A és B találkoznak az utcán. A kérdi B-t, hova megy. B mondja, moziba. A kérdi B-t, mit néz meg. B laza eleganciával, de nyomatékosan jelezve, mennyire otthon van a kortárs filmművészetben, közli, hogy a C című filmet megy megnézni, mely D legújabb rendezése, s melynek természetesen – ki más? – E volt az operatőre, mint D filmjeiben általában. A-nak fogalma sincs, hogy kikről beszél B, de hogy ne tűnjön tapló lapaj bunkónak, villámgyorsan kényeskedő affektálásba fog, hogy ő ugyan nem jár moziba, ma már maximum jó filmek születnek, de remekművek soha, bezzeg tíz évvel ezelőtt, azok még filmek voltak, volt például az a francia, mi volt a címe, mondja már, amibe annyit szexeltek, meg fölgyújtják a tengerparti házat, na…
Nem egy barátom, rokonom, illetve üzlettársam sóhajtott fel távolba révedő pillantással, mondván: „még gimnazista voltam, mikor láttam, akkor nagyon tetszett”, amikor megtudták, hogy az újonnan megnyílt pesti mozi, az Odeon-Lloyd műsorra tűzi a Betty Blue-t, Jean-Jacques Beineix 1986-os életérzés-filmjét. És mégsem azt. Amitől a nyolcvanas évek végén kezünk ökölbe szorult, és ami a moziból kijövet ész nélküli free-love! üvöltözésre indított, nos, az a Betty Blue hatvanöt perccel és némi rendezői gondolattal rövidebb volt. De nem valami remake-ről van szó, annyi történt, hogy végre a magyar közönség elé került a film rendezői változata. A sok egykori, mára értelmiségivé szelídült lázadó, most buzgó önvizsgálatot tarthat: a film volt valóban olyan jó, vagy inkább fiatalnak lenni.
És valószínűleg nem fognak csalódni. A mű első kétharmada olyan trendet lovagol meg, amely 1986-ban még nem volt trend, effektíve nem létezett, mint divatos filmes irányzat. Arra a típusú meseszövésre gondolok, ahol a hangsúly feltűnően és hangosan a Mesére van téve, és aminek minden második manapság készülő – elsősorban francia – mozifilm hódol. Két, vagy több ember mikrokörnyezete, telis-tele zsúfolva furcsa, de melegszívű figurákkal, akik többnyire arra tanítanak minket, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, és ha nem gondolunk utána, magyarán, ha kellőképpen elaltattak, nem is vesszük észre, hogy valójában kevés jó ember nagy helyen való simán elférését lágyultuk végig a mozi sötétjében.
A stílus tombolását leginkább talán Jean-Pierre Jeunet 2001-es sikerfilmjében, az Amélie csodálatos életében érhetjük tetten. Így indul a Betty Blue is, rendezői verzió ide vagy oda. Fogalmunk sincs, hogy ismeri meg Betty a mi ezermester szakmunkás, ámde igen jóindulatú főhősünket, Zorgot (nem így hívták Az ötödik elemben a főgonoszt?!), azt meg aztán pláne nem kötik az orrunkra, hogy mit eszik benne, de ez nem is zavaró. Vak is látja, hogy összeillenek. Betty egy szép napon megjelenik a tengődő fiatalembernél és nála marad. A jószívű fiú és a hisztérikus lány szépen kiegészítik egymást. Betty elolvassa Zorg évek alatt összegyűjtött irományait, és fejébe veszi, hogy a fiúnak írónak kell lennie. Így élnek olcsón, de szépen a tengerparti bungalójukban, amíg a gonosz főbérlő miatt már elviselhetetlenné nem válik az a sok napsütés meg sörözés a langymeleg nyári éjszakában, ominózus házfelgyújtás, majd uccu fel Párizsba, ahol persze azonnal akad egy régi barátnő, Lisa (Consuelo De Haviland), akinek pont van egy használaton kívül lévő szállodája, egyébként is tök jó fej, fiatal szerelmeseink, uccu, odaköltöznek. Jó fej, ámde szingli barátnőnk kissé egyedül érzi magát, úgyhogy dramaturgiai okokból rövidesen megjelenik a jó fej pasi is, ásó, kapa, Citroën.
