Egy kizárólag archív felvételekből összeállított dokumentumfilm képanyaga könnyen távolinak, túlságosan „közvetítettnek”, ezáltal személytelennek hathat. Vlad Petrinek mégis sikerült lebilincselően bensőséges hangot megütnie az Între revoluții (Forradalmak közt) című filmjében, így hozva közelebb nézőihez a történelmet.

Vlad Petri a București, unde ești? (Bukarest, hol vagy?) című dokumentumfilmmel debütált 2014-ben. Legújabb filmje, a Forradalmak közt a 2023-as Berlinale Forum szekciójában versenyzett, a TIFF-en pedig elnyerte a legjobb román dokumentumfilmnek járó díjat, sőt a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének (FIPRESCI) elismerését is megkapta. A film két bukaresti orvostanhallgató, a román Maria és az iráni Zahra levelezésén és a korszak archív felvételein keresztül mutatja be a két ország viharos politikai helyzetét, forradalmaikat, azok elő- és utóéletével együtt. A 70-es években  az államszocialista Romániába nagy számban érkeztek külföldi diákok, főként a Közel-Keletről és Észak-Afrikából. A két lány közti levelezés, melynek szövegét Lavinia Braniște írta, fikció ugyan, de a Securitate dokumentumain alapszik. Így tehát a film számos iráni diáklány történetét sűríti össze Zahra figurájába, és az erre tett utalást sem mulasztja el a rendező: az utolsó képkockákon Bukarestben tanuló iráni diáklányok hivatalos dokumentumait (beutazási és felvételi papírjait) láthatjuk.

A kép – kordokumentumként szolgáló felvételek –, valamint a hang – előre megírt, színészek által elmondott történet – egymásra helyezése az általános és személyes nézőpontok termékeny összjátékát teremti meg, melyben valóság és fikció egyszerre hitelesíti és hitelteleníti egymást. Paradox módon azáltal, hogy csak a hangjukat halljuk, a két nő még inkább megelevenedik, úgy érezzük, megismerjük őket. Amikor az archív felvételeken a kamera egy-egy női arcra közelít, Zahrát és Mariát véljük látni mögöttük, de mivel nem látjuk őket, személytelenek is lesznek: bármelyik két nő lehetnének a két társadalomban. Ugyanakkor megélt történeteiken keresztül alaposabb és árnyaltabb képet kapunk a bemutatott eseményekről, a két lány élményei mintegy magyarázatul szolgálnak a látottakra.

A felolvasott levelezés végig a két nő történetének és barátságának – melynek az érzelmes vallomások és az erősen hangsúlyozott vágyakozás talán egy erotikus olvasatot is kölcsönöz – bensőségességében marad, élményeikről, félelmeikről, vágyaikról és csalódásaikról szól. A képsorok ezzel szemben egy általánosabb nézőpontot érvényesítenek, a két nép történelmét mutatják be. Gyakoriak a tömegjelenetek mind az iráni, mind a romániai felvételeken, amelyek nem csak a forradalmak légkörét közvetítik, hanem a civilek életkörülményeiről, a totalitárius rendszerekben zajló életről is szólnak. Amíg a 70-es évek Romániáját relatíve jólét jellemzi – a fiatalok összegyűlnek, buliznak, vidámparkba mennek vagy sportolnak, a nők pedig dolgoznak és gyereket nevelnek, a nép pedig együttes erővel építi Ceaușescu szocializmusát –, addig Zahra egy forradalmi szólamoktól és az elnyomottak elégedetlenségétől hangos Teheránba tér vissza. Fontos azonban, hogy ezek hitelessége sem garantált, többnyire propagandafelvételekről lévén szó. Erre a film is reflektál a dokumentumok egymás mellé helyezésével, időzítésével és a szöveghez való viszonyával. A romániai nőkről szóló részlet például már-már cinikusnak hat, annak ellenére, hogy nagyon is komoly szándékkal készült: Maria sorsát megismerve egyértelmű lesz, hogy a román nők helyzete közel sem olyan rózsás, mint az említett felvételen.

A történet hitelességét és a néző elé tárt kép letisztultságát tovább árnyalja a rendező által alkalmazott történeti szemlélet. Az eseményeket viszonylag nagy léptékű, kb. 10–12 évet felölelő intervallumban látjuk kibomlani, előzményeikkel és következményeikkel együtt. Miközben Iránban már javában tombol a forradalom, a 70-es évek Romániájának eseménytelenségét látjuk, aztán fokozatosan érezhetjük romlani az itthoni helyzetet: a nyolcvanas évekre a hangulat egyre sötétebbé, feszültebbé válik. Nem csak Mariát zaklatjá a Szekuritáté, hanem a paranoia is kezd általánossá válni, miközben az üzletek polcai egyre üresednek. Az iráni helyzet közben szintén súlyosbodik, Khomeini visszatérte után kegyetlenül leszámol a forradalmárokkal, melynek következtében Zahra apja is nyomtalanul eltűnik. Mire Romániában '89-ben kitör a forradalom, Zahráról már semmi hír.

Vlad Petri a román dokumentumfilmes szcénában eddig példátlan rátermettséggel és érzékenységgel használja az archív felvételeket. Az archívumok poros dokumentumainak képes személyes, lírai jelleget kölcsönözni, mi több, érzékivé tenni azokat. A válogatásokban kiemelt szerep jut a testnek, ami hol intimitásában, hol általános jellegében mutatkozik meg: a totalitárius rendszerek ugyanis kínosan odafigyeltek a nép fegyelmezésére és uniformizálására, ami gyakran a test szabályozásán keresztül ment végbe. Az iráni nők hidzsáb viselésére való kötelezése éppen úgy engedelmes testek¹ kitermelését segítette elő, mint a lenyűgöző szinkronban mozgó tornászok tömege a román stadionokban.

A két főszereplőn keresztül a nők helyzete a totalitárius rendszerekben válik a film központi motívumává. A szocialista Romániában hiába vált untig ismételt szólammá a női emancipáció, Mariától megtudhatjuk, hogy az egyetlen járható út a nők számára mégis a férjhezmenés maradt. Az iráni nők sorsa azonban ennél még mindig keservesebb: a 70-es évek nyitása után Khomeini Iráni Iszlám Köztársaságában ismét szigorú öltözködési szabályokat vezetnek be, a házasság terén korábban kiharcolt jogaikat pedig semmisnek nyilvánítják.

Sokat mondó a kontraszt a film első felében hangosan skandáló (sőt őrjöngő) tömegek valamint a film végén hosszan kitartott felvétel közt, melyen néma énekszót láthatunk először Romániában, majd Iránban. A szájak mozognak, de nem jön ki rajtuk hang. A két forradalom tanulsága – és egyben a Forradalmak közt legfontosabb állítása –, hogy „a nép által kivívott győzelmek elkobozhatók”, ahogyan a filmbéli Maria is írja a kilencvenes évek elején, amikor a volt rendszerben felgyűlt dühöt, félelmet és csalódottságot a fogyasztói társadalom, a Coca-Cola, a Pepsi, a nyugati autók delíriuma igyekszik elfedni. Vlad Petri  filmjének sajnálatos aktualitást kölcsönöz, hogy a forradalmak közt felőrlődő népek hangja a mai viszonyok közt is egyre inkább elnémul.