Ciminót – és A szarvasvadászt – utálni vagy imádni szokás. Filmjei ideológiailag minimum ellentmondásosak, témájukban – a rendező paradox életszemléletének köszönhetően – provokatívak. Ha nem kenyerünk a szélsőségesség, a szemlélethez illően kizárólag egy út vezet Ciminóhoz: utálva imádni.

A szarvasvadász is inkább az érzelmek, mintsem a gondolatok filmje. Még csak nem is feltétlen Vietnamé. Így, 32 év távlatából, inkább az orosz ruletté. Azé az orosz ruletté, ami Cimino szerzői büszkesége ellenére, vásárolt ötlet. Azé az orosz ruletté, amely máig a vietnami háború legerősebb és legemlékezetesebb metaforája. Az orosz rulett filmjében az amerikai mozi minden szépsége és szépséghibája megvan. Mint az Aranypolgárban, itt sem lehet semmi és senki sem önmaga, nemcsak mert a háború kiforgat és inverzbe fordít minden személyiséget, hanem mert minden Szimbólum, minden jelentéssel terhelt, sőt, minden cselekvés szertartás, Cimino férfivilágához méltó rituálé, amely egyszer nosztalgia, máskor börtön, szóval minimum paradoxon.

„Ne próbáljatok szimbolizmust keresni a filmben, mert nincs benne. Nincs politika a filmben.” – állítja pár évtized után a rendező. „Még csak nem is a vietnami háborúról szól. Arról szól, hogy mi történik akkor, amikor egy kisvárosi, családot alkotó baráti kört katasztrófa ér. Ez egy film az emberekről. Egyszerűen az emberekről szól.” Ne tévesszen meg senkit, még nem ez az ellentmondás: Cimino politikai szimbolikáról beszél. Hihetünk is neki, hiába ér fel A zöldsapkásokéval vetekedő homogén, démonizált ellenségkép egy jobboldali propagandával¹. Tele is volt vele a sajtó: Hollywood utolsó auteurje, mondták, rasszista. A United Artists temetkezési vállalkozója, A mennyország kapujának diktátor-vízionáriusa, mondták, marxista. Leginkább egyik se: Ciminót egyszerűen nem érdeklik más közösségek, csak az, a bajtársiasság és férfibarátság letűnt erkölcsiségét képviselő hímkompánia, amit az orosz bevándorlók és acélmunkások, Mike, Nick és Steve alkotnak.

Emigránsok, csurig töltve heroizmussal, éppen csak a John Wayne-poszter hiányzik portréik mellől a falról, az esküvő és a katonabúcsúztatás alatt. Bűnhődniük kell hát, mindenkinek a sorsa szerint, mert Hollywood és idealizmusa félreinformálta őket. Ja, bocsánat, az mégiscsak fikció. Vagyis volt. Mert aztán jött a szembenézés, és persze a realizmus, Cimino pedig kaszált szintetizáló eposzával. Tegyük hozzá, Ciminónál soha nem volt szó valósághűségről. Az orosz rulett történelmileg hiteltelen. Cimino ugyanis lamentál, már-már az irracionalitás és a melodráma határáig. Filmje egy esküvővel nyit: magasztos ünneppel, amely egyben a halálba búcsúztatja az önként bevonulókat. Vágás, harctér, rabság, orosz rulett: a kérdés csak, hogy ki lesz később öngyilkos. A vadászösztön diadala: farkastörvények közt a magába forduló macsó-ideál, Mike lesz a túlélő. Társai (Steve és Nick) lebénulnak, adrenalin-, drog- és halálfüggővé válnak. Aki képtelen kifejezni érzelmeit (Mike), azt otthon a Nickel közösen szeretett nő (Linda) se vigasztalja: integráció helyett visszatér a szürreális, lepusztult Saigonba. Mert Mike Nicknek mondta el, hogy szereti, és az egyszeri ígéret szent szó – archaikus kódok, amelyeknek már nincs helye se a mai, se az akkori világban. És ez Cimino férfitársaságának örökös hübrisze: hisz mégis így élnek, mert nem tudnak másképp. Az ellentmondás a férfikalandok és bajtársiasság és annak lehetetlensége között húzódik: ennek abszurd variációja (Villám és Fürgeláb) után Cimino komolyan veszi magát, és két keserédes tragikumot forgat. Hiába akar Mike újfent hérosz lenni, már nem lehet. És különben is: Hollywoodban a végzet az végzet.

Az öngyilkosság szükségszerű, mint A nagy borotválkozásban. Metafora, az önkéntes önpusztításé, amely A szarvasvadászban az adoptált nemzeti ön- és kötelességtudat következménye, mert amerikainak lenni csak így lehet, mert múlt az kevés van, az is inkább rekonstruált, a mítosz szűrőjén átcsurgatott, jövő pedig leginkább a hitben, a protekcionizmusban, az exportált szabadságban volt, vagyis lett volna. De csak pokoljárás lett belőle, tragikus pofára esés, identitásválság, és persze mozi-mitológia. Cimino pedig az alapjait fektette le ennek – és ezt díjazta az Akadémia (és persze Allan Carr exkluzív sajtóvetítéseken, decemberre időzített bemutatón, és a tagok számára való kópiaküldözgetésen alapuló reklámkampányát). Aki a háborúról akar realisztikus portrét, az ma már olvashat könyvet (Michael Herr: Dispatches), vagy válogathat a millió élet- és háborúhű filmdarab közül – aki a veteránok differenciáltabb, és „korabelibb” változatára kíváncsi, megnézheti Hal „make love, not war” Ashby Hazatérés c. ellenkulturális opuszát, szerelmi háromszöggel, felületes burzsujokkal, társas magánnyal.

De A szarvasvadászban megvan minden, még ha csak csírájában is. Csak csendben, csak elfojtva – mert szinte mániákusan egyetlen témára fókuszál, azt viszont robbantja. Valahol a lélek magjában, a zsigerek tájékán, a vásznon és a karosszékben egyaránt: csak félre kell tenni az ellentmondásokat, és koncentrálni a traumára. A barátság, a kisközösség elpusztulásának traumájára, a kiszolgáltatottság úthenger-érzésére, amely benne van egyetlen jelenetben. De ott lapul az egyre szűkülő, elkerülhetetlenséget sugárzó szerkezetben, a színészi játékban (nem utolsósorban a mindig zseniális John Cazale), Zsigmond Vilmos elégikus-atmoszférikus képsoraiban, vagy akár egy leeresztett puskacsőben. De még a filmet lezáró God Bless Americában is: az amerikai paradoxon tart, nem ereszt, nem menekülhetnek hát máshova – igaz, olcsó – vigaszért, mint a gyengén csengő, kiüresedő patriotizmusba. Vissza ugyanoda, ahonnan indultak, csakhogy már minden megváltozott. Oda-vissza, álmokból depresszióba: ez az „american way of life”, amit egykor, egyszer Hollywoodban is éreztek. Hogy Cimino tudta-e, nem biztos – elég csak megnézni saját ideológiai és gondolati feszültsége alatt összeomló A sárkány évét –, de hogy valamikor érezte, az biztos. Ő maga is átélte, hiszen, mint az akkori „szerző-generáció” emblematikus tagja, így vagy úgy, de teljesen eltűnt mára: a semmiből a semmibe tért vissza.

¹ Meglehetősen beszédes – még ha csak az akkori hazai kultúrpolitikára nézve is –, hogy míg Ashby szintén ’78-as Vietnam-filmjét már 1980-ban, addig A szarvasvadászt csak a rendszerváltás után mutatták be Magyarországon.