Egy Igazán Amerikai Film, aminek javarésze a Szovjetunióban meg Japánban játszódik.
Ha belegondolunk, a Tetris című videójáték tökéletesen modellezi a (mai) Hollywood működését: ugyanannak az ötletnek a néhány variációjával dolgozik, a limitált játéktérben ide-oda forgatja, s amikor minden megnyugtatóan a helyére kerül, egy kis dopamin-adag után a kitöltött sor eltűnik, hogy következhessen majd utána az ugyanolyan sor, és így tovább a végtelenségig – amíg a játékos vagy a néző meg nem unja. Hogy ki mikor unja meg, kérdéses, hiszen a Tetris roppantul addiktív tud lenni, épp a tökéletesen kirakott sor miatti pici boldogságjutalom miatt. A játék maga színtiszta digitális költészet, éppen egyszerűsége miatt nagyszerű, időtlen és semmiféle kulturális beágyazottságra nincs szükség az élvezetéhez. Mindenhol, mindenki érti, nem kell kockának sem lenni hozzá.
Amilyen egyszerű játék a Tetris, annyira komplikált és hajmeresztő a licenszelése körüli jogi háttértörténet – nem is csoda, hogy a Tetris-mozi alkotói is inkább erre fókuszáltak bármi más helyett. Már az is eléggé izgalmas, hogy miképpen alkotta meg lopott perceiben a szovjet állami munkahelyen gürcölő Szergej Pazsitnov (a remek Nyikita Efremov) ezt a játékot 1984-ben, és annak floppylemezen másolt változatai hogyan jutottak el Magyarországon keresztül a hanyatló nyugatra, és hogy a dörzsölt brit üzletember, Robert Stein (Toby Jones magyarul is mond néhány szót!) hogyan próbált mindebből pénzt csinálni. Ám Noah Pink forgatókönyvíró és Jon S. Baird rendező valami sokkal hollywoodiasabbat akartak kiemelni a sztoriból, ehhez pedig egy igazi amerikai hősre volt szükségük. Itt jön be a képbe Henk Rogers (Taron Egerton), aki amúgy csak viszonylag későn, 1988-ban csatlakozott a jogi kalamajkába azáltal, hogy megvásárolta a játék terjesztési jogait Japánra, de miután kiderült, hogy a szovjet állami számítógépiparral aláírt, Stein-féle eredeti szerződés (ami által ő is megvette a Nintendo számára a copyrightot) elég rozoga jogi lábakon áll, vakmerően bemerészkedett Moszkvába, mint egy igazi cowboy a vadnyu vadkeletre, és saját testi épségét veszélyeztetve új szerződés(ek) létrehozásán fáradozott.
Namostmár egy jogi maszlaggal teletömött, szivarfüstös szürke szovjet irodabelsőkben játszódó, beszélgetős filmnél unalmasabb dolog nincs, így hát az alkotók mindenféle klasszikus hollywoodi sablont ráhajigáltak a történetre. Van itt ipari kémkedés, árulás, erős és gazdag antagonista, Vasfüggönyön túl szövődő, szavak nélkül is működő nagy barátság, autósüldözés, még Gorbacsov is felbukkan egy jelenetben, hogy személyével legitimálja a történet fontosságát és érdekességét. Valóban izgalmas a cselekményt az összedőlő Szovjetunió előterébe helyezni, de Henk Rogers tényleg már-már csak az ámenre ért oda, a legérdekesebb meccsek 1984 és 1988 között zajlottak (ezeket a film egy rövid montázsban lerendezi a legelején). De akkor miért rá kellett fókuszálni? Nos, Rogers, az időközben Oroszországot elhagyó, és Amerikában letelepedő Pazsitnovval együtt visszaszerezte a teljes Tetris jogait, ők igazgatják az azóta létrejött Tetris Company-t, és finom szuggesztiókkal segítették a forgatókönyvíró munkáját. Ahogy elképzelem, valahogy úgy, mint a Queen élő tagjai a Bohém rapszódia íróit. Meg is kapták az ezért nekik járó executive produceri szerepet a film stáblistáján.
Ezzel egyébként semmi baj nincs, de ha valakit a játék megalkotásától a Game Boy-on történő térhódításáig zajló igaz(abb) történet érdekel, lehet, hogy jobban jár más forrásokkal. Talán még a Wikipédia is alaposabb képet fest a sztoriról, mint ez a film, ami az egyébként tényleg jól megírt és izgalmas szekvenciák között olyan közhelyes és felesleges megoldásokkal él, mint pl. a lánya dalestjéről lemaradó, tékozló apa trópusa; vagy hogy a Vasfüggönyön innen és túl is vannak becsületes emberek, illetve minden hájjal megkent rohadékok egyaránt.
Ami a geekek számára is izgalmas lehet a Tetris-filmben, azok a elszotyogtatott információmorzsák, hogy tudniillik hogyan is változik a videójáték definíciója a nyolcvanas években, miközben újfajta hardverek fejlesztődnek a szupermáriós cég boszorkánykonyhájában. Számítógépnek minősül-e a Nintendo gépe, a NES? Pláne, hogy annak eredeti japán neve FAMICOM, tehát Family Computer volt. Külön kell-e, lehet-e választani ezeket a hardvertípusokat játéklicenszelés szempontjából? Ki és hogyan használhatja a Nintendo (később meg a Sega, a Sony, a Microsoft) hardvereit publikálásra? A film épp csak pedzi ezeket a kérdéseket, holott az igazán nagy pénzek itt voltak/vannak – az idén 133 éves(!) Nintendo felemelkedéséről és tartós ottmaradásáról (lásd épp ezen a héten a mozikban dobbantó, családbarát Super Mario Bros.: A filmet) érdemes David Sheff Game Over című feltárózsurnalisztikai munkáját böngészni a gigacég által jóváhagyott tartalmak helyett-mellett.
Mindezekkel együtt korrekt szórakozás a Tetris, még a mostanában a piacot egyre inkább elöntő, wikipédikus „brand-filmek” között is, s ha csak kapargatja is a felszínt. A színészek pár kivétellel (a Robert Maxwell spekulánst alakító Roger Allam borzasztó a sok sminkkel) nagyszerűek, pörgős a dramaturgia, az alkotók még pár nyolcbites retró-dizájnelemet is bedobnak az idősebb geekek nagy örömére. Nem fogjuk megbánni ezt a szinte két órát – csak ne felejtsünk el mindennek utánaolvasni, mielőtt eltűnne a sor, és a gép kidobná az újabb kockákat.
