Sorozatunk első két részében olyan producerek, rendezők, színészek és színésznők pályáját mutattuk be, akik többnyire a 20-as években, a magyar filmgyártás összeomlása után épültek be a hollywoodi filmgyártásba. A harmadik, záró fejezetben elsősorban két olyan – magyar nyelvterületen talán kevésbé ismert – operatőrről lesz szó, akiket az 50-es évek politikai helyzete kényszerített arra, hogy elhagyják az országot.
Zsigmond Vilmos és Kovács László – a két magyar név talán legfontosabb közös vonása, hogy hazai helyett leginkább amerikai filmek stáblistáján találkozhat velük a néző. Mindketten operatőrök és mindketten az ’56-os forradalom után menekültek el Magyarországról, majd közösen készítették el Magyarország lángokban című dokumentumfilmjüket a forradalom alatt leforgatott és utána kalandos körülmények között kimentett felvételekből. Amerikai pályafutásuk korántsem volt zökkenőktől mentes: göröngyös úton, kis lépésekben küzdötték fel magukat a legnagyobbak közé. Fotós műtermekben, filmlaboratóriumokban dolgoztak, reklám- és tudományos filmeket, majd olcsó, B és C kategóriás mozikat forgattak, és hosszú évek teltek el, mire megkapták első komolyabb megbízatásukat.
Karrierjük jól mutatja, hogy – a szállóigét megcáfolandó – Hollywoodban egyáltalán nem elég magyarnak lenni a sikerhez, de abból a szempontból is példaértékű, hogy a csúcson sem szabad elfelejteni, honnan jöttél. Zsigmond és Kovács mindig büszkén és a legnagyobb szeretettel beszélt a Főiskoláról, kivált pedig tanárukról, Illés Györgyről, akinek – mint mondják – szakmailag a legtöbbet köszönhetik abban, amit elértek. Talán nem túlzás kijelenteni: így közvetve, általuk az amerikai film is profitált abból a szellemiségből, amit magukkal hoztak, hiszen a régi stúdiórendszer aranykorának végén, Új Hollywood rendezőinek felemelkedésekor Zsigmond és Kovács épp kapóra jöttek az új generációnak ahhoz, hogy a budapesti iskolából származó, sajátos, realista fényképezési módjukkal új lendületet vigyenek a hollywoodi filmkészítésbe.
A sokoldalú Zsigmond Vilmos
Az 1930-as születésű Zsigmondnak már fiatalon megjósolta a tenyeréből egy cigányasszony: az lesz a sorsa, hogy átkel egy nagy óceánon, és jelentős művésszé válik. Így lett: alig van még egy olyan operatőr Hollywoodban, aki annyi nagy kaliberű rendezővel találta meg a közös hangot, mint Zsigmond. Olyan hollywoodi direktor-nagyágyúk mellett dolgozott, mint Altman, Boorman, Schatzberg, Spielberg, De Palma, Scorsese, Cimino, Miller, Huston; illetve sztárok garmadája állt kamerája előtt: Robert De Niro, Meryl Streep, Mel Gibson, Sean Connery, Jack Nicholson, Cher, Jodie Foster, Susan Sarandon, Michelle Pfeiffer, Sharon Stone, Sylvester Stallone, Antonio Banderas… Szinte képtelenségnek látszik minden nagy név felsorolása.
1971-ben, 41 évesen készítette első komoly filmjét, Peter Fonda A bérmunkását (The Hired Hand). Ekkorra az európai újhullámok már előkészítették a terepet Hollywoodban ahhoz a szemléletváltáshoz, amely lehetővé tette egy új rendezőnemzedék megjelenését. A fiatal generáció pedig – jellemző módon – előszeretettel alkalmazott filmjeiben európai operatőröket. „Nekem szerencsém volt – mondja Zsigmond, visszatekintve karrierjére –, mert marhajó rendezőkkel kerültem össze, akik engedték, hogy »magyarosan« fotografáljam a filmjeiket. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok szabadságot adtak. Itt, Magyarországon az operatőr beleadhatja a filmbe a művészetét, tehetségét. Ez odakint nem természetes.”
