A melodráma műfajtörténetét tárgyaló sorozat utolsó részében napjainkig tekintjük át a zsáner fejlődésének újabb állomásait – ez idő alatt a műfaj jó néhány atavisztikus darabot szülve részben hű maradt hagyományaihoz, részben azonban a megújulás utáni vágyát jelezve, érzékenyen reagált a társadalmi változásokra, a nemi szerepek átalakulására és a szexuális forradalomra.
Értelem és érzelem
A modern amerikai dráma nagy korszaka az 50-es években a filmtörténetre is igen komoly hatást gyakorolt – a filmesek nagy kedvence Tennessee Williams lett. 1950-ben az író Üvegfigurák c. drámájából készített Irving Rapper érzelmes melodrámát, A vágy villamosa c. darabjából 1951-ben született klasszikus filmfeldolgozás Elia Kazan rendezésében. 1958-ban a Macska a forró bádogtetőn c. színművét adaptálta Richard Brooks, 1959-ben Joseph L. Mankiewicz rendezte meg a Múlt nyáron, hirtelen (1959) c. drámájának filmváltozatát és ugyanebben az évben elkészült az Orfeusz alászáll Sidney Lumet rendezésében is. A Williams-adaptációk még a 60-as évekre is átnyúltak, az Ifjúság édes madarából Richard Brooks 1962-ben forgatott filmet. 1951-ben Benedek László rendezésében megszületett Arthur Miller drámájának, Az ügynök halálának első filmadaptációja is. A drámaadaptációk nagy hullámának lezárása 1966-ban következett be, amikor is Edward Albee Nem félünk a farkastól c. színműve került vászonra.
Hogy a melodráma miért is dolgozza fel előszeretettel a modern amerikai dráma nagy klasszikusait, nyilvánvalónak tetszik – Williams, Miller, Albee és az előfutár Eugene O’Neill színműveinek alapszituációi melodramatikus helyzetek, melyek középpontjában a család és annak elfojtott konfliktusai állnak: szenvedő, a házasság, a szerelem súlya alatt nyögő asszonyi sorsok, az alkohol, a kábítószer hatása alatt álló férfiak kínlódásai, egyszóval a magánélet válságai. Ezek a melodrámák abban mutatnak túl elődeiken, hogy a szereplőket sújtó válságokat nem felszínesen ábrázolják, a színművek és ezek filmadaptációinak mindegyike egy O’Neill parafrázissal élve, utazás az éjszakába, a lélek sötét bugyraiba tett kirándulás. Mialatt egy-egy családi titok, eltemetett konfliktus feltárul, a hősök mélyanalízisen mennek keresztül, megismerik az utat a saját és egymás tudattalanjába. A melodráma ezekkel a filmadaptációkkal jut a legközelebb a (lélektani) realizmushoz – azok a konfliktusok, emberi drámák, melyek eddig is a műfaj kiindulópontjai voltak, most már nem csupán a néző érzelmeire, de az értelemére is hatni képesek, a filmeket nézve mindannyian egy pszichoterápiás folyamat részeseivé válunk.
A Múlt nyáron, hirtelen (1959) főszerepét alakító Elizabeth Taylor valódi analízisen megy keresztül, amikor egy pszichiáter szorongásai igazi okát tárja fel – a lány egy Spanyolországban tett kirándulás során szemtanújává válik annak, ahogyan homoszexuális kuzinja gyilkosság áldozatává lett. A fiú Taylor bájait használta fel arra, hogy alkalmi partnerekre tegyen szert, egy ilyen légyott során gyilkolták és gyalázták meg feldühödött ifjak a testét.
A vágy villamosa c. film főszerepét alakító Blanche (Vivien Leigh) is hasonló traumán ment keresztül, amikor a vőlegényét egy másik férfival kapta rajta, elfojtott animalitásának sógora, Stanley Kowalsky (Marlon Brando) a megtestesítője, aki pedig Blanche személyében a saját faragatlanságával, önzésével kénytelen szembesülni. A Macska a forró bádogtetőn c. filmadaptációban az alkoholizmus, a megromlott házasság és a szeretetmentes apa-fiú kapcsolat kusza szálait kénytelen a néző a szereplőkkel együtt kibogozni.
Miközben a melodráma a modern amerikai drámák filmfeldolgozásaival egyértelműen a műfaj megújítását célozza, a hagyományos melodrámáknak is jut hely a mozikban. Erre az időszakra, vagyis az 50-es évekre esik az egyik legnépszerűbb melodráma-rendező, Douglas Sirk munkássága is, aki a hagyományokhoz hű mozikat rendezve valódi világsztárrá avatja a később AIDS-ben elhunyt Rock Hudsont, olyan filmek főszerepében, mint a Az ég nem bánja (1955), a Szélbe írva (1956), vagy a The Tarnished Angels (1957). Hatását tekintve a gazdag életműből a Szélbe írva emelkedik ki, mely jól mutatja a műfajtörténet első részében már említett tendenciát, nevesen, hogy a melodráma zsánere idővel a televíziós sorozatokban, a szappanoperákban él tovább. A film főszerepeit alakító texasi illetőségű olajmágnások mindennapjaiban, intrikáiban, családi bonyodalmaiban nem nehéz ráismernünk a Dallas és a Dinasztia c. népszerű sorozatokra, melyeknek egyik közvetlen előzménye ez, a Lauren Bacall és Rock Hudson főszereplésével forgatott mozi volt.
