Ötven éve mutatták be Peter Bogdanovich azóta klasszikussá érett filmjét, ami nemcsak a mozibezárás- és felnövésfilmek, hanem a melankolikus elvágyódásfilmek megkerülhetetlen darabja is. Texasi fiatalok azóta sem tudtak ennyire mívesen levegő után kapkodni a pusztuló kultúrklímában…
A jelentős csúszás miatt elkezdték visszakérni adományaikat mindazok, akik közösségi finanszírozás keretében támogatták Orson Welles befejezetlen utolsó filmjének bemutatását.
Sorozatunk első két részében olyan producerek, rendezők, színészek és színésznők pályáját mutattuk be, akik többnyire a 20-as években, a magyar filmgyártás összeomlása után épültek be a hollywoodi filmgyártásba. A harmadik, záró fejezetben elsősorban két olyan – magyar nyelvterületen talán kevésbé ismert – operatőrről lesz szó, akiket az 50-es évek politikai helyzete kényszerített arra, hogy elhagyják az országot.
A melodráma műfajtörténetét tárgyaló sorozat utolsó részében napjainkig tekintjük át a zsáner fejlődésének újabb állomásait – ez idő alatt a műfaj jó néhány atavisztikus darabot szülve részben hű maradt hagyományaihoz, részben azonban a megújulás utáni vágyát jelezve, érzékenyen reagált a társadalmi változásokra, a nemi szerepek átalakulására és a szexuális forradalomra.
Hollywoodot a XX. század első évtizedeiben bevándorlók és szerencselovagok tették naggyá, akik a filmkészítés fortélyait munka közben sajátították el, gyakran kifutófiúként kezdve járták végig a ranglétrát a rendezői vagy produceri csúcsokig. Sokan közülük nemcsak a filmtudományokban nem voltak felső fokon iskolázottak – igaz, ezt a tantárgyat akkoriban még sehol sem oktatták.