A túlélő, máig aktív Queen-tagok (főleg Brian May) által kezdeményezett film eléggé mátyáskirályosra sikeredett: jó is, meg nem is, Freddie-ről is szól, meg nem is, koncertfilm is, meg életrajzi is, unalmas is, meg nem is.
Személyes vallomással kell kezdenem: zenei ízlésem formálódására felbecsülhetetlen hatással volt kamaszkoromban a Queen. Ráadásul szinte véletlenül: Freddie halála egybeesett kilencvenes évek eleji zenei öntudatra ébredésemmel, csipanyitogatásommal, én meg csak csak a „halott rocksztár” kapitalista úzusa miatt remixelve újrakiadott, minden rádióból és tévéből ömlő Livin’ on my Own című butuska popdalát szerettem volna megvásárolni kazettán, de a kazettaárus bácsinak (aki Sepsiszentgyörgy fiataljait ellátta fénymásolt borítójú, otthoni, gyenge minőségben másolt szalagokkal) pont elfogyott az az albuma. Csak Queen-kazettája maradt, és azt tukmálta rám azzal a magyarázattal, hogy ugyanaz a pasas énekel ezen is. Hazaérvén konstatáltam, hogy ez teljesen másféle zene. Szerencsére nem dobtam ki dühömben a komplikált, érthetetlen (és ezért egyelőre élvezhetetlen) zenét tartalmazó kazettát, hanem jobb híján elkezdtem hallgatni. Rongyosra. Miért tartottam ezt fontosnak elmondani? Mert talán a film készítői is így jártak kicsit: meg akarták kaparintani Freddie Mercuryt – de csak egy csomó Queen-dallal maradtak. Én jól jártam, ez a film nem.
Van abban valamiféle irónia, ahogy egy folyamatosan megújuló, bátran reszkírozó, eklektikus, műfajok közt lavírozó zenekarnak is talán a legrizikósabb nótáját teszik meg egy olyan film címének (és a cselekménye egyik fordulópontjának), ami kicsit sem újítja meg a műfajt, kicsit sem reszkíroz, szinte mindvégig megelégszik az életrajzi filmek formalizmusának demonstrálásával. A Bohém rapszódiában (Kedves forgalmazó, tényleg? Ezt is le kellett fordítani?) semmi sem tükröződik a kislemezként pont 43 évvel ezelőtt kiadott kultikus Bohemian Rhapsody kackiás szerkezetéből, huncutságából, sokrétegűségéből. Semennyire nem bohém, semennyire nem rapszodikus, és nem idézi meg, legfeljebb meg- és bemutatja az énekest, a zenekart, a korszakot. Ugyanúgy egypólusúan idealizál (olyannyira, hogy a filmnek szegény Freddie-t bűnbe vivő „főgonosza” is van), ugyanúgy mutatja meg egy zseni különcségét, felemelkedését, bukását és újbóli felemelkedését, mint az összes többi életrajzi film. Pont arra nem tud reflektálni (habár kísérletet tesz rá), ami Freddie-t és a Queent különlegessé tette. De hát egy olyan műfajban, amely kizárólag sztárokról és zsenikről szól, hogyan is lehetne kitűnni?
A film a megalakulásuktól a legendás Live Aid-fellépésükig, tehát olyan jó 15 éven keresztül követi a Queen zenekart, illetve Freddie Mercuryt. A Zanzibáron, brit állampolgárnak született, zoroasztriánus perzsa családból származó Farrokh Bulsara, illetve az ő Freddie Mercuryvá válása tölti ki a film első egyharmadát, a következő a zenekar híressé válásáról és a Freddie magánéleti problémáiról (nyilvánosan fel nem vállalt homoszexualitás, drogok etc.) szól, a végén pedig, ahogy a hollywoodi dramaturgia szerint lennie kell, a szétesés szélén álló zenekar tagjai megbocsátanak egymásnak, és bevállalják az afrikai éhínség enyhítésére szervezett Live Aiden való fellépést. Ahhoz képest, hogy a film papíron mennyire Freddie-centrikus, igazából keveset tudunk meg erről a magányos, különc, visszahúzódó, színpadon viszont mindenkinél extrovertáltabb, látványos mozgású, letaglózó erejű énekesről. Ezen nem segít a Freddie-t alakító Rami Malek, aki a fizikai azonosulás (az igazinál is kapább kapafogak) ellenére sem tudott „merkúrivá” lényegülni. Az érdekes az, hogy a színpadi jeleneteknél, Freddie eredeti hangja és manírjai mögé temetkezve sokkal jobban működik a játéka, mint amikor a félszeg, magánember Farrokhot kell megjelenítenie. Rekedtes, „most ébredtem” hangja, fogaival játszadozó tikkje folyamatosan kizökkentik a nézőt – kivéve egy-két jelenetet, aminél azért tényleg összeszorul az ember torka.
