háromnegyed órás filmről van szó... illetve még a „film” is erős túlzás, ugyanis a C'est pas moi (kb. Nem én vagyok) inkább egy videóesszé, mozgóképes szabad ötletek jegyzéke, képes-zenés-szöveges kollázs, amiben Carax mindent kannibalizál a filmtörténettől kezdve a híreken keresztül a saját filmjeiig. Érdekes megfigyelni, hogy más, Cannes-ban idén résztvevő alkotók (igaz, ők öregebbek) hogyan vetnek számot saját életművükkel Caraxhoz képest: szomorkásan, optimistán, patetikusan... nem ám a francia. Ő roncsolt életrajzi mozgóképet készít, amiben a legfontosabb alkotói aktus nem a forgatás, hanem a montázs és a feliratozás. A saját alkotói énje bugyraiba merül alá, közben meg nem felejt el egy-két pimasz megjegyzést tenni a világ mostani állapotáról – sőt, még Roman Polanski és David Bowie is előkerül potenciális alteregóként.

Az őszintén örvénylő, de sokszor konkrétan érthetetlen képsorozat után akkora ováció fogadta Caraxot (akit elkísértek hűséges alkotótársai, pl. Denis Lavant), hogy muszáj volt rágyújtania egy cigire a fesztiválpalota legnagyobb díszterme kellős közepén, ettől még nagyobb és hosszabb üdvrivalgást kapott. Hiába na, a franciák megbecsülik az auteurjeiket! 8/10

(Jakab-Benke Nándor, 13:00)



Május 18., szombat

Ahhoz aligha férhet kétség, hogy a legerősebb verseny mindig Cannes-ban van, bár Velence sokszor megszorongatta már francia riválisát, elsősorban annak köszöhetően, hogy az augusztus végi kezdés több időt hagyott az alkotóknak. A cannes-i versenyprogram évről évre a legnagyobb mestereket sorakoztatja fel, helyenként beengedve az újoncokat is; innen kerülnek ki a később számos rangos díjjal megszórt alkotások, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy legalább ilyen arányban merülnek filmek a teljes feledésbe is.

Idén sincs ez másként. Bár nagyon az elején járunk még a versenyprogramnak, eddig pont az mutatkozik a fesztivál gyengéjének, ami az erőssége kellene, hogy legyen: a nagy nevek hozzák a tőlük megszokott, kézjegyüket magukon viselő alkotásokat, ám ezek kevéssé rázzák már fel Cannes sokat látott kritikusait. Hogy mutassanak újat, Andrea Arnold a természetfelettit keveri a rögvalósággal a Birdben, Jorgosz Lanthimosz három rövid filmnovellát fűz egybe a visszatérő szereplőgárda és egy, mindhármon átívelő haláleset segítségével a Kinds of Kindnessben, Jia Zhangke a Caught by the Tidesban, az ezredfordulóig utazik vissza korábbi filmjei helyszínére, felemlegetve miként teszi tönkre a kínai kormány megalomániája a helyi közösségeket, tüntet el teljes városokat a föld színéről, hogy megépítse a világ legnagyobb duzzasztógátját vagy olimpiát rendezzen. A történet átível egészen napjainkig, kitérve a covidra is és annak hivatalos kínai kommunikációjára, de mutatja azt is, hogy miként hatottak az egyének szintjén a mindennapi életre az említettek. Paul Schrader az Oh, Canadában az élet elmúlásáról, betegségről, szerelemről és alkotói létről elmélkedik olyan színészek tolmácsolásában, mint Richard Gere és Uma Thurman; a film meglehetősen hűvös fogadtatásra talált. Mind-mind olyan alkotás ez, aminek helye van itt a legnagyobbak versenyében, de egyik sem igazán átütő.