Világunk fokozatosan éhezett ki az ehhez hasonló tündérmesékre, és ezen igény kiszolgálásával nem is lenne probléma, hacsak nem megyünk falnak attól, hogy a moziból kijövet az első kutyaszarba lépve azonnal rájövünk, hogy sajnos mi a nap huszonnégy órájában kénytelenek vagyunk elviselni mások, de elsősorban a magunk társaságát, nemcsak a film három (!) órája alatt és nemcsak akkor, amikor ők/mi bűbájosak vagyunk. Hétköznapi életem csodáit pedig nem fogom jobban észrevenni egy francia film kiagyalt cukros jeleneteitől. A Betty Blue, mint annyi más film azóta, a jelenet- és helyzetkényszer nevű betegségben szenved. Az alkotók attól tartanak, hogy ha nincs minden egyes snittben valami furcsa helyzet, vagy figura, akkor az már nem is érdekes, ugyanakkor a teremtett világot nem merik elemelni az általunk ismert világtól, mondjuk úgy, ahogy azt a feljebb már emlegetett Jeunet tette az 1991-ben Marc Caro-val közösen készített Delicatessenben. Félreértés ne essék: nem a realizmust tartom a filmművészet kizárólagos útjának. A fenti stílusirányzatban (ha lehet egyáltalán annak nevezni) leginkább a felemássága, az eldöntetlensége a riasztó. Se hús, se hal. Vedd is komolyan, meg ne is. A mi világunkban játszódik – bármit is jelentsen ez –, meg nem is. Borzasztó vékony a választóvonal a művészeti produktum befogadása által érzett hatás és a könnyes elandalodás között, és ugyanígy a mondanivaló és az andalító semmitmondás között is. És hogy kinek melyik kategóriába esik egy-egy film, azt már tényleg csak az ízlések vagy a pofonok dönthetik el.
Aztán a film kétharmadánál jön az igazi pofára esés, amikor az egész történet egy éles kanyart vesz a melodráma irányába. S talán a fent kifejtett dolgoknak tudható be, hogy nem tragédiát írtam. Nem tudom tragédiának megélni a két dimenzióban maradó szereplők sanyarú sorsát. A poéngyilkosok korán halnak, ezért megpróbálom virágnyelven megfogalmazni a végső csúcsjelenettel kapcsolatos aggályaimat. Végtelenül elidegenítő, hogy akkor, amikor a katarzisnak kellene következnie, hirtelen egy egész másik, egészen kitűnő filmet juttatnak az eszembe, nevezetesen a Száll a kakukk a fészkére címűt (Milos Forman, 1975). A lufi, amit három órán keresztül fújtak fel, megkapja a kegyelemdöfést. Ne számítsunk hát könnyed esti szórakozásra.
Betty-t, hisztérikus főhősnőnket Béatrice Dalle alakítja. Első mozifilmje volt ez, és időnkénti botlásai ellenére átéléssel és hitelesen adja át a fokozatosan becsavarodó hiperérzékeny karaktert. Megrázó és ijesztően hihető, ahogy egyik pillanatról a másikra a bűbájos lányból őrjöngő, pusztító lelki beteggé lesz, megadva a film egyik legkomolyabb ívét: eleinte vicces, ahogy mindent kihajigál dühében a lakásból, aztán kicsit sem vicces, ahogy villával mellbe szúr egy idegesítő asszonyságot, az meg egyenesen nyomasztó, amit a vége felé művel, de ahhoz tessenek megnézni a filmet.
Annak ellenére hatásos, hogy meglehetősen meredeken és minden dramaturgiai támogatás nélkül kell leszáguldania a lejtőn a mű utolsó háromnegyed órájában. Nem csoda, hogy azóta is játszatnak vele évente minimum egy filmfőszerepet. De a színészekkel amúgy sincs semmi probléma. Zorg (Jean-Hugues Anglade) és Eddy (a jó fej pasi, Gérard Darman játssza) részeg kettőse például felejthetetlen jelenet. Perceken keresztül beszélnek tökéletesen értelmetlen hülyeségeket, és közben olyan röhögő görcsöt produkálnak, ami szép lassan a mozi teljes nézőközönségére átterjed.
Ne tessék elfelejteni: ez csak egy kritika. Azt meg nem a nyomdagép festi magától a papírra: csak egy vélemény a sok közül. Ilyen, vagy olyan okból, de biztos, hogy nem fogjuk megbánni, ha megnézzük Beineix filmjét.
