Jason Reitman az amerikai televíziózás egyik legkultikusabb tévés műsorának, a fél évszázaddal ezelőtt induló Saturday Night Live-nak állít méltó emléket. Nem csak nosztalgiázik, hanem több szempontból is virtuózan és kreatívan idézi fél a legelső epizód premierjének körülményeit.
Mifelénk valószínűleg kevesen követik rendszeresen, epizódról epizódra a Saturday Night Live-ot, de legendás, virálissá vált szkeccseivel nagy eséllyel találkoztunk már – például olyanokkal, mint a cowbell-jelenet. 1975-ös indulása óta a széria vitathatatlanul nagy hatással volt a későbbi évtizedek hollywoodi vígjáték-felhozatalára. Ami a Roger Corman-féle műhely volt az új-hollywoodi színészeknek és rendezőknek, az volt – és az is maradt – a Saturday Night Live a komikusokoknak. Minden évtizedben dobbantót kínált az ígéretes tehetségeknek, akik közül sokan később a mainstreamet alapjaiban meghatározó komédiákban játszottak. Olyan jól ismert figurák kezdték itt pályájukat, mint John Belushi, Chevy Chase, Dan Aykroyd, Bill Murray (a 1970-es években), Eddie Murphy, Martin Short, Julia Louis-Dreyfus (az 1980-as években), Mike Myers, Adam Sandler, Will Ferrell, Jimmy Fallon (az 1990-es évtizedben), Tina Fey, Amy Poehler, Andy Samberg, Bill Hader, Kristen Wiig (a 2000-es években). Számos szkeccsük duzzadt később sikeres egészestés filmmé: The Blues Brothers – A blues testvérek (1980), Wayne világa / Wayne's World (1992), Csúcsfejek / Coneheads (1993).
1975-re a mozikban már megtörtént a generációváltás, a hollywoodi reneszánsz alapfilmjeiként számon tartott alkotásokat sikerre tény volt, a televízió azonban továbbra is az idősebb korosztályt kívánta szórakoztatni. Az SNL – öt esztendővel az MTV debütje előtt – szókimondó pimaszságával, csattanós jeleneteivel, őrült politikai-kulturális paródiáival, minikoncertjeivel, standupjaival és extravagáns vendégeivel ragadta el a fiatalabbak figyelmét, s hozta el a generációváltást az amerikai televíziózásban. Az SNL lényegét maga a filmünk főszereplője, Lorne Michaels (Gabriel LaBelle), a show producere fogalmazza meg velősen a film derekán: „Olyan, mint egy New York-i éjszaka: meglátni Paul Simont egy kocsmában pengetni; találkozni egy lánnyal egy büfé előtt, majd a telefonfülkében szexelni vele. Kiszámíthatatlan.”
A tunya nosztalgiafilmek korában azt is feltételezhetnénk, hogy egy újabb komfortos, „régen minden jobb volt”-üzenetű, a múltnak ódákat zengő omázst kapunk, amit junior Reitman a senior Reitmannak készített karácsonyi ajándékként. Ugyanis a rendező apja, Ivan Reitman az SNL-istálló első tagjainak kollaboránsa volt, aki Bill Murray-vel és Dan Aykroyddal olyan klasszikusokat jegyez, mint a Dilibogyók – Táborparádé (Meatballs, 1979) Bombázók a seregnek (Stripes, 1981), illetve a Szellemirtók / Ghostbusters (1984) – amelynek legutóbbi darabjait egyébként fia jegyzi rendezőként vagy producerként.
A Saturday Night szerencsére svungos és frenetikus, ami az ötletes formaválasztás eredménye. A suspense-dramaturgiára felhúzott sztoriban az első SNL-epizód debütje előtti másfél óra őrületét követi a kamera a New York-i NBC-székház szűk, zsúfolt tereiben (öltözőiben, folyosóin, tárgyalótermeiben, stúdióiban). Lorne Michaels producer azt se tudja, mi lesz a műsorban, amelyet levezényelni hivatott. Az se biztos, hogy adásba kerül, hiszen a fejesek sem bíznak benne igazán, csak a televíziózás akkori szupersztárjára, az első Tonight Show hostjára, Johnny Carsonra akarnak ráijeszteni azért, hogy új szerződés-feltételekkel tudják megzsarolni. (A sors fintora, hogy a Tonigh Show jelenlegi vezetője egy volt SNL-palánta, Jimmy Fallon.)
Reitman mintha Robert Altman Nashville-jének modorában készített volna egy 24-epizódot, amelyhez Aaron Sorkin írt pattogó dialógusokat. A teljes stáb izzadva preparálja a tévéterrorizmus/médiummerénylet momentumát: mindenki egzaltált, egymás szavába vágva üvöltöznek, szórják a sziporkákat, miközben a filmképre rendszeresen rávágódik az óra visszaszámlálója. A színészek hisztiznek, összeverekednek, eltűnnek, lebénul az állkapcsuk az öltözőben felszippantott kokaincsíkoktól. Mindenki megfúrni látszik a projektet, ami megfúrni készülődik a korabeli televíziózás merev szabályait. Az óra ketyeg, valaminek történnie kell, de ahogy a film első kockáin felbukkanó, mottónak szánt Lorne Michaels-idézet tartja: „A show nem azért kezdődik, mert kész van, hanem mert fél 12 van!”
A kamera igyekszik követni a káosz szereplőit, de lépést nem tud tartani velük, csak elkalandozik az örvényben, s meg-meg áll egy-egy helyen, ahol épp el tud csípni egy momentumot, majd suhan is tovább tempósan, mint egy SNL-szkeccs csattanós poénja. Ebben az immerzív élményben pedig nyugodtan lehet celeb-szpottingolni – már ha egyáltalán mondanak nekünk valamit az olyan nevek, mint Chevy Chase, John Belushi, Andy Kaufman vagy Paul Shaffer.
A casting csavara, hogy az SNL szupersztárjait (már csak életkoruknál fogva is) feltörekvő fiatal színészek játsszák, viszont a kevésbé közismerteket és a vezetőségi fejeseket igazi veteránok. David Tebetből, a nagyvállalat mindenható döntéshozójából Willem Dafoe ördögi, manipulatív antagonistát formál, aki sötét árnyként nyomasztja a stresszes stábot. J. K. Simmons pár perces jutalomjátéka mindent megér: a letűnt tévés sztár, Milton Berle bőrébe bújva az őrület egyik csúcspontját szervírozza, aki egyenesen a gatyájából előrántott nagy meglepetéssel agitál.
Tematikai belterjességét két órán át kitartó lendületével és jól koreografált zsúfoltságával kompenzálja a Saturday Night. Még azokat is a nézőket is leköti, akiknek halvány lila gőze sincs arról, hogy épp kiket lát szaladgálni a vásznon.