Csillag születik
Az 50-es évek közepétől a cenzúra szigora enyhült – már a fent említett filmekben szabadabb az erkölcs, a 30-40-es évek puritán melodramatikus sirámai után könnyelmű(bb) nőcskék, céltudatos(abb) feleségek, önálló(bb) hajadonok jelennek meg a vásznon. Ezen „modern” nők egyik legpregnánsabb megtestesítője a színésznő – a korszak nem egy, a show-business világában játszódó melodrámával örvendezteti meg a nézőt (Mindent Éváról –1950, Alkony sugárút –1950, A szörnyeteg és a szépség –1952, Csillag születik –1954).
A sikeres színésznővé érés, a sztárrá válás történetei a melodrámák fejlődésének egy újabb fordulatáról számolnak be – az önállóvá váló nő, akinek már nincs szüksége sem anyagi, sem pedig társadalmi értelemben egy mellette álló férfira, hirtelen felborítja a férfi és nő között eddig megszokott szerepjátékot. A Csillag születik valódi tragédiáját már a hollywoodi sztár (Judy Garland) férje (James Manson) éli át, aki felesége sikereinek árnyékában ivásra adja a fejét, és sikertelen színészként kénytelen asszisztálni neje felemelkedéséhez. A szörnyeteg és a szépség történetében Lana Turnerből ugyan a kegyetlen producer, Kirk Douglas farag sztárt, de a nő csillaga szakításuk után is ugyanolyan fényesen ragyog. A Mindent Éváról c. filmben a siker elérésének érdekében a színésznő férfias tulajdonságokat is magára vesz, mindenre képessé válik, akár riválisa bukását is kiprovokálja, csakhogy a helyébe léphessen.
A showbusiness világában játszódó melodrámák nyíltan beszélnek annak árnyoldalairól, a szenvedélybetegségekről is: a promiszkuitásról, a munkamániáról, az alkoholfüggőségről. A szexualitás problémái már a modern amerikai drámák adaptációiban is megjelennek, de egy melodráma sem tárgyalja őket annyira nyíltan, és a hősök sorsának központi kérdéseként, mint az 1961-ben született Elia Kazan rendezte Ragyogás a fűben c. mozi Natalie Wood és Warren Beatty főszereplésével, mely olyan, a szexualitás romboló hatást bemutató filmek előzménye volt, mint Az utolsó tangó Párizsban (1972) vagy Az érzékek birodalma (1976). A film egy fiatal pár sorsán keresztül mutatja be a „rosszlány” / „jó lány” évszázados sztereotípiáját – a szerelmesek, bár mindketten vágynak rá, nem mernek egymással szexuális kapcsolatra lépni. A pár fejét telebeszéli környezetük, mondván, a „jó lányok” nem élvezik a szexet, kizárólag a gyermeknemzés szent célja érdekében áldozzák fel testüket a férfi kéjvágyának. Az összezavarodott, hormonjai által megkínzott szerelmespár története végül tragédiába torkollik, Beatty egy „rosszlány” karjaiban keres megnyugvást, amivel érzékeny szerelmét olyannyira megbántja, hogy a lány elmegyógyintézetbe kerül, ahol gyógykezelése alatt megismerkedik leendőbelijével, és bár nem érez iránta szerelmet, feleségül megy hozzá.
Hattyúdalok
A 60-as évek közepe táján kezdődik az a mélyrepülés, mely a hetvenes években a műfaj tetszhalálát eredményezi, és amely lényegében azóta is eltart. A korszak lezárásaként két nagy könnyfakasztó szerelmi történet születik, az egyik Európában, 1966-ban, Claude Lelouch rendezi meg az Egy férfi és egy nő c. mozit, a másik pedig Amerikában, a Love Story (1969) c. film, melyet Arthur Hiller dirigál. A megrázó, a közönséget felkavaró, de már az új kor elvárásainak megfelelő szerelmi tragédia megjelenésére azonban a 80-as évekig kell várni, amikor is Jean-Jacques Beineix Franciaországban elkészíti a Betty Blue-t.
A 70-es évek nem kedvez a melodrámáknak, ebben az évtizedben a közönség mintha megfeledkezni látszana a magánélet gondjairól, a filmszínházak olyan látványos, kalandos, misztikus történetekkel vonzzák a telt házakat, mint a Csillagok háborúja, A cápa, a Harmadik típusú találkozások, a Superman, az Ördögűző vagy a korszak népszerű új műfaja, a katasztrófafilm.
