Na, nem egy rendes, tényleges randevúról van szó, de így hívja a filmfesztivál ezeket a legendás meghívottakkal történő kis, kötetlen beszélgetéseket, amiket erős túlzás lenne mesterkurzusnak titulálni.
Streep az idei, 77. Cannes-i Fesztivál egyik díszvendége, a nyitógálán életműdíjat kapott a fesztiváltól. Juliette Binoche nyújtotta át neki, egyébként pedig 35 év után díjazták újból Arany Pálmával – 1989-ben még a Sikoly a sötétben (Evil Angels) főszerepéért kapott „rendes” (értsd: nem tiszteletbeli) szobrocskát –, szerdán, a fesztivál második napján pedig egy röpke egyórás, leülős, szakmaibb kis beszélgetésre került sor a színészlegendával a fesztiválpalota Debussy-termében, ahol Didier Allouch francia tévés újságíró kapta meg (és pazarolta el kissé) a lehetőséget és megtiszteltetést, hogy Streepet faggathassa. Thierry Fremaux fesztiváligazgató csakazértis kizárólag franciául elmondott konferálására betoppant a színpadra Meryl Streep életnagyságban, rögtön megdicsérte a nyitófilmet, egyben szabadkozott is a „másnapossága” miatt. Jól jött az előre mentegetőzés, hiszen néhány kérdésre nem igazán tudott válaszolni – és nem feltétlenül az ő hibájából.
Amire viszont igen, azokra derekasan replikázott. „Nem vagyok rocksztár” – válaszolt például arra, amikor Allouch az első, 35 évvel ezelőtti Cannes-élményeiről érdeklődött. „Unalmas az életem igazából” – vallott, amikor a sztárallűröket és a dívaságot próbálta belőle előcsalogatni a kérdező. Sokat számítanak neki a gyerekei, és most már az unokái is, sosem szerette betegesen a rivaldafényt. Akkoriban viszont nem hitte el, hogy tényleg kilenc bodyguardra lesz szüksége – pedig volt, hiszen akkor teljesen másak voltak a biztonsági rendelkezések, nem volt ennyi kordon, és még a tévés operatőrök is pimaszabbak voltak. „Nem is emlékszem konkrétan a díj átadására” – vallotta be derűs őszinteséggel. Tényleg nem rocksztár.
Eztán konkrét filmszerepekről esett szó, és mindegyik címnél jó volt hallani a teremből visszhangzó üdvrivalgást – az elsőt mindjárt a Kramer kontra Kramer kapta, ami kapcsán az volt az egyik kérdés, hogy tényleg át- avagy újraírhatta-e az egyik filmbéli monológját. Streep szerint Avery Corman eredeti könyve, amiből a forgatókönyv készült, dühből és dacból íródott, mintegy válaszul az akkori feminista mozgalmakra, és Robert Benton rendező-forgatókönyvíró is úgy érezte, hogy nincs rendes motivációja a női főhősnek. Dustin Hoffmannak viszont volt egy ötlete – végül mindhárman (Hoffmann, Benton és Streep) is elvonultak megírni egy-egy verziót, és a Streep változata győzött, az alapján alakították át a forgatókönyvet. A film társadalmi mondanivalójára vonatkozóan annyit jegyzett meg, hogy minden alkotás a korszakot és a korszak problémáit ükrözi, még az agyatlan vígjátékok is, abban az értelemben, hogy azok épp elterelnék a figyelmet azokról.
Válni csak pontosan, szépen... – Robert Benton: Kramer vs. Kramer / Kramer kontra Kramer, 1979
Egy magára hagyott apa olykor keserű, olykor édes csatározása fiával, fájdalmas küzdelme volt feleségével mélyebbre hatolt az Akadémia tagjainak szívében, mint Coppola vietnami pokoljárása (Apokalipszis most), vagy Bob Fosse 8 és fél-ízű musicalje, a Mindhalálig zene (All That Jazz). A Kramer család viszontagságai 9 jelölésből 5 kategóriában kaptak díjat.
A Szarvasvadászra (The Deer Hunter, 1978) emlékezve páratlan őszinteséggel mesélt arról, hogy mekkora hatással volt a vietnami háború a hazaérkezőkre: az akkori párja medikusként szolgált, heroinfüggőként tért haza – de az otthonmaradottak kisvárosi életére tett hatást is jól ismeri, hiszen ő „kisvárosi lány”. Érdekes, hogy Cimino is megengedte neki, hogy be-betoldja a saját párbeszédelemeit: szerinte azért, mert a férfi írók-rendezők, de pláne a férfi stúdióvezetők nem tudtak női fejjel gondolkozni, nem tudtak empatizálni a női karakterekkel – viszont ő nőként igenis tudott empatizálni a háborús veterán karakterekkel, legyen az John Savage vagy DeNiro figurája.