Ugyanez elmondható Emanuel Pârvu Trei kilometri până la capătul lumii című filmjéről is, amely jól illeszkedi a „román újhullámkánt” emlegetett, leginkább a cannes-i kedvenc, Cristian Mungiu nevével fémjelzett irányzatba, de már közel sincs olyan hatása, mint Mungiu Négy hónap, három hét, két nap című alkotásának volt annak idején. Emlékszem, az első nap első versenyfilmje volt a 2007-es fesztiválon, de már akkor lehetett róla tudni, hogy jó eséllyel ez viszi majd el az Arany Pálmát, és így is lett, ahogy Jia Zhang-ke Still Life című filmjén is éreztük már a bemutatásakor Velencében, hogy nem távozik majd üres kézzel. Az említett idei versenyfilmek esetében még nem volt ilyen érzésem, bár, ahogy írtam korábban is, még nagyon a verseny elején vagyunk, bőven jöhetnek még meglepetések, az viszont már most biztos, hogy az említett alkotók egyike sem okozott eddig igazán nagy meglepetést.

(Váró Kata Anna, 20:35)

Sohasem vonultam még be manelére a vörös szőnyegen Cannes-ban. Vonulni konkrétan most sem kellett, de sikerült még a Trei kilometri de la sfârșitul lumii stábja előtt besurranni, miközben az alkotókat vaskos franszia akcentussal („réálizátőr: Eménüel Pár-vu” – franciául a par vous kb. „magadtól, magad által”) felkonferáló hölgy túlharsogta az autentikus román turbófolkot (a manele eme műfaji meghatározása Radu Jude tavalyi filmjéből származik). A Három kilométerre a világ végétől megfog minden klisét a mára intézménnyé csontosodott újhullámból, és alig kendőzötten újracsomagolja. De nem volt rossz, főleg Adrian Titieninek volt egy elképesztő minimonológja a film kétharmadánál, ami olyan mértékű bepillantást ad a falusi román valóságba, hogy a fekete szmokingos és gálaestélyis nyugat-európai hölgyek-urak el sem tudják képzelni, hogy mennyire igaz. Még akkor se, ha a R.M.N. után lehet már valami sejtésük. A filmről majd bővebben is írunk kritikát, és röpke egy hónap múlva meg lehet nézni Kolozsváron, a TIFF-en is. 7/10

Jorgosz Lantimosz új filmje alaposan kiakasztotta a Szegény párák folytatására váró fesztiválközönséget, sokat nem is írnék róla, hiszen megérdemli, hogy majd alaposabban kivesézzük. Viszont végre sikerült bepótoni a fesztiválnyitó Le deuxième acte (The Second Act, kb. A második felvonás) című Quentin Dupieux-metafilmet. Már a címből is érezhető, hogy egyfajta double feature-ként is fel lehet fogni a rendező előző, színházban játszódó Yannick-jával együtt (arról itt írtunk), csak itt a francia mestertroll még továbblép a film/színház és valóság viszonyának dekonstruálásában. Dupieux filmjei kellemesen rövidek, ez most is így van, viszont ezúttal épp hogy elfért volna még 15-20 perc, amiben jobban kifuttathatta volna a „színház/film az egész világ, és színész benne minden férfi és nő” alapötletére támaszkodó provokatív moziját. Nemcsak a saját életünkben szerepet játszó mivoltunkat pedzegeti A második felvonás, hanem az ideológiaszerűen nyögött politikai korrektség és cancel-kultúra, no meg a mesterséges intelligenciától rettegő filmipar is kap egy-két fricskát ebben az egymásra facsarodó narratív szintekkel dolgozó szatírában.

