Az idén 120. évét taposó filmtörténet számos kiváló alkotója között kevés olyan megosztó művész és személyiség volt, mint Michael Cimino. A párhuzamosan zseninek és pancsernek is tartott rendező életművét a folyamatos kockáztatás és a rendezői hatalommal való visszaélés jellemzi, nevével pedig örökre összeforrt a tiszavirág életű hollywoodi auteur-korszak és egy komplett stúdió bukása.
Cimino ugyan mindössze hét nagyjátékfilmet rendezett – amelyek közül igazából csak kettővel érdemes foglalkozni –, hatása a filmművészetre mégis óriási volt, még ha nem is feltétlenül pozitív értelemben. Rendezői tehetségéről és hagyatékáról valószínűleg még sokáig vitatkoznak majd, de az biztos, hogy Hollywood és általában a filmművészet minden idők egyik legnagyobb ígéretét vesztette el Cimino személyében – körülbelül 36 évvel ezelőtt.
Az Amerikai Rémálom
Az olasz felmenőkkel rendelkező Cimino New Yorkban látta meg a napvilágot 1939-ben (legalábbis hivatalosan így tudjuk), ahol a fiatal éveit leginkább rossz társaságok és reklámügynökségek közelében töltötte. A fiatal Mike végül a Yale-en diplomázott, majd Manhattanre cserélte Long Islandet, ahol hamar nevet szerzett magának a reklámszakmában. A tehetséges író gyors karriert futott be a Madison Avenue-n, és rövid időn belül olyan cégeknek írt és forgatott, mint a Kodak vagy a Pepsi. Ez a reklámfilmes háttér később elég nagy hatással volt Ciminóra mind a rendezői stílusjegyei, mind pedig a személyisége szempontjából.
Ciminót a 70-es évek elején csábította el a nyugati part, ahol nemsokára már társíróként vesz részt élete első hollywoodi produkciójában, a Douglas Turmbull által jegyzett Silent Running (1972) című tudományos-fantasztikus kamaradrámában. Azt azért túlzás lenne kijelenteni, hogy a kicsit fapados sci-fi-vel Cimino villámrajtot vett Los Angelesben, de arra mindenesetre elég volt, hogy akkoriban papírra vetett forgatókönyvei (saját bevallása szerint tucatnyi) egyre gyakrabban fordultak meg a producerek kezei közt. Ennek eredményeként újabb társírói munkát kapott, ezúttal egy Clint Eastwood-produkcióban, A Magnum erejében (1973). A Piszkos Harry sorozat második részében John Milius partnereként dolgozhatott, a film meggyőző sikere pedig újabb nyitott ajtókat jelentett a feltörekvő Ciminónak.
A 70-es években elkészült forgatókönyvei közül a Villám és Fürgeláb (1974) bizonyult a legfelkapottabbnak, ennek a rendezői székét is felkínálták a fiatal filmesnek. Cimino egyszerre könnyed és mégis tartalmas filmje egyfajta fúziója volt az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő heist- (Az olasz meló, Kelly hősei) és road-movie-knak (Szelíd motorosok), de egyben előfutára az akkor még kevésbé ismert buddy filmeknek is. A fiatal rendező már első önálló munkájában is felvonultatja későbbi védjegyeit, a Villám és Fürgeláb ugyanis bővelkedik a szélesvásznú és lassú plánokban, de a háború utóhatásának és az amerikai álomból való kiábrándultságnak is fontos szerepe van a történetben.
A film középpontjában egy bankrablóvá lett koreai háborús veterán áll, aki összefog egy fiatal szélhámossal (majd később a régi bandával is) még egy utolsó balhéra. A kicsit összevissza történet és a néhol kifejezetten ritmustalan dramaturgia ellenére a rendezői bemutatkozás nagyon is jól sikerült, és Cimino mindössze három filmmel a háta mögött lehetőséget kapott önmaga megvalósítására. Bizonyos szempontból azonban a Villám és Fürgeláb szörnyet is teremtett, mivel a producer és főszereplő Clint Eastwood volt az utolsó ember Hollywoodban, aki nemet tudott mondani Ciminónak.