A férfi és a női nemi szerepek társadalmi átalakulása, az erősödő emancipációs folyamatok természetesen a zsánerre is hatást gyakorolnak – a műfaj lassú, de annál biztosabb újabb fordulata, hogy a vásznon megjelennek a férfiakról szóló melodrámák. Amennyiben a néző eddig csak a nőket sajnálta volna sanyarú sorsukért, magánéleti tragédiáikért, mostantól szomorú férfisorsokon is kesereghet. A nagy átalakulást a megözvegyült, gyermekét egyedül nevelő, elvált férfi alakjának felbukkanásától datálhatjuk – olyan alapművek születnek a témában, mint a Love Story folytatása, a John Korty rendezte Oliver története, melyben Oliver újrakezdését, gyászával való megbirkózását követhetjük nyomon; a Franco Zeffirelli rendezte A bajnok (1979), melyben Jon Voight egyedül neveli a kisfiát, és mindent megtesz azért, hogy a gyermekét elvált felesége ne szerezhesse vissza, vagy az ugyanebben az évben születő Kramer kontra Kramer, mely nyíltan beszél a társadalmi nemi szerepek megváltozásáról.
Ted Kramert, a sikeres reklámszakembert (Dustin Hoffman), elhagyja a felesége (Meryl Streep), aki elunva a hagyományos női szerepeket (anya, feleség), saját magát szeretné megvalósítani. A férfi kénytelen beletanulni a gyermeknevelésbe, és fiáért még a karrierjét is feláldozni. A film, jóllehet egyértelműen az apai önfeláldozást állítja középpontjába, és a családját elhagyó feleséget negatív színben tünteti fel, szándékai ellenére, a hagyományos nemi szerepek kritikája is egyben, melyben a férfi, ha a családi élet jól funkcionál, alig-alig veszi ki a részét a gyermeknevelésből, és melyben a nő számára elég kell(ene), hogy legyen az otthon melege.
A 80-as éveket főként a betegségek körül bonyolódó melodrámák jellemzik – nagy sikert arat a Becéző szavak 1983-ból, melyben az öregedő szépasszony, Shirley MacLaine nem csupán a nagymama szerepkörrel kénytelen szembenézni, de lánya halálával is. Peter Bogdanovich filmje, a Maszk (1984), mely az előző filmhez hasonlóan egy anya (Cher) önfeláldozásáról szól, valamint torz külsejű csemetéjének szomorúan rövid, szenvedésekkel teli életéről, az Esőember (1988), mely az autizmussal ismerteti meg a nézőket egy testvérpár (Dustin Hoffman, Tom Cruise) életén keresztül, vagy már a 90-es évek elejéről a Philadelphia – Az érinthetetlen, mely az egyik első, nagy sikert aratott, Tom Hanks által megformált, AIDS-ben elhunyt homoszexuális hőst középpontjába állító melodráma.
Az első részben ismertetett műfaji sajátosság, mely szerint a melodráma színészfilm, a mai napig változatlan. A 60-as évektől korábbi rangjából veszítő zsáner rendszeresen hoz Oscar-jelöléseket, díjakat az aktoroknak, akik élnek is a műfaj adta lehetőséggel. A melodrámákat a kezdetektől a színész viszi a vállán, az ő erős érzelmi hatások kiváltására alkalmas egyénisége (Sophie választása – 1982, Acélmagnóliák – 1989, Távol Afrikától – 1985, Ghost – 1990, Az angol beteg – 1996, Egy kapcsolat vége – 1999). Ebben rejlik annak a kényes ellentmondásnak a magyarázata, hogy miért is érzi a modern filmnyelv ismeretében a nézők egyik fele gyakorta giccsesnek, elavultnak, túlhaladottnak a zsánert, a másik fele pedig miért rajong érte, hogyan lehet az, hogy a zsáner rendezői, operatőri díjakat is kap, uram bocs’ elnyeri a legjobb filmnek járó Oscart, jóllehet konzervatív ízlésvilágot tükröz a javából. A rendezői filmek, legyenek mégoly banális történetek is, a formanyelv átértelmezésére, egyéni színészvezetésre törekszenek, a melodráma azonban a mai napig ragaszkodik a jól bevált recepthez – egy sikeres, karizmatikus színésszel és színésznővel, egy könnyes szerelmi történettel a siker évtizedek óta garantált, a „tiszta formájában” egyre ritkábban jelentkező műfaj a reveláció erejével hat(hat).
Ezért a zsáner olyan hattyúdala, mint Az angol beteg világraszóló sikere ne tévesszen meg senkit – a melodráma hatását mutató filmek legtöbbje mára már más műfajokba integrálódik, kultikus rendezők egyéni látásmódjának „esik áldozatául” (Pedro Almodóvar, Leos Carax, Bernardo Bertolucci). A filmtörténetre gyakorolt hatása azonban vitathatatlan: a mai napig nem létezik, nem létezhet film melodramatikus szál nélkül.