A szerepeikben lubickoló sztárszínészeket (Lea Seudoux, Vincent Lindon, Louis Garrell) nagyon jó saját perszónáik karikírozása közben, ám sajnálattal kell észrevennünk, hogy Dupieux intézménnyé válása, kanonizálódása egyben szelídülést is jelent, minden tekervényessége ellenére egyre konzervatívabb filmnyelvet beszél. Izgalmas lesz figyelni, innen merre lép tovább. 8/10

(Jakab-Benke Nándor, 14:00)



Május 17., péntek

Nálam a versenyfilmeké a prioritás, de igyekszem az Un certain regard szekcióból is minél több filmre bejutni. Reggel az On Becoming a Guinea Fowl (r. Rungano Nyoni) című filmmel indítottam. Shula (Susan Chardy) hazatér a családjához Afrikába, és nem sokkal megérkezése után holtan találja Fred nevű nagybátyját. A tradicionális gyászszertartás alkalmával a család nőtagjainak beszélgetéseiből egyre inkább világos lesz, hogy többüket is zaklatta szexuálisan a néhai rokon, a fiatal feleségéről nem is beszélve, aki még tizenkét éves volt, amikor Fred bácsi feleségül vette, majd sűrű egymásutánban hat gyereket csinált neki. Tradíció és generációkon át elhallgatott bűnök ütköznek egymással, míg Shula megelégelve a fiatalabb családtagok szenvedését és az idősebbek kollektív hallgatását felvállalja, hogy ő lesz az a címben is szereplő Guinea Fowl, aki riadót fúj figyelmeztetve társait a veszélyre. Megpróbál véget vetni a helyzetnek, s hogy a nagybácsi családja szándékosan nem véve tudomást Fred bűneiről, a fiatal feleséget vádolja, hogy elhanyagolta a férjét.

A nők elleni szexuális és fizikai erőszak, illetve a hallgatás és a bűnök fölötti szemhunyás a témája a The Shameless (r. Konstantin Bojanov) filmjében is. A történet főhőse egy prostituált, aki Delhiből menekül miután halára késelte egyik erőszakos kuncsaftját. Egy vidéki kisvárosban talál átmenetileg menedéket, ahol megismerkedik egy feltűnő szépségű fiatal lánnyal, aki ahelyett, hogy élvezhetné nőiességét és szépségét, megpróbálja azt mindenáron elrejteni, mert mint kiderül már tizenkétéves kora óta licitálnak a szüzességére a férfiak, köztük egy befolyásos politikus is.

A két nő egymásra találása a gyöngédség kétségbeesett keresése abban a világban, ahol a nők elleni fizikai és szexuális erőszak mindennapos, és ahol a család nemhogy megakadályozná ezt, hanem természetesnek tekinti, hiszen így meg egy már generációk óta. A megrendítő alkotást a két főszereplő, Anasuya Sengupta és Omara Shetty játéka teszi még emlékezetesebbé.

(Váró Kata Anna, 20:40)

Három újságíró elindul interjút készíteni egy saját népét gyilkoló elnökkel egy védett városba, politikai felfordulások közepette – nem, ez nem Alex Garland „jelenjövőben” játszódó, felkapott Polgárháborúja, hanem a kambodzsai dokumentumfilmes legenda, Rithy Panh új filmje, a Rendez-vous avec Pol Pot (Találkozó Pol Pottal). 1978-ban járunk, Kambodzsa új neve Demokratikus Kampucsea, és a háromfős francia újságírócsapat vezetője, Grégoire Colin számára maga a megtestesült kommunista utópia, ahol megszűnt a pénz, mindenki boldogan, kollektív gazdaságokba tömörülve él és élteti a pártot. Ha Colin a csapat feje, akkor Cyril Gueï fotós a csapat szeme és keze: neki kezd először derengeni, hogy amit látnak, az csupán egy számukra gondosan megszűrt és megrendezett valóság. Az Irène Jacob által alakított rádiós újságírónő pedig a trió szíve, egyben óvatos mediátora, de amikor élesben látja, hogy hogyan épül képekből, szobrokból a személyi kultusz, már ő sem halogathatja a hazugsággal való szembenézést. A film különlegessége az, ahogyan a Panh által frissen forgatott fikciós-játékfilmes alapot keveri a brutális népirtást rögzítő archív dokumentumfelvételekkel, néha nemcsak jeleneten, hanem akár egyetlen képen belül is. Erre a két rétegre tevődik egy harmadik, a kis faragott bábukkal újrajátszott fikció animált, vagy inkább dioráma-szerű síkja, ami egyszerre ad eltávolodási és elgondolkodási lehetőséget a látottakon. Sajnos Panh izgalmas premisszája kissé lelankad a végére, pedig húsz perccel rövidebbre vágva igazán jó lenne megmutatni azoknak az elkényeztetett európai tinédzsereknek, akik CCCP-sapkákban, Che Guevara-pólókban üldögélve szürcsölik Lenin-feliratos csuprokból a Coca-Colát. 7/10