Az életmű következő filmje, az 1978-ban bemutatott A szarvasvadász (1978) egyértelműen Cimino pályájának a csúcsa, jóllehet a filmet legalább akkora mítosz övezi, mint amekkora a tényleges értéke. A vietnami háborút, illetve annak elő- és utóéletét feldolgozó alkotás egy az egyben azt az Amerikát mutatja be, amelyikből már a Villám és Fürgelábban is ízelítőt kaptunk. Ez az ország már nem az álmok, hanem a kiábrándultság és a rezignáltság hazája, mint ahogy a történet is hősök helyett egyszerű gyári melósokról, a háború helyett pedig sokkal inkább annak személyes következményeiről szól. Talán ezért is tudtak olyan sokan beállni a film mögé, de a sikernek persze az sem ártott, hogy Cimino nagyon jó időben lovagolta meg a revizionizmus (ld. Taxisofőr, Apokalipszis most) hullámait.
A Villám és Fürgeláb sikere egyben azt is jelentette, hogy Cimino sokkal nagyobb büdzséből gazdálkodhatott, mint korábban bármikor. Ennek közvetlen vonzata lett az is, hogy az addig elsősorban íróként ismert alkotó vizuálisan is kibontakozhatott. Az egykori reklámfilmes Ciminónak ugyanis elképesztő érzéke volt a grandiózus képekhez és az atmoszférateremtéshez. Ekkor veszi kezdetét a Zsigmond Vilmossal való rövid, de annál gyümölcsözőbb kapcsolata is, amelynek a hollywoodi filmtörténet talán legszebb képeit köszönhetjük. A magyar származású operatőr (Cimino kevés barátjának egyike) többször dicsérte kivételes képalkotói tehetsége miatt a rendezőt, akin azonban párhuzamosan jelentkezni kezdtek a kóros megalománia és a maximalizmus jelei is.
A sokszor tucatszor újravett jelenetek vagy a tökéletes fények reményében akár fél napig is szüneteltetett forgatás csak a felszín volt, a Cimino körüli problémák sokkal mélyebbre nyúltak. Talán minden abban gyökerezett, hogy a megszállottság határán alkotó rendező semmit nem tisztelt a művészi szabadságon és a kreativitáson kívül. Cimino a szó legszorosabb értelmében auteur-nek tartotta magát, akire nem vonatkoznak a forgatás gazdasági és emberi vonatkozásai. A szarvasvadászban megjelenő rendezői stílusjegyek is ezt a nagyzási tébolyt tükrözik, Cimino ugyanis imádta a minél szélesebb képkivágatokat és a mind vizuálisan, mind időben óriási jeleneteket, amelyek köztudottan nem olcsóak.
Ennek köszönhetően szinte minden producert és stábtagot sikerült elidegenítenie magától, miközben a színészek, operatőrök és vágók feltétel nélkül imádták – jóllehet ők sem kaptak kevesebb adagot Cimino egójából. Ez a feszültség a produkció végére olyannyira elmérgesedett, hogy a film egyik producere, Michael Deeley állítólag a mai napig képtelen elviselni, hogy az Akadémiától a filmért kapott aranyszoborra Michael Cimino nevét is rávésték. Cimino azonban nem csak a filmen belüli atmoszféra megteremtéséhez értett, a producerek nagy részét is könnyedén az ujja köré tudta csavarni. Persze A szarvasvadász bemutatóját követő díjeső után nem is volt nehéz dolga – még úgy sem, hogy sokan már akkor hangoztatták, hogy Hollywood legújabb titánja inkább csak egy mázlista kókler, semmint meg nem értett zseni. Az mindenesetre még a barátai és pártolói szemében is nyilvánvalóvá vált, hogy az egykori mad man-nek még a hollywoodi átlaghoz képest is hatalmas az egója.
