Az 1972-es müncheni olimpia véres eseményeit feldolgozó Szeptember 5. a terrortámadást élőben közvetítő ABC-s sportriporterek és háttéremberek szemszögéből, a szűkített, külsődleges perspektíva, az erkölcsi határhelyzet és a médiakritikai felhang révén képes a több, mint 50 éves tragédiáról ma is érvényesen beszélni.
A Nyugat-Németországban megrendezett olimpiai játékok során a Fekete Szeptember nevű palesztin terroristacsoport az izraeli atlétacsapat több tagját túszul ejtve követelte durván kétszáz arab fogoly szabadon engedését. A drámai kudarccal záródó incidens nem pusztán a világ közvéleményét és a zsidó közösséget sokkolta, de a német vezetést és társadalmat is a legérzékenyebb pontján, a holokauszt traumájával szembenéző történelmi bűntudat és önvizsgálat sebeinél, a néplélek közepén találta el. 1972-ben a genocídium még nem valami régmúltba vesző, megsárgult történelemlecke volt, hanem az európai felfogásban egy nagyon is eleven, az elkövetők és az áldozatok részéről kollektív lelki feldolgozásra váró szégyenfolt. Ezáltal a német földön meggyilkolt zsidók önmagán túlmutató szimbolikus képével nem pusztán a történelem látszott megismételni önmagát, hanem az élőben sugárzott műholdas tévéközvetítés vívmányával egyidőben megszületett egy új típusú mediatizált esemény: a terrorcselekmény.
A müncheni mészárlásnak már pusztán húsbavágó, jelenidejű dokumentálása és az ebből fakadó bizarr transzparenciája okán is számos tényirodalmi, illetve eltérő fókuszú filmes interpretációja akad. William H. Graham 1976-os tévéfilmje, A borzalom 21 órája (21 Hours at Munich) még egy tárgyilagos és a hitelességre törekvő, decens jelmezes rekonstrukcióként leginkább a német hatóságok inkompetenciáját hangsúlyozta Franco Neróval mint emberarcúvá faragott arab terroristavezérrel (és márványkék szemeivel) a főszerepben, ezáltal némileg bele is csúszva egyfajta szándékolatlan Stockholm-szindrómába. Az eset leghíresebb olvasatát viszont Spielberg egyébként méltatlanul kevéssé emlegetett műve, a Georg Jonas könyvét adaptáló München prezentálta, ami a támadás utóéletén és a Moszad évtizedes hajtóvadászatán keresztül vizsgálta a nemzeti/állami identitássá csontosodott permanens bosszú lélekőrlő állapotát. Tim Fehlbaum annak ellenére, hogy a téma már minden oldalról körbejárt és átvilágított, a holisztikus megközelítés és a távolságtartó kontextualizálás helyett a Szeptember 5. sajtósainak szemén és kameráin keresztül épp az események közvetlen hozzáférhetőségére és a hozzáférésből fakadó felelősségre kérdez rá. Nem is annyira ennek mértékére, hanem a módjára, ami során a tévések az információtöredékeket tényekké gyúrják.
München után – Oscar előtt – Steven Spielberg: Munich / München
Steven Spielberg a nyolcvanas évek közepétől törekedett arra, hogy a kasszasiker blockbusterei mellett komoly rendezései révén a szakma is elismerje. A szakmai elismerés utáni vágyakozás kezdetben nem volt túl gyümölcsöző, miután mind a déli fekete társadalomról szóló Bíborszínt, mind a második világháború távol-keleti frontján játszódó A nap birodalmát mellőzte az Akadémia az Oscar-gálán.
Az ABC kihelyezett sportrészlegének stábja egy húzós nap után a hajnali ügyeletben lövésekre lesz figyelmes, majd hamar kiderül, hogy a zsidó atléták apartmanjában túszdráma alakult ki. Fehlbaum innentől irgalmatlan tempót diktál az egymás szavába vágó, a szűk folyósókon, vágó- és adástermekben rajzó sajtómunkásokkal, valamint a technikai háttérapparátust előtérbe toló közelikkel. A Fehlbaum, Moritz Binder és Alex David által jegyzett Oscar-jelölt forgatókönyv által működtetett thriller- vagy krízisdramaturgia a cselekmény terét gyakorlatilag végig a klausztrofób stúdióba, ennek a nyüzsgő sötétkamrának a falai közé zárja, ahol folyamatos félhomály, derengő lámpák, képernyők és kamerafelvételek jelentik a kásás, vibráló ablakot a külvilágra, miközben az Aaron Sorkin verbális teniszmeccseit idéző ideges dialógusokba telefonok és adó-vevők statikus zaja vegyül. A Szeptember 5. remekül érzékelteti, hogy milyen stresszhelyzetben találták magukat szimpla sporttudósítók, és mekkora kihívást jelentett az analóg technikai korlátok mellett kézműves, rögtönzött megoldásokkal minél közelebb, ráadásul elsőként odaférni az eseményekhez.