Hasonlóan izgalmas módon keveredik a nem feltétlen moziba szánt, de a történelmi körülmények miatt nyilvánossá vált privát mozgóképek világa a rendező által felépített meta-autofikcióéval Ye Lou An Unfinished Movie (Egy befejezetlen film) című formanyelvi kísérletében. Egy saját, tíz évvel korábbi, befejezetlen filmjének nyersanyagát elővevő rendező megpróbálja rávenni az időközben családot alapított, szétszóródott vagy éppe befutott stábtagokat és színészeket, hogy folytassák a félbehagyott filmet. Nagy nehezen össze is jön a produkció, beköltöznek egy gyártási főhadiszállásként fungáló szállodába... 2019 végén. Innentől már lehet sejteni, hogy mi történik: a kínai újév előtt néhány nappal, 2020 januárjában kitör a pandémia és a pánik, sőt, kiderül, hogy a stábnak van wuhani tagja. A csapat nagyrészét a hotelben karanténozzák el, mi az egyik színésszel maradunk egy szobában, és innentől a képi elbeszélés nagyrésze nagyon is ismerős keretek között zajlik: videócsetes stábértekezletek, az elszakított feleséggel és kisbabával való whatsapp-hívások, a balkonról rögzített, pixeles valóság. Az az érzésünk, hogy az igazán brutális képeket meg sem lehetett mutatnia Ye Lou-nak a cenzúra miatt. Ők filmes csapatként még ahhoz képest privilegizált helyzetben voltak például ahhoz a kisfiúhoz képest, akinek elhurcolták a családját a hatóságok egy mentőben, ő pedig otthonmarad, és megfeledkeztek róla. A valóság eleinte épp csak be-beszüremkedik a gondosan megszűrt híreken keresztül, és aztán egyre nagyobb szerepet kapnak az azóta virálissá vált, kiszivárgott privát videók a kínai átlagpolgárok telefonjaiból. Izgalmas formanyelvi kísérlet az An Unfinished Movie (már-már videóesszének is felfogható arról, hogy hogyan befolyásolta a pandémia a vizuális kommunikációt), egyszersmind memento mori arról a négy évvel ezelőtti történtről, amit mindenki elfelejtene, de nem fog. 8/10

1978 és 2020 után megérkeztünk a jelenbe is, az ukrajnai háború hétköznapjaiba. Szergej Loznyica, az ukrajnai film fenegyereke ott folytatja a The Invasionnel, ahol a Majdan és a Donyeci történetek után abbahagyta: a háborútól sújtott hátország mindennapjainak szenvtelen dokumentálásával. Temetés, esküvő, születés, és megint temetés – mintha maga Loznyica is belefáradt volna ebbe a körforgásba, képei már sokkal nehezebben csiholnak empátiát, a hírekben prezentált „valóság” már érdekesebb, mint az rendező által megszűrt, állóképekben bemutatott tabló. Nem pontozom, mert kijöttem a felénél.

(Jakab-Benke Nándor, 13:00)


Harag Egyes: Egy Mad Max-történet – George Miller: Furiosa: A Mad Max Saga / Furiosa: Történet a Mad Maxből

2024. május 17.