Nem tudni, mennyire lett volna jobb, ha Borat kiötlője, Sacha Baron Cohen játszotta volna a legendás énekest. Úgy hírlik, az élő Queen-tagokkal gyűlt meg a baja, „kreatív különbségek” miatt. Ilyenkor viszont nem lehet nem arra gondolni, hogy hány, akár egymásnak ellentmondó életrajznak kellett megfelelnie eme sovány, Wikipédia-alapú forgatókönyvnek. Ez annak fényében még problémásabb, hogy May és Taylor (és valószínűleg Deacon is) jelen voltak, hogy vigyázzanak a saját imidzsükre, Freddie-nek viszont nemigen maradt ilyen direkt „hagyatékkezelője”: szeretői (és ellenségei) egy része ugyanúgy az AIDS miatt haltak ki mellőle, mint ő maga. Talán csak felesége (akire végül vagyonának nagyrészét is hagyta) volt jelen – és ezeknek az embereknek mind anyagi érdeke fűződik ahhoz, hogy a film végül a valóságnak milyen gondosan megszűrt verzióját mutatja meg. És vannak is problémák: a film dramaturgiájának szempontjából például egyáltalán nem mindegy, hogy Freddie az 1985-ös Live Aid előtt, vagy jóval utána (bizonyos források szerint 1987-ben) jelentette be a zenekar három másik tagjának, hogy HIV-pozitív.
Pedig temérdek sztori van Freddie-ben és a Queenben azonkívül, hogy „megalakulás-felemelkedés-bukás-feltámadás”, és ezek ráadásul a dalokban is tükröződnek: ott van például Freddie szexualitása, ami amellett érdekes, hogy mindvégig Mary Austin maradt a felesége, legjobb barátja, és „életének szerelme” – a film éppen csak kapargatja ezt a rendkívüli izgalmas témát. Vagy a hihetetlen (mondhatni zoroasztriánus) dualizmus, ami a színpadi és a hétköznapi Freddie közti kontrasztot eredményezte. Arról nem is beszélve, hogy ugyan a Live Aid volt minden rockkoncertek legesleghatalmasabbika, de a Queen alig egy évre rá haknizott egyet Budapesten, ami – ha már egy elnyújtott koncertrészletet választunk ki a filmünk végének és csúcspontjának – sokkal izgalmasabb miliő lehetett volna, már csak a „culture clash” és a Vasfüggöny átlépése miatt is. És ha már meg akarták (volna) bőgetni a közönséget, akkor kár volt abbahagyni 1985-ben a sztorit: az utolsó album hátborzongató című, libabőrös utolsó dala és annak felvétele talán még erősebb drámai magot kínál Freddie betegségének és halálának tükrében, mint a Hegylakó-soundtrack.
Ne is kételkedjünk: ha megmozdul bennünk valami a film alatt, az a zene miatt van. A film mindezek ellenére sikerre van ítélve. Csak azt nem tudom, miért kellett ehhez mozi, hiszen a lényeg úgyis a dalokon van. A dalok pedig a mai napig nagyszerűek – soha nem voltam még úgy filmszínházban, hogy a közönség együtt tapsoljon a We Will Rock You-val, vagy bele-belebúgjon a Love of My Life-ba. A többi pedig úgysem számít.