Az ilyen fajta pionír hozzáállásból fakadó bizonyos fokú szakmai naivitás a film olvasatában nem csupán sajtóetikai összefüggésekben, hanem a terrorizmus kontextusában nézve is erősen megkérdőjelezhetővé válik. Az ABC Sports igazgatója (Peter Sarsgaard) ugyanis azt a hozzáállást képviseli, hogy az ő feladatuk az események puszta lekövetése, megtalálni a legjobb és a túszdrámához legközelebb eső filmezhető pontot, ezáltal mindent a lehető leghitelesebben bemutatni a nyilvánosságnak. Fehlbaum viszont számos módon rávilágít, hogy nem létezik (érték)semleges kameraszög, a tévések pedig amellett, hogy valós időben tudósítják a történéseket, valójában törvényszerűen szűrik és keretezik a valóságot olyan szempontok mentén, mint a nézettséghajszolás és a piaci verseny. A vezérlőszoba irányítója (John Magaro) pedig úgy instruálja a vágókat, vezényli a kameraképeket és küldi terepre az operatőröket, mint egy táskás szemű, durván bekávézott Kubrick.
A Szeptember 5. ezáltal nem csak a találékony tévésekről beszél, hanem arról is, hogy a média, különösen egy ilyen szélsőséges helyzetben egyszerűen nem tud neutrális megfigyelő és tanú lenni, hanem formálja, konstruálja is a valóság egy bizonyos „legjobb szögből” rögzített képét. Még a névadás, az események definiálásának monopóliuma is az ABC-nél van, így önmagában már az is egy téttel bíró, hitelesítő döntés Sarsgaard karaktere részéről, hogy az elkövetőkre gerillaként, arabként vagy terroristaként hivatkozzanak a híradóblokkban. És ebben a mozzanatban ér össze a sajtóetikai szürke zóna, a terrorizmus, valamint a médiatörténelem groteszk, komplementer viszonya. Egyrészt a terrorizmus használja, instrumentalizálja a hivatalos orgánumokat, amelyek a beszámolók, a megnevezés révén terjesztik, célba juttatják a rettegést és a pánikot. A terrorizmus ugyanis „üzen”, maga is mediális tulajdonságokat mutat, közvetítettségében képes elérni a valódi célpontot, a hátországot és a teljes társadalmat, patetikusabban fogalmazva a nemzet lelkét. Fehlbaum ennek dilemmáját veti fel abban a kérdésben, hogy a riporterek mit és mennyit mutathatnak egyenes adásban. Ha meghal egy túsz premier plánban, az még az áldozatok történetének a része, vagy már a terroristák narratíváját csatornázza be a nyilvánosságba?
Talán a dicséretesen rövid, 95 perces játékidőnek köszönhető, de a film ritmusa a másodpercre kimért határidő logika ellenére kissé túl hamar jut el hajnaltól hajnalig, így az időkezelés inkább kapkodó, mint ólomsúlyú. Ugyanakkor a Szeptember 5. mesteri információgazdálkodása remekül leplezi le a média önhitt, az igazságot szakmai alapon, munkaként megítélő küldetéstudatát. A cselekmény elején a szereplők hallják a lövéseket, így ha nem is konkrét tudással, de közvetlen fizikai úton szerzett tapasztalattal rendelkeznek a támadásról. Később felveszik a ritmust, és mintha diktálnák a tempót, ők közölnek először felvételt az egyik maszkos túszejtőről, az egyik túlélővel hoznak le interjút és a „terrorista” szó használatával orientálják az értelmezés kontextusát. De van egy megsemmisítő és kijózanító pillanat, amikor kiderül, hogy a merénylők is fogják az ABC adását, így első kézből értesülnek a német rendőrök éppen ellenük irányuló akciójáról, amit emiatt le is kell fújni. Fehlbaum egy önreflexív, kép-a-képben kompozícóval nyomatékosítja, hogy egy dolog rosszabb a terroristáknál, mégpedig a tévéző terrorista: akinél a kamera és a képernyő is fegyverré válik. A film második felében pedig az ABC stábja teljesen elveszíti a kontrollt, és már legalább egy lépéssel le vannak maradva az események mögött. Emiatt egy meg nem erősített információra hivatkozva bemondják, hogy minden túsz megmenekült, pár perccel később pedig jön a hidegzuhany.
Fehlbaumnál a valódi dráma ennyiben nem (csak) a megölt túszokat jelenti, sokkal inkább sajtóetikai és szakmai tengelyen méri le a kudarcot. A tényellenőrzés és a forráskritika hiánya, lehetetlensége, a fake news itt az igazi tragédia. Médiakritikája és morális megállapításai így ma még aktuálisabbak, bár igaz, hogy a közösségi média algoritmusai, a fizetett trollfarmok és a dezinformációs stratégiák alapvetően más mechanizmusok és törvényszerűségek mentén működnek, ezáltal új típusú problémákat hozva magukkal, de a Szeptember 5. ezzel együtt kiválóan példázza, hogy terrorizmus mellett a média sem játék.
.jpg)