Kevés tökéletes, vagy legalábbis ahhoz közeli film készült a történelem során, de a Mad Max: A harag útja egészen biztosan közöttük van. George „Sokoldalú” Miller adrenalinbombája úgy feladta a leckét mindenkinek, hogy azóta is csak próbál felzárkózni mellé a filmes világ többi része. Sajnos úgy tűnik, még saját maga is.

Olvasd tovább  


Május 16., csütörtök

Az utóbbi években mindig egy-két napos késéssel érkezem Cannes-ba, lassabban veszem fel a ritmust és rázódom bele a munkába. Idén sem volt ez másképp, így nekem a Furiosa: Történet a Mad Maxből című akciómozival indult az idei fesztivál. Tudom, hogy sokak szerint időpocsékolás egy fesztiválon olyan filmre beülni, mely még a mustra befejezése előtt moziba kerül, de a Grand Théâtre Lumière hatalmas vászna nyújtotta élményt egy hazai mozi sem tudja megadni.

A könnyed kezdés után jött a gyomorszájon vágás Magnus von Horn The Girl with the Needle című filmjének köszönhetően, hogy aztán Andrea Arnold vigyen a társadalom peremére szorult fiatalokkal a jelen szociális problémáinak legmélyebb bugyraiba. Andrea Arnoldra már az Oscar-díjas rövidfilmje, a Darázs kapcsán felfigyeltem, és azóta is izgalmas rendezőnek találom, akinek különösen a Red Road vagy az Akvárium című alkotása tetszett. Nem nyert meg magának maradéktalanul az Üvöltő szelek-adaptációja vagy a Tehén sem, de mindkettőt figyelemre méltónak találtam. Arnold idei versenyfilmje, a Bird nekem viszont még az American Honey-hoz hasonló csalódás volt. A szegénység, kitaszítottság, a családon belüli erőszak visszatérő témái a rendezőnőnek, itt sincs ez másképp, csak sajnos az energia és az újdonság hiányzik belőle. A történet hőse a koránál érettebbnek tűnő, 12 esztendős Bailey (Nykiya Adams), aki épp a napokban újra nősülni készülő apjával (Barry Keoghan) él, de nem feledkezik meg az anyjával maradt fiatalabb testvéreiről sem, akiknek pokol az életük a nő új pasija miatt. A két szülő közt őrlődő lány váratlanul új barátra tesz szert a különc Bird (Franz Rogowski) személyében. Eleinte nagyon nem éreztem a helyén Barry Keoghant az agyontetovált, piti drogdíler apa szerepében, aki még jóformán gyerekfejjel lett szülő, de a végére ő mentette meg számomra a teljes érdektelenségtől a filmet. Amennyire azt éreztem az Üvöltő szelek vagy a Tehén kapcsán, hogy képes megújulni a rendezőnő, most visszatért a gyökerekhez, de a Bird már közel sem azt nyújtja, mint például az Akvárium, még akkor sem, ha Arnold a végén valami tőle szokatlanul új húzással próbálja elemelni a rögvalóságtól a történetet.

George Miller látványmoziját is túlszárnyalta Francis Ford Coppola Megalopolis című filmje, amit az első fél órában kedvem lett volna otthagyni, a végére viszont úgy álltam fel, hogy meglehet, az idei fesztivál, sőt az utóbbi évek vizuálisan leginkább lebilincselő filmjét láttam. A Megalopolis tökéletes zárása volt az első cannes-i munkanapomnak.