Bumm a fejbe – Michael Cimino: The Deer Hunter / A szarvasvadász, 1978
Ciminót – és A szarvasvadászt – utálni vagy imádni szokás. Filmjei ideológiailag minimum ellentmondásosak, témájukban – a rendező paradox életszemléletének köszönhetően – provokatívak. Ha nem kenyerünk a szélsőségesség, a szemlélethez illően kizárólag egy út vezet Ciminóhoz: utálva imádni.
Az énektudását feszegető kérdésre egy remek anekdotával válaszolt: mindig is szeretett énekelni, gyerekként operaleckéket is vett – holott nem szereti az operát, inkább a „rock and rollt, Joni Mitchellt” imádta mindig. A cigi és a cheerleaderkedés viszont elrontotta az énekehangját, így sokáig nem is használta, mígnem a színésziskolai tanárjuktól megkapták feladatként, hogy ríkassák meg az osztálytársaikat énekkel. Nyilván a férfi színészpalánták ódzkodtak a kihívástól, végül viszont mindenki énekelt – és mindenki sírt. Ő Randy Newman dalát, a Lonely at the Top címűt adta elő, és inkább viccnek szánta, mégis összejött a ríkatás. Ami a színészi mesterséget („craft”) illeti, ő sokra nem tartja. Akkor lehet hasznos, ha már 17 órája ugyanazt a snittet próbálják felvenni, és nagy önuralomra lenne szüksége, hogy meg ne fojtsa a rendezőt – viccelt.
A beszélgetés innentől kezdve egyre anekdotázósabb mederbe terelődött, elhangzottak sztorik a Távol Afrikától (Out of Africa, 1985), a Féltékenység (Heartburn, 1986) és a Silkwood (1983) forgatásáról, megdicsért pár legendás rendezőt (Mike Nichols nagyon hiányzik neki, ő nagyon jó volt abban, hogy a színésznek önbizalmat adjon; Spielberg a mise-en-scène nagymestere, aki a filmet nem részleteiben, hanem összességébe, tökéletes gépezetként kezeli; Clint Eastwood tényleg az ökonomikus filmkészítés nyugis „auteurje”, aki néha már a próbát is rögzíti, és ezért sokszor nincs is szükség újabb felvételre, és csak egyszer lehetett hallani üvölteni, de akkor nagyon), és végül a feminizmus mostani helyzetéről, a férfi-nő bérkülönbségekről is megosztott pár bon mot-t. Sokkal jobb most a helyzet – vallja Streep. „A legnagyobb sztárok nők” – bizakodott, reflektálva arra a korszakra, amikor ő kezdte a szakmát, azóta „sok minden változott”. Nemcsak jobb szerepeket kapnak a nők mostanában, hanem nagyobb a részük a stúdiókontrollban is, hiszen sok a női producer – mondta hálálkodva. Ő maga sohasem akart producerkedni, mert a családjával volt elfoglalva, de kiderült, hogy nemrég megvásárolt egy forgatókönyvet, úgyhogy talán most. A fiatal filmkészítőknek a szokásos „don’t give up” jótanácsot adta, mielőtt ráunt az újságírói kérdésekre, és finoman jelezte, hogy most már szivárog a közönség.
Cannes 2024, percről percre
Idén is eljöttünk Cannes-ba, a világ (még mindig) legfontosabb filmfesztiváljának immár 77. kiadására. Naplószerűen (a legfrissebb van legfelül) számolunk be a Croisette-en és környékén történtekről rövid jelentésekben, az ezzel a hírfolyammal párhuzamosan megjelenő hosszabb szövegeinket is be-beszúrva.
„A jó rendező a magabiztos rendező” – mondta. Kell érezni, hogy az illető tudja, mit akar, és el akarja mondani azt a bizonyos történetet. „Mi van, ha nem jó a rendező?” – jött a tromf-kérdés, arra pedig a logikus streepi válasz: „Haza megyek főzni.” És így is tett, ennyi volt a röpke óra Hollywood egyik élő legendájával, minden idők egyik legtöbbször díjazott színésznőjvel, a megkapó, végtelenül emberi és szimpatikus Meryl Streeppel, aki mindenféle álomgyári manírok nélkül, díváskodás nélkül volt képes kitárulkozni ezer ezeridegen előtt. Mert hát ez a dolga színészként egyébként is.