Szintén 1971-ben Kovács ajánlotta be barátját Robert Altman mellé. A McCabe és Mrs. Millerben a producerek tiltakozása ellenére Zsigmond már exponált filmnyersanyagra forgatott, hogy elérje a régi fotók jellegzetes fakó színvilágát. Ez az Altman-féle anti-western végül meg is hozta neki az elismerést, és a rendezővel is olyan jó kapcsolat alakult ki közöttük, hogy Altmannak több későbbi filmjénél is Zsigmondra esett a választása. Zsigmond pályáján ezután egy sor olyan nagy, sztárokkal forgatott film következett, amelyek biztosították számára a csúcsra vezető utat. Így például egy De Palma-opusz, a Megszállottság (Obsession, 1976), vagy a két Spielberg-mozi. Ezekben Zsigmond elsősorban profizmusáról ad tanúbizonyságot – arról, hogy képes akármekkora feladattal megbirkózni.
A Sugarlandi hajtóvadászatban (The Sugarland Express, 1974) a fiatal Spielberg folytatja a Párbaj (Duel, 1971) című tévéfilmjében elkezdett, feszült hangulatú autókázást. Nem téved, amikor Zsigmondot bízza meg a fényképezéssel. Az alaphelyzet, hogy miközben a menekülő pár a velük összezárt rendőrrel jókora távolságokat tesz meg, a történet nagy része mégis egy szűk autóbelsőben játszódik, nem kevés kihívással járó feladat egy operatőrnek, de Zsigmond remekül kiállja a próbát. Innentől biztosított sztároperatőri státusza. Nem véletlenül kéri föl Spielberg a Harmadik típusú találkozások (Close Encounters of the Third Kind, 1977) vezető operatőrének. Ismételten jól járnak mindketten: Zsigmond megkapja a legjobb operatőrnek járó Oscart, a közhelyekből építkező, tömegekre szabott Spielberg-mozi pedig sokat köszönhet – ha nem épp mindent – annak a nagy gonddal felépített képi világnak, ami az operatőri munka mellett a különleges felvételek, Douglas Trumbull munkájának az érdeme.
A mester saját bevallása szerint legjobb filmjének a soron következő A szarvasvadászt (The Deer Hunter) tartja. Az 1978-as nagy volumenű háborús dráma első közös munkája Michael Ciminóval. A film, sok vitatható vonása mellett, amely leginkább a vietnami háború amerikanizált nézőpontjából adódik, maradandó alkotás lett. Köszönhető ez jelentős részben annak a képi világnak, amely Zsigmond keze-munkája. Az akkor már díjak koronázta mester sok szempontból az ár ellen úszott a nagy paraméterekkel operáló, több, mint háromórás film fényképezésében. A hangsúlyos jelenetek (mondjuk a szarvas lelövése vagy Christopher Walken halála) például – Zsigmond egyéni látásmódjára jellemzően – egyáltalán nem részesülnek kiemelt bánásmódban. Zsigmond kamerája épp csak jelen van, ráérősen megfigyeli az adott szituációt a benne lévő emberekkel. Veszi az időt és a fáradságot, hogy a beállításokat kitartsa – méghozzá nem öncélú stilisztikai okokból, hanem azért, hogy a néző az emberi dráma részesévé válhasson. Következő, Ciminóval készített filmjéről, a Mennyország kapuja (Heaven' Gate, 1980) című westernről viszont már nem lehet mindezt elmondani: itt ugyanis a lassúság, a megfigyelés ráérős stílusa már inkább az útját állja annak, hogy a néző azonosulni tudjon a történet hőseivel.
Zsigmond 1992-ben rendezőként is bemutatkozott – igaz, csupán egyetlen film erejéig. A tékozló apa című izraeli-magyar-amerikai koprodukció után (The Long Shadow, Liv Ullmann és Michael York főszereplésével) az alkotó azt nyilatkozta, marad inkább a saját szakterületénél, s ez így is lett a mai napig. 2002-ben, annyi év után először – s talán utoljára is – Magyarországon forgatott: a Bánk bán fényképezésével „debütált” a hazai filmszakmában.
2006-ban egy újabb De Palma-mozi, A Fekete Dália (The Black Dahlia) következett, amiért Zsigmondot – 1977-es díja után – ezúttal megint jelölték az Oscarra. Ha a szobrocskát most nem is kapta meg, azt azért leszögezhetjük: a mester képei nagyszerűen adják vissza a 40-es évekbeli Hollywood hangulatát, amely De Palma (igaz történeten alapuló) gyilkossági sztorijának hátterét szolgáltatja. Zsigmond legutóbbi filmjét Woody Allennel forgatta. A komikus-rendezőre egyébként nem jellemző film noir-darabban, a Kasszandra álmában (Cassandra's Dream, 2007) Zsigmond ismét bizonyította, képes a legkülönfélébb rendezői igényeknek megfelelni, s így – annyi nagy név után – most Allen mellett is kiállta a próbát.