(Váró Kata Anna, 23:15)

A tegnapi esti utolsó vetítésem a Quinzaine (Rendezők/filmkészítők kéthete) szekció hivatalos megnyitója volt. Az első bő negyedórát a filmszínházi személyzet sztrájkja, illetve a sztrájk kapcsán megfogalmazott kiáltvány felolvasása töltötte ki. Jó év volt 2023 a mozinak – derült ki a pamfletből, de a mozimunkásoknak kevésbé, legalábbis Franciaországban. Egy olyan országban, ahol a kultúra – konkrétabban a mozikultúra – nemzeti kincs, biztonságosabb jelent és jövőt kellene teremteni a mozikat kiszolgáló személyzetnek – hangzott el a hosszú tapssal jutalmazott kérés. A prekariátus felé sodródnak, és ha már nem lesz kulturált személyzet, aki a a filmszínházi élményt biztosítsa, az nem tesz majd jót a filmipar egészének – figyelmeztettek. Vidámabb infó is elhangzott: az idei Quinzaine vizuális identitását nem más tervezte, mint Takeshi Kitano, a legendás japán filmes és ezermester.

Ezután az idei Kéthét „életműdíjasát”, Andrea Arnoldot méltatták, akinek egyébként az új filmje, a Bird a hivatalos versenyprogramban mutatkozik be épp ma. Hamarosan arról is beszámolunk, addig is egyfajta miniretrospektívet kaphattunk a brit rendezőnő életművéből, aki könnyekig hatódva köszönte meg a „karrierközépi” mini-életműdíjat a mellékszekció szervezőinek. Nem ez volt a gála egyetlen könnyfacsaró pillanata, hiszen utána következett a szekció hivatalos nyitófilmje, a This Life of Mine (Ma vie ma guelule), amelynek rendezőnője, Sophie Fillières már nem érhette meg a megtiszteltetést. A szekció résztvevői között tapintható kultusszal rendelkező alkotó tavaly nyáron hunyt el 58 évesen, miután befejezte a film forgatását. Jobb híján a gyerekei felügyelete alatt véglegesült a film, és ők is konferálták fel, külön kiemelve az édesanyjuk alteregójaként működő Agnés Jaouit, aki a film főszereplője. Egy habókos nő életközépi válságát láthatjuk megkapó könnyedséggel és humorral, amint próbál a gyerekei, a munkája, a válása, és a pszichológusa között egyensúlyozni. Az eredeti franciában sokkal trágárabb című This Life of Mine képes regisztert váltani félúton, levedleni a filmet nyitó komikus felhangokat, és egészen elkomorodni a második részre. A közönség láthatóan ráismert a filmet író és rendező Filliéres-re, de talán /túlságosan is nekik szólt ez a film, kétlem, hogy a nemzetközi közönség értékelné a saját kultúrájába talán igen mélyre gyökerezett alkotást. 5/10

Karaktertanulmánynak nagyon erős, filmes konstrukciónak kissé gyengébb a francia Agathe Reidinger debüt-nagyjátékfilmje, a Wild Diamond (Diamant brut, kb. Csiszolatlan gyémánt) a hivatalos versenyben. Egy 19 éves lányt kísérünk Noé Bach nagyon szubjektív kamerájával, aki egyébként Cannes-tól nem messze, a francia Riviéra egyik kisvárosában tengeti az életét – némileg kontrasztban azzal, amit gondolunk erről a vidékről. Persze, az Insta-követői számára nem úgy tűnik, mintha tengetné: megpróbálja a lehető legglamúrosabbra venni a figurát, megjátszani a nagy dívát, még ha néha ennek az is az ára, hogy a szebb ruhadarabokat el kell lopnia vásárlás helyett. Számára a látszat minden, és barátnőivel falkába verődve meg is indokolja: ha tetszel az embereknek, csodálni fognak, ha csodálni fognak, akkor pedig hatalmad lesz. És akkor pénzed is lesz. Elképesztő látni, hogy mit képes elművelni a testével (és lelkével) ez a lány az elérhetetlen csillogásért, és amikor végre úgy tűnik, hogy bejön a számítása, és beválogatják egy reality-műsorba, akkor kap még néhány kemény életleckét a meglévők mellé. A keserű felnövéstörténet paneljeit láttuk már más filmekből, sőt, még nyomorúságosabban is, kelet-európai ízben. Ha szerkezetében, nyelvezetében, tanulságaiban nem is nyújt újdonságot a Csiszolatlan gyémánt, a főszereplő Malou Khebizit mindenképp érdemes kiemelni, sőt, kicsit talán túlságosan is eggyé tud válni a szerepével. Ő tényleg egy gyémánt, és most kapta az első csiszolását főszerepben. 6/10