Milliókért a pokolba
Talán nincs még egy olyan alkotás az Egyesült Államok filmtörténetében, amelyet többet elemeztek, átkoztak vagy éppen dicsértek volna, mint Cimino következő filmjét, A Mennyország kapuját (1980). A filmet elvállaló United Artists abban reménykedett, hogy A szarvasvadásszal berobbant direktor még annál is magasabbra repíti őket, mint ameddig négy évvel korábban az EMI jutott, ezért a vezérkar gyakorlatilag biankó csekket és szabad kezet adott Ciminónak a projekthez. Balszerencséjükre azonban az öntörvényű rendező úgy döntött, hogy ideje belevágni az ország filmtörténetének addigi legnagyobb vállalkozásába.
Ez azt is jelentette, hogy az új alkotás alapjául Vietnam után egy sokkal ismeretlenebb konfliktust választott, nevezetesen a Johnson megyei háborút. Cimino elképzelése szerint ugyanis az „igazi” vadnyugat nem a cowboyok és indiánok, hanem a bevándorlók és a pénzemberek (vagyis gyakorlatilag a kormány) szembenállásáról szólt. A problémák azonban már ott elkezdődtek, hogy Ciminóék képtelenek voltak összerakni egy normális forgatókönyvet, így a film (kis túlzással persze) szinte önmagát írta meg a forgatás alatt. Mindemellett Cimino úgy dolgozott, mintha a költségvetés és a határidők nem is léteztek volna. Maximalizmusa és megszállottsága eredményeként ritkaságszámba ment, ha egy jelenetet nem vettek fel ötvenszer, de gyakran előfordult az is, hogy a stábnak akár többszáz mérföldet is utaznia kellett két forgatási helyszín között.
Egyáltalán nem volt kirívó eset az sem, hogy a forgatás akár egy egész napra leállt, amíg a rendező várta a megálmodott tökéletes pillanatot. Cimino mindezzel nem foglalkozott, meggyőződése volt, hogy olyan remekművet forgat, amely mindenen felül áll majd. Ráadásul egy jó darabig a stúdió is tétlenül nézte, ahogy a produkció minden eltelt nappal egyre veszteségesebb lett. Ugyan már A szarvasvadász forgatása során is maximalista diktátornak bizonyult, Ciminónak mégis sikerült szintet lépnie. A több tucatszor felvett jelenetek csak a kezdetét jelentették a direktor őrületének, ami végül odáig fajult, hogy ha kellett, újraépíttette egy utca mindkét oldalát, hogy az két méterrel szélesebb legyen. De előfordult olyan is, hogy újravett egy jelenetet (mármint újra több tucatszor), miután helyet cseréltetett két háttérstatisztával. Az eredmény közel négyszáz kilométernyi, azaz körülbelül 220 órányi nyersanyag, 44 millió elköltött amerikai dollár és több hónapnyi késés lett.
A végül majdnem fél éves forgatás és utómunka után Cimino öt és fél órás „kész” változatot prezentált a filmből a producereknek, amit természetesen döbbent rémület követett. A tervezett karácsonyi premier és persze a főnökök nyomása alatt azonban a rendező és a vágók egy gigászi küzdelemben majdnem két órát kivágtak a filmből, ám a mozikba került, végső vágást egészen elképesztő módon senki nem látta a United Artists vezetői közül. A bemutatott három és fél órás eposz elképesztő nemtetszést váltott ki a közönségből, a kritikusok pedig egymást gerjesztve szedték darabjaira a filmet. Mindössze egy hét után Cimino nyílt levélben kérte a UA akkori elnökétől, Andy Albecktől, hogy további tökéletesítések végett vonja vissza a filmet a forgalmazásból, beverve ezzel az utolsó szöget is a film, a stúdió és Cimino karrierjének koporsójába.