Kovács László, a szelíd motoros
Kovács László szintén nagy neveket felsorakoztató pályát hagyott maga mögött, amikor 2007-ben, hetvennégy éves korában, egy vasárnap hajnalon, Beverly Hills-i otthonában elhunyt. Olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Altman, Hopper, Bogdanovich, Fonda, Rafelson, Ashby, Spielberg, Scorsese, Malle, Jewison, Stallone, Donner, Reitman, és még sorolhatnánk.Már tíz éve élt Amerikában, amikor elvállalta A Pokol angyalai újra száguldanak (1967) című film fényképezését. Nagy valószínűség szerint ennek az akkoriban divatos „motoros” filmnek köszönhette, hogy megkapta a Szelíd motorosok (Easy Rider, 1969) forgatókönyvét, ami saját bevallása szerint eleinte nem nagyon tetszett neki. A fiatal és tehetséges Dennis Hopper lelkesedése azonban magával ragadta, és az azóta kultfilmnek számító mozi végül meghozta a régóta várt áttörést Kovács művészi pályáján. Ez az alkotás „lerombolta azt a képet – nyilatkozta róla a mester később –, amit a filmről Hollywoodban korábban kialakítottak.” Az Easy Rider, majd az utána következő Öt könnyű darab (1970) – szintén Jack Nicholson főszereplésével – azok közé a nagy operatőrök közé emeli Kovácsot, akik felé záporoznak a felkérések Hollywoodban.
Szinte minden műfajban kipróbálja magát: forgat vígjátékot Barbra Streisanddal és Ryan O’Neill-lel (Mi újság, doki?, 1972), lélektani kamaradrámát Jessica Lange-gal (Frances, 1982), musicalt Scorsesével (New York, New York, 1977), két filmet is Donnerrel, a rémületszakértővel, sőt tökéletesen személytelen szakmunkát is vállal az 1984-es Szellemirtókban (jellemző módon csak ő hiányzik a főbb alkotók közül a film folytatásában).
Legtartósabb szakmai kapcsolata Peter Bogdanovichcsal alakult ki; hat filmet forgattak együtt. Első közös munkájuk Bogdanovich debütfilmje, a Céltáblák volt, Boris Karloff-fal a főszerepben. Bogdanovich Hollywood múltját megidéző stílgyakorlataiban Kovács legtöbbször ötletes stilisztának bizonyult. A Nickelodeonban például tökéletesen visszaadta a tízes évek hangulatát, miközben mértéktartó, ízléses képeivel nem csúszott bele semmilyen csinált nosztalgiába. Bár Kovácsra mindig igaz maradt, hogy kiváló érzékkel választotta meg az adott film által megkívánt eszközöket, kár, hogy elsősorban szakértelmére, nem pedig korai munkáival sokszor bizonyított találékonyságára volt szüksége általában pályafutása során. Ahogyan azt az egyéni, lírai látásmódot sem volt alkalma megmutatni, amiről például legsikerültebb munkái egyikében, a szintén Bogdanovichcsal készített Papírholdban (Paper Moon, 1973) tesz tanúbizonyságot.
A jelen zenéje: Antal Nimród
Nem fejeződhet be úgy ez az összeállítás, hogy ne ejtenénk szót napjaink legismertebb olyan rendezőjéről, Antal Nimródról, aki dupla, hollywoodi-magyar kötődéssel rendelkezik. A magyar származású alkotó Amerikában született és fiatalon költözött haza, hogy a Magyar Filmakadémia diákja legyen. Első nagyjátékfilmje, a Kontroll (2003) elsöprő sikere Hollywoodig is eljutott, amelynek következtében Antal második nagyjátékfilmjét, az Elhagyott szobát (Vacancy, 2007) már a tengerentúlon készíthette.
Antal debütálása az amerikai közönség előtt olyan jól sikerült, hogy A szállítmány (Armored, 2009) című második amerikai tömegfilmjét épp most követi a harmadik. A nyár siker-akciófilmjének, a frissen bemutatott Ragadozóknak (Predators) az operatőre a szintén magyar származású Pados Gyula – a Kontroll operatőre –, és a film sikeréből ő is jócskán kiveszi a részét.