A versenyszekció következő filmje, a The Girl with the Needle (Pigen med nålen) viszont akkora súlyú egzisztencialista angstot cipel, hogy minden hibája és hatásvadászata (de hát nem hatást vadászunk mindnyájan?) ellenére is megér majd egy külön misét.

(Jakab-Benke Nándor, 14:30)



Május 15., szerda

A tegnapi nyitógálára (amelyen a Binoche-Streep-Gerwig triumvirátus tündökölt) még nem érkeztünk meg ugyan, de legalább a nyitófilm ma reggeli második vetítését is lekéstük a sajtóirodában tapasztalható már-már balkáni káosz miatt. A hivatalos nyitófilm amúgy a francia mestertroll Quentin Dupieux új filmje, amit mindenképpen be fogunk pótolni, úgyhogy tessenek tuned-nak maradni. Ha már reggeli filmre sem sikerült beülni, bár egy pálmafás-napfényes séta összejöhetett volna a korzón, de abból is csak a bőrig ázás valósult meg. De nem az időjárásról beszélünk a világ (talán) legfontosabb filmfesztiválján, hanem a filmekről! Pláne, hogy a moziban mindig ugyanolyan a klíma, és mindig este van.

Az első vetítés, amire sikerült jegyet szerezni, az a Rendezők Kéthete (Quinzaine des cinéastes, korábban: Quinzaine des realisateurs) nevű párhuzamos szekció egyik vetítése volt. Mint kiderült, a Quinzaine-nek van egy különleges projektje, ami minden évben más-más országban valósul meg, ez a Director’s Factory, azaz „Rendezőüzem”. Olyan fiatal, tehetséges rendezőket eresztenek össze más-más országbéli írókkal és színészekkel, akik az első nagyjátékfilmjük finanszírozására várnak, és közben pont van idejük elkészíteni egy-egy rövidet. Idén a kiszemelt ország a Fülöp-szigetek volt, és négy fiatal filippínó auteur-várományos kapott lehetőséges és büdzsét egy-egy, 15-20 perc közötti alkotás elkészítésére, maláj, kambodzsai, indiai és szingapúri társakkal szövetkezve. Ahogy annak lennie kell, merőben eltérő hangvételű, stílusú, témájú és filmnyelvű kisjátékfilmek készültek, egy-két forgatási helyszínt leszámítva semmi közük nincs egymáshoz. A Silig címűben még Lav Diaz egyik visszatérő színésznője is felbukkan, de egyelőre hiába keressük az idősödő filippínó függetlenfilm-cézár utódját: jobbára nyugati témák újramelegítésével dolgozik, tipikusan olyan modorban, hogy az az indie-filmek nemzetközi közönségének tessen. Sokkal lokálisabb, kontemplatívabb és eredetibb a Walay Balay, ami kevés párbeszéddel, de a hang kiemelt használattal főz kevésből ízleteset. A másik két film említésre sem méltó.

Ha már életműdíjat kapott a nyitógálán, akkor a fesztiválszervezők „randevúra” is lehetőséget biztosítottak másnapra Meryl Streeppel, az amerikai színészlegendával. Sikerült beülni a kötetlen, workshopnak tényleg a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető beszélgetésre – erről holnap bővebben beszámolunk majd.

(Jakab-Benke Nándor, 17:00)

Támogass egy kávé árával!
 

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Friss film és sorozat