A filmmel persze technikai problémák is adódtak bőven: a mozikba került kópián például egyenesen pocsék volt a hangkeverés, a lódobogástól és egyéb atmoszférazajoktól alig hallható dialógusokat csak a 2013-as digitális felújítás során sikerült helyretenni. Az azonban, hogy a film ennyire nem működik, leginkább a projekt monumentalitásával és a pókhálószerűen sűrű és összetett történettel magyarázható. A Mennyország kapuja fejezetei ugyanis olyan esetlenül és értelmetlenül követik egymást, mintha véletlenszerűen vágták volna össze a musztert. Cimino egyszerűen képtelen volt összerakni alkotása darabjait, amiben sem a történet, sem a dramaturgia, sem a technika nem működött jól. A bukáshoz azért hozzátartozik az is, hogy a United Artists vezetői csak a forgatás utolsó szakaszában jöttek rá, hogy teljes gázzal hajtanak a katasztrófa felé. Valamilyen kontrollt egyszerűen muszáj volt ráerőszakolni Ciminóra. Az egyik, akkor még épp talpon lévő producer, Steven Bach végül gyakorlatilag kizsarolta a rendezőből, hogy ne a saját tempójában fejezze be a filmet.
Minden botrány mellett azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni A Mennyország kapuja erényeit – igaz, ezekből valóban nincs túl sok. Cimino azon törekvése, hogy demitizálja a vadnyugatot, ugyan nem sikerült, viszont alkotott egy képi világában gyönyörű filmet. A rendkívül vizuális Cimino és Zsigmond Vilmos elképesztő jeleneteket hoztak össze a szoft fókuszú lencsék, a magyar operatőr által fémjelzett flashing technika és a természetes fények (nem túl költséghatékony) összejátszásával. Christopher Walken élete egyik legjobb alakítását hozza, és persze egy-egy jelenet erejéig Cimino rendezőként is igyekszik bizonyítani, hogy nem egy mázlista pancser kapott pár éve aranyszobrot az Akadémiától.
A hírhedt görkorcsolyás-táncos epizód, Ellen és Nate Champion közös jelenete utóbbi viskójában vagy a harvardi szerenád elvitathatatlan részei a filmtörténetnek. Talán éppen emiatt fogadták A Mennyország kapuját egész más hangulatban Európában, ahol Cimino szinte már abban a szerepben tetszeleghetett, amelyre odahaza is vágyott. Sajnos azonban a meg nem értett művész mítosza hidegen hagyta Hollywoodot, ahol egy alkotó sikerét már akkor is nagyrészt az általa generált bevétel jelentette. Amerika darabjaira szedte a filmet, így A Mennyország kapuja végül nem csak az Oscar-díjas rendező karrierjének, de a United Artists-nak, Új-Hollywoodnak és még a western műfajának is betette a kaput.
Jóllehet nyilvánvaló túlzás egy korszak végét egyetlen filmnek tulajdonítani, az mindenesetre tény, hogy Cimino látványos bukása után leáldozott a rendezők korának az álomgyárban. A Mennyország kapuja lett a tökéletes bűnbak mindenre, és Cimino fiaskója megnyitotta az utat Hollywood mai, szinte teljesen bevétel-orientált arculata felé. Azonban érdemes megjegyezni, hogy a United Artists (és tulajdonosa, a Transamerica) már évekkel korábban lábon lőtte magát, amikor egy vita után hagyta távozni a korábbi sikerek kovácsait, Eric Pleskowot és Arthur Krimet. Erős kezű és hozzáértő szakemberek hiányában a korábban a rendezők paradicsomának tartott stúdió gyors hanyatlásnak indult, az új főnökség pedig Cimino filmjétől várta a megváltást. A Mennyország kapuja azonban nem egyszerű blockbusternek, történelmi filmnek vagy westernnek készült, Cimino tényleg mindent el akart mondani. Nem pusztán egy nagy filmet akart forgatni, hanem A Nagy Amerikai Filmet, erre pedig semmilyen vállalkozás nem alkalmas – legalábbis eddig úgy tűnik.
Final Cut
Mire a nagy összeomlást követően öt év múlva visszatér a filmezéshez, Cimino már egyáltalán nem tud beilleszkedni Hollywoodban – még annyira sem, mint korábban. Hiába a karrierje csúcsán lévő Mickey Rourke és az Oliver Stone-nal közösen kidolgozott forgatókönyv, következő filmje, A sárkány éve (1985) újfent hatalmas pénzügyi és szakmai csődnek bizonyult. Az egyik legnagyobb ok ismét az volt, hogy Cimino mindent akart egyszerre – neo- és klasszikus noirt, maffia- és westernfilmet, krimit és melodrámát –, és az összes szék között a pad alá esett. Pedig A sárkány éve minden hibája ellenére nem áll olyan vészesen távol attól, hogy valódi kultfilm legyen, legalábbis a szó tarantinói értelmében. Ugyanakkor Cimino olyan elképesztően esetlenül és durván nyúlt az anyaghoz, hogy a visszatérés nem is lehetett más, mint kudarc. A film karakterei annyira bántóan sztereotip jellegűek, hogy Cimino a kínai-amerikaiak mellett szinte minden szóba kerülő népcsoportot meg tudott sérteni ilyen-olyan módon – aminek köszönhetően a rendező végleg persona non grata lett az élvonalban.
A sárkány évét még három nagyjátékfilm követte, amely után Cimino szinte teljesen elhallgatott. Nem is csoda, hiszen utolsó filmjei egytől egyig óriási zsákutcák. A szicíliai (1987) volt az egykor szépreményű író-rendező utolsó utáni kísérlete arra, hogy legalább a második vonalban megmaradjon, de a Mario Puzo regényéből és Christopher Lambert főszereplésével készült gengszter-akciófilm még nagyobb katyvasz lett, mint A sárkány éve. Legutolsó egész estés játékfilmje, a Hajsza a nap nyomában (1996) premierjére ugyan még Cannes-ban került sor, ám a fesztivál (és az amerikai tesztvetítések) után egy stúdió sem merte elvállalni a mozis terjesztést, így végül Cimino hattyúdala csak videón jelent meg.
A korábbi Oscar-díjas alkotónak nem csak rendezői munkássága, de a személye is elég ellentmondásos volt. Ciminóról ugyanis szinte csak kétféle véleményt lehet hallani, és soha senki nem mondta róla, hogy csak egy átlagos srác New York-ból. Kritikusai megrögzött hazudozónak, beképzelt seggfejnek és önjelölt zseninek tartották. A Mennyország kapujában forgatása és utómunkái során felszínre került botrányos események ugyanis csak az egyik oldalát jelentették a Cimino körüli ellentmondásoknak. Legvérmesebb kritikusai azzal vádolták, hogy egész egyszerűen ellopta A szarvasvadász forgatókönyvét és soha az életben nem volt katonai bevetés közelében sem, holott a producerek és a stáb előtt azzal kérkedett, hogy a zöldsapkásoknál szolgált szanitécként a Tet-Offenzíva idején. Ha ez még nem lenne elég, Cimino a koráról is folyamatosan hazudott, mindig le-levágva pár évet a tényleges számból.
Barátai szerint Cimino a halála előtti években újra aktív alkotóéletet élt és vissza akart térni az íráshoz, amely elindította a kreatív karrierjét. 2001-ben egy könyve is megjelent Big Jane címmel, a hollywoodi ajtók azonban, ha kopogtatott is rajtuk, zárva maradtak előtte. A július 2-án, 77 éves korában elhunyt rendező soha többé nem jutott el annak a magaslatnak még a közelébe sem, ahová A szarvasvadász emelte, és már nem is fogjuk megtudni, hogy milyen filmekről maradtunk le A Mennyország kapuját övező botrányok miatt. Az azonban biztos, hogy Hollywood túl hamar temetett el egy tehetséges alkotót, mert akármit is tartsunk róla, Cimino hatása a filmművészetre kétségtelenül óriási volt.
